2012. augusztus 4. Szombat – Méra - Kolozsvár | 7. nap – Isten országa

Gyors reggeli mindenség után bepakoltunk a nagy hátizsákokat a kocsiba és átvonultunk a templomba a reggeli áhítathoz. A naplómban azt írtam, hogy kicsopi is volt, de nem emlékszem rá, de azért megjegyzem.
Erőltetett menetben indultunk el Kolozsvárra, mert oda kellett érni a templomba még a keresztelő előtt, de sajnos nem sikerült. Út közben kitisztult az ég a fejem felett és kibékültem valakivel akivel nagyon összevesztem és onnantól felhőtlen lett a kedvem.
Mikor beértünk Kolozsvárra onnan még vagy 2 órát sétáltunk, míg tényleg elértük azt a helyet, ahová mentünk. Bemenvén a templomba letettük a keresztjeinket az oltárhoz. Ilyenkor mindig meghatódunk. Én is meghatódtam, kicsit sírtam is. Megkönnyebbültem de ugyan akkor fájt hogy vége van. Sok idő volt míg mindenki leteszi a keresztjét és imádkozik egy keveset, de örültem neki, hogy hagytak időt letisztulni.
Visszamenve a szállásra Laci eltörte az önnön maga bordáját Ambrus ölelése által. Gratulálok nekik! :D. Megérkeztünk a szállásra, ami egy iskola volt. Fent a kollégiumban a tetőtéren kaptunk szobát, LÉGKONDIVAL! Akinek volt ideje lefürdött, aki nem, nem. Kicsi kavarodás után nagy nehezen elmentünk enni. A vacsi nagyon finom volt: sültcsirke, rizibizivel, csorbaleves, mindenféle salik.
Vacsi után végre! Megfürödtem, hajat mostam és tiszta ruhát vettem fel. Lehet kicsit túlzásba vittük a luxust a lánynapon, legközelebb visszafogjuk magunkat. Miután mindenki megtisztult és lefürdött, volt egy kiscsoport, ahol hogyvagykört indítottunk és megbeszéltük félig a zárójelenetet. Bevallom jobban élveztem a készítését, mint magát az előadást.
Végül elérkezett a várva várt pillanat, és elindultunk a zárómisére. Az ott történt dolgokat és érzelmi hullámokat nehéz lenne leírni. Amikor ott ülnek körülötted azok az emberek, akikkel egész úton mentél, és velük dobbant a szíved, most melletted éneklik szívből a taizéi énekeket, a dob kong, a fuvolák visszhangoznak az óriási templom belsejében és a falakról visszapattanva találnak meg minket. A pap beszéde a lelkünkig hatol, és mi csak tapsolunk és éneklünk. Még a mise elején kaptuk vissza a keresztjeinket. Jó volt újra a nyakamban érezni.
A szentbeszéd alatt voltak a köszönetnyilvánítások, és az a rész, ami a legjobb. Mindenkihez odamenni és megölelni, megköszönni neki mindent. Mindenki mindenkihez odament és ha nem is öleléssel de egy kézszorítással vagy egy puszival üdvözölte a másikat. Megható volt.
Mikor már vége lett a misének, még énekeltünk sokáig, és énekeltünk volna még többet, ám hirtelen a templom portása odajött és ennyit mondott: KÉSZ. ENNYI. KÉSZ. MENJENEK EL!

Nem tudom mi ütött belé, de a hangulat úgy tört darabokra, mint egy leejtett kristálypohár. Néma csendben és felháborodva felkeltünk a földről meg kikászálódtunk a padokból és kimentünk. Már ismert hagyomány szerint mindenki beállt a templom kapujába és várta a túrórudiesőt! Meg is kaptuk a magunkét, és nagyon finom volt!! Nyami.
Visszamenve a szállásra még volt idő arra, hogy tökéletesítsük a jelenetünket, majd még egy két másik jelenetet elpróbálva elkezdődött a záró est.
Nagyon viccesek voltak a jelenetek, és a kisebb viccesebbnél viccesebb műsorok. Mi is előadtuk amit már régóta terveztünk, az Alma-körte-cseresznye kezdetű kórusművet.
Miután mindennek vége lett, megköszönte Barbi mindenkinek a munkáját. Akiknek mondták a nevét, kiment a színpadra. Engem is kihívtak a plakát és a lejárás miatt. Mindennek a végén Olivér vezénylésével elénekeltük az Apofádatbefogod című sokatmondó éneket, majd szétszéledtünk.
Én leültem egy asztalhoz és elkezdtem írni a harmonikákat. Nem akartam másnap a buszon zötyögve. Majd miután nem tudtam már fent maradni elmentem aludni.

>> a következő naphoz kattints a régebbi bejegyzések gombra <<