Írországban

Mostmár büszkén mondhatom el, hogy sok országban jártam Európán belül, de Írország az egyik legszebb mind közül! Megkíméllek titeket a fölösleges részletekről, bár tudom, hogy a szépség abban rejlik.

20 pontban összegyűjtöttem nektek amik csodálatosak és/vagy érdekesek voltak nekem Írországban, és számotokra is hasznos lehet, ha oda akartok utazni.

Na jó, először is azért mégis leírom, hogy ezt az utat Krisztiánnak, a sógoromnak köszönhetem, aki hajlandó volt becsempészni engem a munkahelyi konferenciás utazására. Nélküle nem láthattam volna ezt a rengeteg csodát. Köszönöm! :)

* * *

1. Közlekedés

Ahogy Angliában, itt is balra tarts van, ami valóban nagyon furcsa és zavaró. A bérelt kocsinkban is a jobb oldalon volt a kormány, elképesztően kényelmetlen volt azt érezni, hogy bármelyik pillanatban kisodródunk, nekimegyünk, nekünk jönnek, rossz helyre kanyarodunk...stb.

Amikor már nagyjából megszoktuk a bal oldali közlekedés szabályait, koncentrálhattunk a hihetetlenül szűk sávokra, amik még jobban megnehezítették a nyugodt autós utazásunkat. Ha két nagyobb autó akart elhaladni egymás mellett, szinte le kellett jönni az útról, hogy ne koccanjunk, bár ez talán nem is igaz, csak úgy érezhettük. Ez sosem derült ki, mert egyszer sem próbáltuk meg megnézni, hogyan nézünk ki kívülről.

2. Táj

Meseszép. Minden túlzást nem kímélve igazán csodálatosan zöld és üdítő a táj. Minden időben. Esőben, ködben, napsütésben, szélben, jégesőben, ködben szitálásban, minden szemszögből. Ha idetennék egy photoshoppal túlexponált, feltúrbózott képet, még az sem adná vissza annyira, mennyire is zöld. Ezt látni kell. El kell menned és megnézni, és belefeküdni és megszagolni és megsímogatni milyen csodálatos ott a fű és a növényzet. Meg a birkák.
Kicsit jobban belegondolva, talán azért is olyan lenyűgöző a táj, mert alig van sík terület. Mindenhol van egy kis dimbes-domb, így jobban rá lehet látni a tájra. Ha az Alföld is lankásabb lenne, sokkal szebben nézne ki az arany búzamező, mert az egészet látnánk, nem csak egy arany horizontot. 

3. Birkák és barátaik

Birkák mindenhol. Kékre és narancssárgára festett birkákat láthasz mindenhlol, ahova mész. Még a városokban is tudsz találkozni velük. Meg a tehén barátaikkal. Elképesztő sokan vannak és hihetetlenül szabadok. Néha azt kívántam, bárcsak lehetnék olyan szabad, mint az ír bírkák.

Ha kimozdulsz a faluból, az állatok szabadon mászkálnak, és még a hegyek csúcsán is láthatsz belőlük párat. Nem is tudtam megfejteni, hogy hogyan cserkészik be őket nyírásra. Rejtély. Viszont megsimogatni nem lehet őket, mert ahhoz túl vadak.

4. Killarney

Ez a kis falu ahol voltunk, tulajdonképpen egy turisztikai központ. A falu széle egy kőfal, ami Írország legnagyobb nemzeti parkját határolja. 

Kevesebb, mint 30km-re található a legmagasabb hegy: Carrauntoohil, amire sajnos nem tudtam felmenni, de felkerült a bakancslistámra. 

Közel az óceán, sziklák, lankák, birkák, tavak és várak. Jó hely.

5. Gap of Dunloe

Ahogy a nevéből is sejthető, ez egy mesébe illő hegyszoros, ami autóval is végigjárható, bár mi gyalog kezdtük, majd visszatérve végigmentünk rajta kocsival is. 

5 tó mellett haladtunk el (Coosaun Lough, Black Lake, Cushnavally Lake, Auger Lake, and Black Lough), amiket a River Loe kapcsol össze (egy nagyobb patak). Az út elején, az első kettő tó közötti híd a leghíresebb, a Wishing Bridge, melynek a legendája értelem szerűen a kívánságok teljesülését meséli el. 

A szorost körül ölelik a hegyek és a sziklák, így népszerű a sziklamászók körében is. Mi is láttunk mászókat a falakon.

6. Lovaskocsi

Nem tudom, hogy Írország másik helyein mennyire élő ez a foglalkozás, de az biztos, hogy Killarney és környékén mindenhol lehetett vele találkozni az úton. A Gap of Dunloe-ban is lehetőség volt ilyen kocsival végigmenni. 

Érdekesség, hogy ez a pónis lovaskocsi szakma már 1920 óra működik, és generációról generációra száll a mesterség. Van egy vezető, akit ponyman-nek hívnak, ő alakít ki egy rotációs rendszert ami szerint döntik el, hogy ki viheti a következő ügyfelet. 

Mi is kipróbáltuk ezt az utazási formát.

7. Killarney Nemzeti Park

Az Írország legnagyobb és legszebb természetvédelmi területe. Keletkezésének története hasonló lehet, mint a mi Gönczi-erdőnk, mivel a terület sok ideig nemesek tulajdona volt, akik nem adták át állami kezekbe, 

Több tulajdonos váltás, nászajándékba adás, emlékparkká nyilvánítást követően, 1932-ben avatták fel nemzeti parknak, mivel felfedezték mekkora értékkel bír az őshonos terület, valamint azóta kb duplájára nőtt a birtok mert más értékes területeket is hozzákapcsoltak. 

2 gyönyörű tó található benne, kastélyok, várak, vár csonkok, bástyák, temetők, sírkertek, védett szarvasok, 1000 féle fa, bokor, virágok, legendás élőlények valamint csak íroszágban található misztikus kövek és növények. 

8. Legendák és misztikus dolgok

Órási turisztikai hűhót csapnak a legendák és ősi történetek köré. Szinte bármit megkérdezel, hogy mi az, az lesz a válasz, hogy egy több száz éves, ősi legendákkal körülölelt dolog. Pl. a kőfal, esetleg egy fa. Vagy: Már akkor is itt volt, amikor megszülettem! ŐSI! LEGENDÁK FŰZŐDNEK HOZZÁ! KELTÁK MINDENHOL!

Amikor mentünk a lovaskocsival a parkban, a vezetőnk minden másdik szava az volt, hogy ilyen növény csak Írországban található, vagy hogy nemzedékek óta ott áll. Egyik vicces párbeszédünk:

- Látják azt a sárga virágot?

- Igen.

- Na az egy különleges ősi növény itt Írországban. Nem láttam még sehol máshol nőni. A neve Pittypang! (Dandelion)

9. Ross Castle 

Ez a vár a nemzeti parkban található, a Lough Leane (ejtsd: Lok Lín) tó partján. 

A legenda szerint, a vár urát, O'Donoghue-t kilökték, vagy kiugrott az ablakon és eltűnt a tó mélyén a lovával, az asztalával és a könyvtárával együtt. Azt mondják, hogy még most is él a tó fenekén egy nagy palotában és mindent árgus szemmel figyel.

10. Mucross Abbey

Bérletünk kerékpárt, és nekivágtunk a nemzeti parknak. Első látnivalónk a Mucross Abbey volt, ami egy régi ferences rendi apátság romja. Jelenleg már temetőként működik. Az elején nem láttam benne semmi érdekeset, mert nem szeretem annyira a romokat nézegetni, viszont Krisztián bíztatására mégis megnéztem belülről, és képzeljétek el, az először kicsinek tűnő épületromról kiderült hogy nagyon nagy, valamint a középső teremben áll egy ősi tiszafa. Természetesen, a legendák szerint ez több kisebb fa összenövéséből alakult ilyen csavarossá és mutatóssá. 

11. Old Weir Bridge
Ezt a hidat úgy is nevezik, hogy Meeting of the Waters, a "Vizek találkozása", mivel ez a híd köti össze a három nagy tavat: Upper Lake (legfelső), Mucross Lake (középső) és a Lough Leane (alsó). Ez az ikerhíd, a feltételezések szerint a 16. században épült, és nemrég esett át egy felújításon, megtartva az eredeti kő szerkezetet, továbbá a hídon való átkelést is megkönnyítették egy aszfaltos borítással. 

12. Torc Waterfall
Tulajdon képpen, ez egy egyszerű vízesés. Szép, de semmi különös nincs benne. 
Van egy nagyobb buszos túra, a Ring of Kerry, ahol rengeteg kalandban lehet része az embernek és sok csodálatos helyre juthatunk el, fel, át..., egyik megállója ez a vízesés, ahonnan egy kisebb gyalogtúrával fel is mehetünk a Torc hegy tetejére. 

13. Mucross House and Gardens
Ez a csodálatos kis kastély egy elképesztően szép kerttel és arborétummal van körülvéve. Írországban, az egyik legszebb dolog amit megjegyeztem örökre, az a növényzet. Számtalan különböző színű bokrok, fák, cserjék és virágok vettek kürül minket. Érdemes elmenni oda ha arra jár az ember, viszton vigyen magával jó térképet, mert könnyű eltévedni a kis ösvényeken és utakon.

14. Inch Beach - Atlanti-óceán partja
Ez a kis óceánpart talán nem olyan lenyűgöző, mint amilyeneket a filmekben lehet látni, de mégis nagyszerű érzés volt ott lenni és belesétálni az akkormég hideg vízbe. Szerencsére pár bátor embert nem rettentett vissza a hőmérséklet, így láthattam életemben először hullámszörfözőket. 
A homoklos tengerparton találtunk kis döglött medúzákat, hatalmas tarisznyarákot, kagylókat, már nem használt rákollókat, és sok kisodródott hínárt, amikről kiderült, hogy meg lehetne enni őket. Mi nem éltünk ezzel a lehetőséggel.

15. Dunquin Harbour

Ez a hely nem annyira népszerű, mint a méltán híres Moher Sziklák, pedig lehetne! Krisztián múlt alkalomkor eljutott a Moherhez, idén viszont nem tudtunk, mert messze voltunk tőle, viszont azt mondta, hogy ez a hely sokkal ember közelibb, mint az. 
Ez egy picike kikötő (a nevéből is sejteni lehetett), ahol kevés hajó áll meg. Leginkább motorcsónakok, vagy nagyobb hajók képesek bejutni az öbölbe. 
A sziklák azért itt is szépek, le lehet jutni egészen a vízig, és be lehet szökni a köves partra is, ha épp nincs dagály. 
A táj gyönyörű! A távolban sok kis sziget van, minden féle méretű. A sziklaperemeken 100 féle kis virág, a fű olyan, mintha szivacson járnál, néha el is lehet süppedni benne, ha pedig belefekszel, nem akarsz többet felkelni, olyan kényelmes. A levegő tiszta, és a hullámok keltette friss szél simogatja az arcod. Valamiért a víz keltette hideg szellő az egyik kedvenc érzésem. 

16. Éjszakai élet
Eddig bárki kérdezett az élményeimről, szinte az első kérdések közé tartozott, hogy: és ugye voltál Irish Pub-ban?
Természetesen voltunk és valóban nagyon vidám hely. Olyan, mintha mindenki ismerne mindenkit. Az emberek pár szó erejéig, de megkérdezik hogy vagy, beszélgetnek, isznak és énekelnek. Mindig van élő zene. Anélkül nem kocsma a kocsma. 
Rengeteg sörből lehet választani, nekem a hely söre nyerte el a tetszésemet, a Killarney. Nem vagyok valami nagy sörszakértő és nem tudok jó szakszavakat, de az biztos, hogy nagyon finom ez a sör. Jó sörízű. Olyan igazi sör íze van. 

17. Small talk
Úgy tudom, hogy ez egész Nagy Britanniában és Írországban is elterjedt szokás. Egy kis kedvesség a másiknak, hogy meglegyen a kapcsolatfelvétel. A címhez rendelt kis videó jól illusztrálja ezt a párbeszédet. Számomra ez nagyon vicces volt látni, viszont én nem tapasztaltam kínos hallgatást. 
Az egészet úgy kell elképzelni, hogy két ember halad egymással szembe, majd amint hallótávolságon belül vannak, szinte egyszerre kezdtek el beszélni ilyesmiket: "Szia, hogy vagy, én jól, jó a túra? Nekem is, oké cső." Vagy: "Szia, jól nézel ki, hogy van a család, remélem jól, oké bye!" Közben egyikük sem áll meg, hanem haladnak el egymás mellett. 
Ide kapcsolnám azt is, hogy ha bementünk egy bolba és odaértünk az eladóhoz, akkor mindig megkérdezték, hogy hogy vagyunk. Erre mindig az kell válaszolni, hogy jól és vissza kell kérdezni, hogy ő hogy van. Mindez nagyon gyorsan történik: " Hello, how you doing? - Fine, and you? - Fine. How may I help you."

Ha azt mondtuk, hogy nem jól, akkor pedig teljesen furán néztek ránk. Szóval az a fontos, hogy mindig jól legyél!

18. Kedvesség
Nem ér senkit váratlanul, ha azt mondom, hogy északon az emberek kedvesek. Nagyon kedvesek. Mindig mosolyognak, senki nem idegeskedik, nem aggódnak és ezt el is mondják neked, ha látják, hogy te aggódsz. 
Egyszer eltévedtünk és kértünk útbaigazítást, és szinte mindenki hozzátette, hogy ne aggódjunk, nem éri meg. Ha pedig megköszöntük, akkor mindig mondták, hogy "no problem, have a good day!" 
Nagyon megnyugtató ilyen emberek között lenni. Vágytam rá, hogy ott élhessek, legalább addig, amíg felveszem a mentalitásukat. De így marad a törekvés! :)

19. Szent Patrik

A kereszténységet Patrik (~385-461) hozta el Írországank.

Az igazság az, hogy minden idők legírebb íre nem is ír származású. Patrik római területről érkezett, a mai Dél-kelet-Skóciából származott, anyanyelve pedig a walesi volt.

Patrikot 16 éves korában kóborló ír fosztogatók rabolták el otthonából, és a csatornán át Írországba hozták, hogy ott rabszolgaként dolgoztassák. Szorult helyzetében lett buzgó kereszténnyé. Fogságából megszökött, és visszatért Angliába, de fogdalmat tett, hogy életét az írek keresztény hitre térítésének áldozza. Pappá szentelték, és Írország reménybeli egyházának jövendő püspökévé nevezték ki. Ezután visszatért a csatorna túlpartjára. Armagh-ban telepedett le, és fantasztikus gyorsasággal, óriási számban evangelizálta a parasztságot és az ír nemességet. 30 éven belül Írország lakosságának nagy része megkeresztelkedett, az ország működő egyházmegyékre és egyházközségekre oszlott.

20. Írország jelképe: 3 levelű lóhere
A legenda szerint Szent Patrik a Szentháromság tanát egy háromlevelű lóherével magyarázta az íreknek, így illusztrálva a keresztény tanításban a három isteni személy egységét. 

* * * 

Így telt el ez az öt nap. Biztos vagyok benne, hogy egyszer még visszatérek ebbe az országba és megragadok minden lehetőséget, ami kínálkozik, hogy még több gyönyörű helyet ismerjek meg innen. 

Ha esetleg valaki tervez odautazni, keressen meg bátran, mert szívesen szolgálok árakkal, információkkal, útvonaltervekkel és minden egyébbel amire szükség van. 

A név és a barátság kötelez

Biztos unjátok már ezeket a hetente felbukkanó stoppos bejegyzéseket, de egyszerűen nem tudok betelni vele. Menni kell, mert hihetetlen élményekkel gazdagít az út és a társaság. Olyan helyeken járok ingyen, amikről álmodni sem mertem. Olyan emberekkel találkozom és olyan életeket ismerek meg amikből nagyon sokat lehet tanulni.... de valamikor, a nyár is véget ér, és ezzel a véggel a stoppolások is abbamaradnak. 

Az idei nyár búcsú útját Rozival tettem meg és ez az út tökéletes lezárása lett a nyárnak. 

2015. szeptember 4. Péntek - A név kötelez

Hol is kezdjem. Nyilván az elején kellene, de itt most nehéz meghúzni a vonalat, hogy hol is kezdődött a kaland.... 

Az alapterv megvolt: találkozunk a Ferihegyi vonatállomáson, ahol majd a Ferihegyi úton elkezdünk stoppolni. Igen ám, de Anikó eléggé benézte a vonatot, és mire feleszmélt már Fóton ült a peron szélén, és várta Rozit, aki annyira jó fej volt, hogy átmasírozott a fél világon azért, hogy egy kis újratervezéssel Fótról kezdjük a stoppolást.

Miután megérkezett, felvettük a csíkos egyenpólónkat és kiálltunk az út szélére. Rozi élete első fuvarjára várt, és csak várt. Körülbelül negyed óra után vettük észre, hogy rossz irányba tartjuk ki a hüvelykujjunkat, így gyorsan átsunnyogtunk a másik oldalra. 

Így már érthető volt, hogy alig 5 perc után megállt egy autó és felvett minket. Egy kedves házaspár ült a benne, akik ingatlanozással foglalkoztak és kiderült róluk, hogy kárpátaljaiak, de már itt élnek Magyarországon. 

Velük bekeveredtünk egy hosszú dugóba, ami csak Gödöllő után hárult el. Nem sokkal a tisztulás után, Máriabesnyőn tettek ki minket egy buszmegállóban. 

Az tervünk az egyenpólóval az volt, hogy mindenkitől kérünk aláírást aki segít minket az úton: szállással, fuvarral, kedvességgel, ingyen kajával....stb., a csíkos minta pedig teret adott a szép írásnak. Erre csak az első pár szignó után jöttünk rá, hiszen mindenki a vonalra írta a nevét. :)

Besnyőn 10 perc álldogálás és örömködés után életünk legviccesebb és legjobb autója gurult be mellénk, mégpedig két(?) sztár személyében, a Meztelen Diplomaták együttes tagjaival. Mondjuk csak a forintembert, Totit ismertem fel, a másik srác Isti volt. Hamar kiderült, hogy sok a közös ismerősünk, köztük egy kollégám, valamint gimis arcok, regnumos barátok és mindenhonnan mindenféle emberek. A sok közös ismerős által kicsit úgy éreztem, hogy nem idegenekkel utazom, és ez nagyszerű érzés. 

Hatvanig vittek, a körforgalomnál szálltunk ki. Aláírásgyűjtés és közös kép készítés után búcsúztunk el, és mentünk megkeresni a jó helyet. Ez sajnos nehezen ment, de szerencsére kaptunk egy fuvart egy kedves apuka és a lánya képében, akik elvittek a szolnoki leágazáshoz. Már láttam a fényt az alagút végén. 

Apropó fény. Mivel eléggé későn indultunk, a nap már erőst ment lefelé. Aggódtam is, hogy mikor fogunk Szolnokra érni, mivel a szállásunkat couch surfing rendszerben szereztem. A szállásadó lánynak jeleztem,  hogy megpróbálunk 10 körül odaérni, de ha nagyon későn érkezünk akkor inkább nem megyünk és alszunk a szabadban. Erről persze nem akart hallani, ami számomra megnyugtató volt. 

Tehát ott állunk a kereszteződésénél, és mivel ketten voltunk lányok, hamar el is érkezett a fuvarunk. Egy kedves bácsi vett fel, szobafestő-mázolóként dolgozott, így a csomagtérben elfekvő létra alap kiegészítő volt a kocsiban. 

Egy órát mentünk vele, kedves, figyelmes és hihetetlenül jófej embert ismertem meg benne. Hatvantól csak pár faluval ment volna arrébb, de a jó beszélgetés és a kedves társaság miatt úgy döntött, hogy elvisz minket Jászberényig. 

Ekkorra már nagyon sötét volt, ezért megkértük, hogy tegyen ki minket valahol a város szélén egy viszonylag kivilágítottabb környéken. 

Így is történt, de a jó kivilágítás sem segített annyira előrejutni. Ekkor már aggódtam, de Rozi folyamatosan tartotta bennem a lelket, ami nagyon motiváló volt. 

Amíg várakoztunk énekelgettünk meg beszélgettünk, nevettünk az eddigi sikereinken és terveztük az estét. 

Kis idő várakozás után megállt egy kocsi, aki csak pár faluval vitt tovább, de a sofőr szintén nagyon kedves volt, jó témákról beszélgettünk.

Egy kicsi faluban szálltunk ki, dedikálást kértünk majd mikor elkezdtünk stoppolni, Szolnok feliratú táblával, azon akadt meg a szemünk, hogy mindenki minket bámul. Valahol a falucska központjában lehettünk a kocsma közelében. Ilyen közönség mellett vicces volt ott álldogálni, de szerencsére a sötét ellenére is megállt egy autó és mi beszálltunk. 

Ezt a fuvart egy számomra jellemző hangsúlyú szóval tudnám jellemezni (akik ismernek tudják), ez a szó pedig az: érdekes. 

Kb. másfél órát utaztunk a bácsival, akiről kiderült, hogy 3 felesége van, már elvált, a mostani feleségével már nem él nemi életet és ha nem lenne lusta, akkor már vele sem lenne együtt. Elmesélte, hogy milyen sokat keres, mennyire gazdag, ezért már más örömszerzési forrást is meg tud magának fizetni. Most is van egy "barátnője" aki mindig mondja neki, hogy váljon el és akkor boldogan élnének amíg.... Ezen az úton nem győztünk hümmögni Rozival.... 

Zárótörténetnek még elmesélt egy nagyon szomorú esetet egy lányról, aki állami gondozott volt, majd miután felnőtt lett, kapott pénzt az élethez. Ekkor természetesen felbukkant Acsalád, elvették a pénzét a továbbiakban pedig prostituáltként dolgoztatták. A mi bácsink úgy került a képbe, hogy amikor elment a hivatalba ügyet intézni, a lány titokban tőle kért segítséget, hogy elmenekülhessen a fogvatartójától. A bácsi nem tudott mit kezdeni a helyzettel, ezért nem lépett semmit. Erre két héttel látta a hírekben, hogy egy fiatal lány öngyilkos lett és kiugrott a 10-ről. Próbálta ezután telefonon elérni, de már senkit nem talált a vonal másik végén. Azóta is lelkiismeretfurdalása van a bácsinak. 

Ilyen szomorú hangulatban búcsúztunk el a egymástól, és immáron Szolnok aszfaltján lépkedve kerestük meg a szállásadónk lakását. 

Kis bolyongás után kijött elénk, lepakoltunk, átadtuk az ajándékot, majd elmentünk várost nézni. 

Megnéztük a híres kérész szobrot, a mellette lévő gyalog hidat, az uszodát és a fa installációkat, az Agóra Kulturális Központot és az előtte lévő kaleidoszkópos tornyot és még rengeteg kisebb nagyobb szobrokat meg bigyókat. 

Természetesen minden Szolnok felirattal fényképezkedtem. 

Éjfél körül érkeztünk vissza a lakásba, Rozival még nevetgéltünk egy kicsit, majd stílusosan a kanapén aludtunk el.

2015. szeptember 5. Szombat - Barátság mindenek felett

Reggel 8 kor sajnos esőre ébredtünk. Már kicsit elegem volt az esőből a Holland túrám után, így most úgy készültem, hogy biztosan ne fázzak. 
Miután elbúcsúztunk, megkerestük a helyes utat Debrecen felé, és stoppolásba kezdtünk, de nemigen vettek tudomást rólunk. Városon belül mindig nehéz elindulni. 
Fél óra esőben állás, némi reggelizés után egy buszmegállóban próbáltunk szerencsét, ami hamar el is érkezett, mivel egy bácsi felvett minket és elvitt a főúthoz, az autópálya felhajtóra. Elég ergya helyen szálltunk ki a zuhogó esőben, de annyi mákunk volt, hogy pont építették a bekötő utat, így le kellett lassítaniuk a kocsiknak 60 km/h-ra. 
Nem sokat várakoztunk, megállt egy autó, benne két székely tartott Németországból hazafelé Erdélybe. Ez a fuvar kalandos volt, mert egész úton hallgathattuk a perverz poénjaikat meg az incselkedő vicceiket. Bevallom, én élveztem a helyzetet, mert szeretek ilyenkor visszavágni és oltogatni a másikat. Az egyik, a Feri teljesen rákattant Rozira, mert hasonlított valami ismerősének a feleségére, így végig vele beszélgetett. 
Mivel ők Románia felé haladtak, Debrecent nem érintették, ezért kisebb újratervezést követően velük tartottunk Berettyóújfalura, ahol még meghívtak minket egy-két italra, elkérték a számunkat, aláírták a pólónkat, majd viszontlátást remélve elhajtottak. 
A körforgalom után kezdünk stoppolni akkor már célegyenest Debrecen felé, majd igen hamar megáll egy nagyon kedves bácsi, aki autódaruzással foglalkozott, épp tartott hazafelé az unokázásból. 

Az általános beszélgetős kérdések egyike volt, hogy megkérdeztük stoppoltak e fiatal korukban. Erre ott az Alföldön nagyon gyakran, szinte striguláztuk, az volt a válasz, hogy amikor katonaként dolgoztak, sokszor vették fel őket még kérés nélkül is. 
Ez a bácsi is nagyon sokat mesélt a katonai életéről, meg elmesélte mennyi mindent csinált fiatal korában, mi mindennel foglalkozott. 

Hamar beérünk a városba, ahol kisebb kérdezősködés után elvisz minket az Árpád hídig térig. Mivel nagyon kellett mind a kettőnknek pisilni, így az ott építkező munkás embereket kértük meg, hogy engedjenek be az építési területre, had használhassuk a ToiToi vécéjüket. 

Miután könnyítettünk magunkon megkerestük az utcát, ahol egy jó barátunk Mártonék adtak szombat estére szállást. 
Miután megérkeztünk, lepakoltunk, beszélgettünk egy órácskát, kipróbáltuk a masszázsfotelt - nagyon király - majd belekezdtünk egy Scrabble partiba.
A döntetlen kimenetelű játék után Rozi elment találkozni pár debreceni barátnőjével, Márton és én pedig átmentünk a szomszédba szalonnát sütögetni. 

Az este jól telt, pingpongoztunk, ettünk, ittunk, beszélgettünk, megismertem sok jó embert, Rozi is becsatlakozott a vége felé. 
Végül éjfél körül kerültünk ágyba és mélyen aludtunk reggelig.

2015. szeptember 6. Vasárnap - Megszületik a Homokóra és a Kisfiú legendája

Reggel sokáig aludtunk, mert csak 11-re kellett odaérni a misére, ahol sok debreceni barátunkkal szerettünk volna találkozni. 
Gyorsan megreggeliztünk, tébláboltunk valamennyit, majd Márton Édesapja vitt ki minket kocsival, majd vele együtt hallgattuk meg a szentmisét. 

A templom gyönyörű volt. Világos, modern, fagerendás, tágas. Alig győztem nézelődni. De nem csak a felületi dolgok voltak szépek: rengeteg fiatal, minden ministráns széken ültek, a siketeknek volt jelnyelvtolmács, két termes óvónőkkel felszerelt baba és gyerekmegőrző segítette a családokat a mise hallgatásában. 
A prédikáció mélyen megérintett, kaptam valamit, amit magammal vihettem és amit szem előtt kell tartanom a mindennapokban. 

A szentmise végén találkoztunk Dáviddal és Eszterrel, velük beszélgettünk egy keveset, majd kocsival visszamentünk Mártonékhoz.... bár Márton már korán reggel visszament Pestre, a család többi tagjával is nagyon szeretünk lenni. 
Meghívtak ebédelni, ami nagyon finom leves és mézes-mustáros csirke volt. 

Ekkor született meg a címben szereplő két ikonikus figura. Rozi mesélte, hogy női szabónak tanul, ezért szóba jöttek az alkatok. Megkérdezék, hogy tanulja e azt, hogy kinek milyen ruha áll jobban, mi előnyösebb. Ekkor kezdte sorolni, hogy van alma, körte, homokóra, kisfiú... erre én teljesen ledöbbentem, hogy van olyan alkati fogalom, hogy kisfiú??? 
Mire az apuka semmi zavar nélkül bejelentette, hogy hát nekem is az van. :D Ezen elpoénkodtunk egész úton. 

Ebéd után Márton Édesanyja vitt ki minket kocsival az autópálya közelébe egy benzinkúthoz. Az idő gyönyörű napos volt, tiszta, és a széltől friss. 
Amíg várakoztunk a Budapest táblánkkal, elkezdtünk írni egy Stoppos indulót, amibe belefoglaltuk a kalandjainkat, de elég nehezen ment. Még most sincs kész. Nem vagyok benne biztos, hogy valaha elkészül. 
Sokat nevettünk amíg várakoztunk, mert nagyszerű út volt mögöttünk, remek embereket ismertünk meg és sok új tapasztalatra tettünk szert. 
Mosolyogtunk az embereken, mert bár nem álltak meg, mégis teli mosollyal zúztak el mellettünk, integettek nekünk és már amennyire lehetséges volt ez a fél pillanat, egy kicsit kapcsolatba kerültünk egymással. 


Végül megállt mellettünk egy kisbuszos fiatal srác, aki elmondta, hogy szólt a haverjának, hogy vegyen fel minket és vigyen minket Pestre. Várjuk meg, egy nagy bordó kocsival lesz. 
Na ezen nagyon jót nevettünk és onnantól kezdve, kb fél órán át csak bordó kocsiknak tettük ki a táblánkat, sajnos eredménytelenül. 
Miután meguntuk a várakozást, mindegy lett milyen színű kocsi vesz fel. - bár kitaláltuk, hogy egyszer csinálunk egy olyan stoppos túrát, hogy csak egy színű kocsiba szállhatunk be. 

Ennek köszönhetően fél percre rá megállt egy úr, aki egészen Budapestig vitt, azon belül is a Ferihegyre. 
Vele az egész utat végignevettük, poénkodott, viccelődött, mi rákontráztunk, így nagyon hamar eltelt az a két és fél óra. 

Miután kiszálltunk, elgyalogoltunk Roziékhoz. Út közben fotózkodtunk, "szelfiztünk", művészkedtünk, írtuk az indulót több kevesebb sikerrel, nevettünk, nosztalgiáztunk, megettük az összes csokinkat és reménykedtünk, hogy gyorsan hazaérünk. 

Miután megérkeztünk, egy gyors teázás után indultunk is a testvéreivel együtt az esti 8as Veni Sancte misére, ahol rengeteg barátunkkal találkoztunk. 
Nekem már különösen hiányzott mindenki, hiszen a nyaramat kb. idegenekkel töltöttem, és nem csináltam túl sok lelki programot ami feltöltött volna. 

Mise után vettem észre, hogy 7 nem fogadott hívásom volt, 3 smsem és két hangüzenetem Apukámtól. Nagyon megijedtem, azt hittem valami baj van, ezért -mivel az enyém már csak 1%-on volt, és amúgy is lenémítottam - Tavaszy mobilján hívtam fel őket. 
A reakcióra nem számítottam, mert értem általában nem szoktak aggódni.... de a lényeg, hogy Apukám halálra aggódta magát, mert nem adtam magamról semmi életjelet 3 napig, és féltett, hogy elraboltak a bevándorlók. Szerencsére megnyugtattam őket. 

Mise után beültünk még sokan a Csempésbe egy italra. Nagyon lélekemelő volt beszélgetni mindenkivel. Rozival menőztünk telededikált egyenpólónkkal, majd szépen lassan egyre kevesebben lettünk. 

fél 11 kor én is elindultam haza, ahol már várt a pihe-puha ágyikó és a másnapi munka sötét árnyéka. 

***

Első körben szeretném megköszönni Rozinak ezt a kalandot, mert ezzel tökéletesen lezárult az idei nyári stoppos életmódom. Egyszerűen tökéletes volt ez az út. Mindenből kaptunk egy kicsit: izgalom, nevetés, szörnyülködés, eső, barátok, ismerősök, új ismeretségek, nehézségek... minden. 

Második körben minden autósnak és azoknak az embereknek akik segítettek minket, nekik is jár a köszönet! Sőt, nekik leginkább!!! 

Harmadik körben szeretném mindenkinek megköszönni akivel a nyáron találkoztam, beszélgettem, sírtam, nevettem, ettem, ittam, futottam, bicajoztam, stoppoltam, sziklát másztam, eveztem, voltam, dolgoztam, alakultam és megismertem. 

Köszönöm, hogy az életem részei lettetek, remélem a többség jó és szép emlékkel gazdagodott általam és azért nem gondol annyira rosszul rám. 

De ne aggódjatok, lesz még havonta legalább egy bejegyzés, ahogy elnézem a naptáramat, mert attól még,  hogy vége van a nyárnak, az ősszel valami új kezdődik mindig. Például a tanítási időszak. :D

See you soon

Bátorságpróba Hollandiába

Huhh.... Most érzem igazán azt, hogy megérkeztem. Békesség van a lelkemben és rengeteg kilométer a hüvelykujjamban. Ahogy visszaemlékszem az elmúlt egy hétre, elmosolyodom és eltölt a hálaérzés. Ilyen ez. Nem győzök hálálkodni. De erről már sokszor beszéltem, rátérek a lényegre:

Az elmúlt nyáron rengeteget stoppoltam, főleg Magyarországon. A nyaram egyik meghatározó pontja a HungaroHitch volt, ami egy stoppolós verseny. Ott találkoztam először Petivel, akivel az elmúlt hetet töltöttem. Igen. Két idegen voltunk egymásnak és így indultunk útnak. Nehéz volt, de erről majd úgyis mesélek :) Meg kell tanulni a sorok között olvasni ;)

Kezdetben úgy terveztük, hogy Albániában próbálunk szerencsét, de hamar elvetettük, tekintettel a menekültekre és a kevés időre, így inkább nyugat Euróba felé fordítottuk arcunkat és megkezdtük tervezgetést, helyeket néztünk, látványosságokat kerestünk, jó stoppolós kiállásokat, benzinkutakat...stb. 

Magáról a stoppolásról nem fogok annyira beszélni, mert elég unalmas: felvettek, letettek, felvettek, megálltak, letettek, megálltak, felvettek... stb. Itt inkább az élményekről, emberekről és érzésekről fogok mesélni. Az eddigiektől eltérően, valamivel személyesebb lesz, mélyebb, mint az eddigi bejegyzéseim. 

2015. augusztus 15. Szombat, Budapest - Frankfurt

Reggel 5 óra 30 perckor találkoztunk a Kálvin téri 4-es metró megállójában, ahol együtt sétáltunk ki a Sasadi útra, ami nagyon népszerű indulási állomás. Kevés várakozás és izgulás után felvett minket egy kedves ember, aki ugyan azzal foglalkozott, mint Peti (informatika), így egészen Győrig nem értettem miről beszélgetnek. 

Győrnél az Arrabona pihenőhelyen tettek ki minket, majd rövid időn belül óriási szerencsénkre megállt egy román bácsi, Janibá, aki Angliába tartott. ANGLIÁBA :D Kétszer meggondoltuk, hogy ne borítsuk e fel az egész tervet és menjünk inkább vele, de végül maradtunk az eredeti tervnél: Benelux államok. 

Peti nagyon szeret beszélni, aminek örültem, mert ha ő nincs, akkor egész úton kussolunk. Én megszólalni angolul nem szeretek.

Igen ám, de ez a bácsi nem akart kommunikálni, és ezt értésünkre adta azzal, hogy tökig tekerte a hangerőt. Ennek ellenére, nagyon jó út volt, ismerkedtünk egymással, játszottunk, álmodoztunk, tervezgettünk, nevettünk és jól éreztük magunkat. 

Ahogy haladtunk, a bácsi egyszer csak lefordult Bécsbe, mert fel kellett vennie egy csomagot. Ennek az lett a következménye, hogy teljesen eltévedtünk és legalább egy órát elvesztegettünk kóborlással. 

Miután meglett a csomag, megtaláltuk az autópályát, s haladt minden a maga medrében, ám megint jött egy kis bukkanó, amikoris Janibá lehajtott egy pihenőbe fél órát aludni. Akkor mondtuk neki, hogy amíg alszik megpróbálunk új fuvart keresni, de ha esetleg ez nem jönne össze, akkor legyen kedves újra felvenni minket. 

A mese vége az lett, hogy még 4 órát vele utaztunk, mert kialakult egy dugó baleset miatt. Lassan, döcögve jutottunk el Frankfurt közelébe, ahol egy pihenőhely mellett vertük fel a sátrunkat. 

Este 7 óra körül lehetett az érkezés, 8kor már sörrel a kezünkben örültünk egymásnak és a ránk váró kalandokról beszélgettünk. 

2015. augusztus 16. Vasárnap, Frankfurt - Amszterdam

Reggel korán arra ébredtünk, hogy esik az eső. Az éjszaka hideg volt, folyton fáztam és hallottam ahogy az esőcseppek koppannak a sátor falán. Nagyon reméltem, hogy ez csak egy kósza zápor, de sajnos végigkísért minket 3 napon keresztül. 

Reggeli gyors csomagolás után kerestünk magunknak egy kis kávét, bénáztunk az automatával, majd jobb időért fohászkodtunk. Mosdóhasználat után találtunk egy kevésbé vizes helyet, ahol stoppolni kezdtünk. 

Az eső szitált, és mi érzetük, hogy sunyi módon egyre vizesebbek leszünk. Szerencsénkre begurult mellénk egy Albánokkal teli kis teherautó, akik elvittek minket valamivel Köln előttig. Kedveltem őket, mert aggódtak azon, hogy hol rakjanak ki és hogy jó helyen. 

Búcsú után egy olyan helyen találtuk magunkat ahol 2 órán keresztül csak átkozódtunk. Azáltal, hogy esett, az emberek nehezebben vettek észre, féltették a kocsijukat a víztől, és biztos senkinek nem lett volna kedve bevenni két ázott verebet a tiszta autóba. 

Amíg várakoztunk próbáltam mindennek a jó oldalát meglátni (mint általában). Mindig azt gondolom, hogy a nehézségek azért adódnak az életben, hogy valami sokkal jobb történjen. Ez motivált az úton is. Petivel barkochbáztunk, nevetgéltünk, élveztük egymás társaságát. Két idegen ember nagyon sokat tud adni a másiknak ha egyformán nyitottak az új dolgokra. 

Nehéz volt feloldódnom és elengednem magam, nehéz volt önmagam lennem, mert nagyon szerettem volna, ha semmit nem rontok el. Petinek ez volt a nyara csúcspontja és ez nekem egy kisebb súly volt a vállamon. Mindent alaposan megtervezett, térképet hozott és mindenre fel volt készülve.
 

Hamar eluralkodott rajtam az érzés, hogy haszontalan vagyok és azáltal, hogy ki voltam szolgáltatva neki (angoltudás, stoppos helyek, tervek, célok) semmit nem tudok adni önmagamból. Azáltal, hogy nem ismertük egymást sok nehézséget kellett leküzdenünk. Megkülönböztetni, hogy a másik mikor viccel, mi az amit nem sértésnek szán, mi az amivel megbántjuk egymást, mikor van mindebből elég.

Ahogy álltunk az esőben, úgy egyre jobban vesztettük el a türelmünket. Haragudtam az időjárásra, hogy még esélyt sem ad a jókedvre. A tűrőképességünk egyre jobban hagyott el minket, így akarva-akaratlanul is nyűgösek lettünk és a kezdeti jó hangulatot is lemosta rólunk. Szar eső.

Sokat imádkoztam az úton, hogy ne legyen baj, legyenek kalandjaink, jól kijöjjünk, élvezzük az utat. Amikor elvesztettem a lelkesedésemet Szent Kristófhoz fohászkodtam, az utazók védőszentjéhez, hogy járjon közben értünk és legyen mellettünk, mint egy jó barát. Nem kísértettem meg Istent, de elmondhatom, hogy működik. Tényleg. Nem konkrét dolgokat kértem, csak azt, hogy épüljünk az út során és értékekkel térjünk haza. 

Így telt el a két óra, majd feladtuk a várakozást és bementünk az ottani BurgerKingbe egy kicsit melegedni, kávét kortyolgatni. Találkoztunk magyarokkal is, kicsit beszélgettünk velük, de sajnos nem arra mennek amerre mi szerettünk volna. 

Erőt vettünk magunkon és kitámolyogtunk az út végére. Ekkor csoda történt, mert bár az eső jobban esett, de megállt egy lakóautó, akik Hollandiáig vittek minket. 

A házaspár akik bent ültek példaképeimmé váltak. Olyan tiszta, kézzel fogható harmónia volt közöttük, hogy majdnem könnyezett a szemem a meghatódottságtól. 50-60 éves körül lehettek, felváltva vezettek. Amikor kimentek dohányozni az esőbe, akkor a nő átölelte a férfi derekát és látszott rajta, hogy szeretik egymást. A gyerekeik kirepültek, ők pedig utaznak a világban a "kis"lakóautójukkal, hátul kerékpárok, bent útikönyvek, mosolyognak egymásra, a férfi dobol a kormányon, a nő dudorászik mellette. Örök fiatalok :) Nagyon jó út volt!

Az út végén sajnos levittek minket az autópályáról, így ott ragadtunk egy pihenőhelyen, ahol megittunk egy-két sört, vártuk, hogy az eső - ha nem is áll el - csendesedjen. Miután legurítottuk a hűsítő italt, erőt vettünk magunkon és kiálltunk egy buszmegállóba stoppolni. 

Valamennyi várakozás után megállt az első női sofőr és a legközelebbi városka kis benzinkútjánál tett le. Bermuda háromszögbe keveredtünk, senki nem arra ment amerre szerettük volna, hideg volt, esett, és már nagyon szerettem volna megérkezni, vagy legalábbis melegben lenni. Hosszú nadrág nem volt nálunk, Peti még pulcsit sem hozott, az enyém is vékony volt. 

Ezen az napon Groningen volt a célpont, mert ott kaptunk volna szállást Mónitól, a kereszttesómtól. Azért írtam, hogy volna, mert épp amikor már visszafelé fordultunk, megállt egy kedves fiatalember és mondta, hogy Amszterdamba megy. Egy pillanat leforgása után lemondtunk Groningenről és söpörtünk a rettegés városába. 

Móninak írtunk smst, hogy elkerüljük egymást és hogy nagyon sajnáljuk, de a rossz idő miatt nem kockáztatjuk meg a bolyongást és a fázást. 

Amikor kiszálltunk és elbúcsúztunk, hosszú ideig nem éreztem a megérkezés megnyugtató állapotát, de ez érthető, hiszen Groningenre készítettem magam és Mónira. Nem éreztem csalódottságot, csak egy kis ürességet és várakozást. 

Rövid ideig még ücsörögtünk egy szivacsos széken, majd feltápászkodtunk, nyújtózkodtunk egyet és kerítettünk valami ennivalót. 

Ezután bementünk a városba, térképet szereztünk, majd felhívta Peti a barátját, Tamást aki Amszterdamban dolgozik, hogy mehetnénk e hozzá aludni. Sajnos nemleges választ kaptunk, mert épp vendége volt arra az estére, így abban maradtunk, hogy keresünk egy kempinget. 

Nagy szerencsénkre, nem messze a belvárostól, egy kis kompozás és gyaloglás után megtaláltuk a szálláshelyünket. Ott sátort állítottunk, behánytuk a cuccainkat  berendezkedtünk, majd megérkeztünk lélekben is. Bontottunk egy bort, majd összebarátkoztunk a szomszéd sátorban lakó német srácokkal, akikkel az este folyamán beszélgettünk, kártyáztunk és ittunk. 

Végül bebújtunk a sátorba és elaludtunk. 

2015. augusztus 17. Hétfő, Amszterdam - Dekkolás

Ezen az éjszakán szétfagytam. 15-16 fok volt, eső, átkozott hideg, átkozott idő. Szerencsére sokáig lehetett aludni, mert arra vártunk, hogy elálljon az eső, de ez nem történt meg. Pár óra fetrengés és pihenés után összedugtuk a fejünket és megbeszéltük az új utat:

Maradunk Hollandiában, és sutba dobjuk Belgiumot, Luxemburgot, mivel az eső pont arra halad. Már nagyon napot akartam látni, érezni a forró levegőt és feltöltődni vidámsággal. 

Felkecmeregtünk, kicsit reggeliztünk ami még maradt (otthoni szottyadt szendvics), majd beültünk az ottani kajáldába egy kávéra ahol volt még társas is; memoriztunk. A hely nagyon hangulatos volt, alig találtunk szabad helyet, sokan ott csöveztek az eső miatt. Mi is. 

Amint az eső egy kicsit alább hagyott, útra keltünk és átmentünk komppal a belvárosba. Örültem, hogy nem szakad az eső, csak éppen sunyi módon szemerkél. A cipőm sajnos totálisan át volt ázva, így ezen a napon nem is vettem fel zoknit, mert minek? Ennek az lett a következménye, hogy a talpbetét össze-vissza csúszkált, mindig visszahajlott és így nagyon kényelmetlen volt a séta. 

Az esőkabátomról ráfolyt a víz a nadrágomra, a fejemről meg mindig lecsúszott a kapucni, így tényleg elmondhatom, hogy csuron vizes voltam. 

A város viszont kárpótolt mindenért. Nagyon szép volt, békés. Mindenki olyan lazának és gondtalannak látszott. Sehol egy dudálás, a bicajosok ellepik a várost. Meglepő volt látni élőben az amszterdami bringás közlekedést, ami - mint utólag kiderült - Groningenben is ugyan olyan. 

A városban bolyongunk, ücsörgünk, nézelődünk, sörözünk, eszünk, csodálkozunk, nevetünk és próbáljuk a legtöbbet kihozni a városnézésből a rossz idő ellenére. 

Estére meg volt beszélve Tamással (Peti barátjával) egy közös sörözés, így a városnézés végeztével beültünk az állomásra várakozni, ahol hatalmas élet volt. 

Kiállítottak egy zongorát a csarnok egyik sarkába és bárki aki tudott valamit játszani, zenélhetett rajta. Sosem volt csend, mindig használatban voltak a billentyűk. 2 órát várakoztunk, eközben volt aki táncra perdült a zenére, volt aki énekelt, volt aki hozott egy gitárt és ketten nyomták. Beültek fiatalok, idősek és mindenki mosolygott a hangszer körül. Nagyon jó volt! A zene mindenkit összehoz!

Sok ücsörgés után megérkezett Tomi, akivel elmentünk sörözni. Út közben láttam életemben először vörös lámpás negyedet amitől teljesen zavarba jöttem. Láttam lányokat ott ülni az ablak előtt és hívogatták az arra járót. A bordélyból kijövő férfiak lehajtott fejjel, szemkontaktust kerülve osontak el. 

Miközben megyünk, találkozunk még Tamás anyukájával, aki épp nála vendégeskedik, majd így négyen érkezünk meg egy jó helyre, ahol belga barna sörrel indítunk. Kicsit kirekesztve éreztem magam, nem tudtam becsatlakozni a nosztalgiázásba, de nagyon érdekes dolgokról folyt a beszélgetés: holland szokásokról, nyitottságukról, békességükről, búvárkodásról, hobbikról, élményekről és régi dolgokról. A harmadik sör után jeleztem, hogy a komp éjfélkor megy utoljára, majd egy kisebb utánajárást követve kiderült, hogy igazam volt, ezért megköszönve a kedves invitálást és a jó társaságot rohantunk a komphoz. 

3 perccel késtük le, ami azért szívás, mert odaát van a kempingünk, nincs gyalogos átkelés (nagyon nagy kerülő), éjszaka van és esik az eső. Mit tud két stoppos csinálni Amszterdamban éjszaka kilátások nélkül? Természetesen stoppolni! 

Ígyhát megkerestük a helyes utat, és próbálkoztunk. Óriási meglepetésünkre nem sokat kellett várni, és megállt egy belga autós, aki egészen a kemping bejáratához vitt minket. Hihetetlenül hálás voltam és próbáltam elraktározni ezt az örömöt a következő napokra. Stoppolni jó, a stoppolás és az emberek kedvessége, legyen bármilyen rossz körülmény, engem mindig feltölt :)

2015. augusztus 18. Kedd, Amszterdam - Groningen

A reggel jó volt, mert egymásnak fektettük a hátunkat, így jól melegítettük egymást, valamint rájöttem, hogy a hálózsákom hogyan működik! :)

Reggeli készülődés, fürdés, mosakodás, tisztálkodás után, az esőben összerakjuk a sátrat, találok pár ott hagyott dolgot (zseblámpa, csavarhúzó, némi pénz), összecuccolunk és beülünk egy kávéra a szokásos helyre. Amíg várjuk, hogy csendesedjen az eső, dominózunk, malmozunk, megerősítjük a másikban, hogy ahová megyünk, ott napsütés lesz és boldogság. 

Az eső csillapodik, mi pedig elindulunk az állmásra, útba ejtve egy boltot, ahol kaját veszünk. Átkompozva érkezünk meg a már jól ismert zongorás csarnokba, ahol eldöntjük, hogy vonattal megyünk egy darabon. 

Megnyugtató volt, hogy Peti mennyi mindenhez ért, ugyanakkor zavart is, hogy teljesen rá vagyok utalva és nem tudok semmit beleadni a túrába. Ez az állapot nagyon lelombozott és kedvetlenné tett sokáig. 

A vonatút nagyon jó volt, pihentető, de csendben telt. Néztem a tájat, készítettem a lelkem a jó időre és arra, hogy találkozom Mónival. Vártam, hogy meleg legyen. 

Miután leszálltunk a vonatról, keresztül sétáltunk a kisvároson, és egy kisebb felüljárón kezdtünk el stoppolni. 

Groningenig az út változatos volt, először felvett egy bácsi, aki a betegsége miatt utazott valahová, aztán egy fiatal srác, akinek pislogós autója volt, majd egy kereszteződésben próbálkozunk, ahol kicsivel több várakozás után kaptunk csak fuvart. Ezzel eljutottunk egy benzin kúthoz, ahol már messziről látom, hogy a férfi aki félreállt és pakolja a cuccait fel fog minket venni; így is történt. Az az utazás jól telt, a sofőr nagyon vicces és kedves volt, szerettem hallgatni, ahogy nevet. 

Ő kitett minket egy tökéletes stoppos helyen, ahol már alig vártuk, hogy kicsit ne vegyenek fel, mert pisilni akartunk, cigizni és fényképezni. Miután ezek megtörténtek, kitettük a kezünket, és a szemben lévő sávból visszaszólt egy fiatalember, hogy 10 perc múlva fordul, és elvisz minket Groeningbe, ha megvárjuk.  Eldöntöttük, hogy nem stoppolunk és így is tettünk, ám valaki még úgy is megállt, hogy nem tettük ki a kezünket. Neki Peti elmondta, hogy tartsa meg a jó szokását, de most nem ülünk be. 

A srácunk 10 perc után visszajött értünk, és vele léptük át a város határát. 

Érkezés után megkerestük a főteret, majd Mónival egyeztettünk, hogy 1 órát elleszünk, addigra befejezi a munkát és tudunk találkozni. Így is történt, és végre

TALÁLKOZTUNK! :)

Olyan jó volt látni! Megölelgettük egymást, bemutattam neki Petit, majd indultunk is. Mikor megérkeztünk, lepakoltuk a cuccainkat, elővettük a bóklászás közben vásárolt bort, megbontottuk és egy kicsit kiszusszantuk az aznapi nehézségeket. 

Peti és Móni jól elbeszélgetnek, én meg csak figyelem a beszélgetést, élvezem hogy van fedél a fejem felett, meleg van és mindjárt zuhanyozhatok. 

Ami késik nem múlik, így el is mentem zuhizni. Nagyon jól esett már a meleg víz és a biztonság, hogy szobában fogok aludni. 

Fürdés után elkezdtük megfőzni a vacsorát, mert vettünk bolognai hozzávalókat, és így tudtunk rittyenteni egy kis meleg ételt, amivel mindenki jól lakott. Még maradt is másnapra a szószból és a tésztából. 

Vacsi után kis rendezkedés, és mentünk aludni. Móni bevállalta, hogy alszik a matracon hálózsákban, így tudtam ágyban aludni. Nagyon jó volt! :)
Annyira köszönök mindent Móni: a szállást, a kedvességed, a jó beszélgetéseket, hogy kisegítettél pénzzel és hogy lelkesítettél, biztattál! 

2015. augusztus 19. Szerda, Groningen - Dekkolás

Reggel frissen ébredek, Móni már készülődik a munkába, lemegyek vele a konyhába, Peti még alszik (a nappaliban). Kávét főzünk, beszélgetünk csendben, majd Peti is felébred. 

Miután Móni elindult, mi még kávézunk, kimossuk a ruháinkat, pihenünk, internetezünk felváltva, játszunk römit és pókert. 

Ekkorra már a hangulatunk nagyon nyomott volt, szinte semmit nem beszélgettünk... de fel voltunk erre készülve, mert ez várható, ha valakivel (legyen bármilyen közeli, vagy nem közeli barát/ismerős) sok időt töltesz együtt, egy idő után elfáradsz és szabadságra, függetlenségre vágysz. Ez, ez a nap volt. 

Miközben sétáltunk, gondolkodtam rajta, hogy felvetem, menjünk ma külön várost nézni, de inkább nem mondtam ki, mert nem mertem.... féltem egy kicsit attól, hogy megbántom, vagy ilyesmi. Szerencsére a sörözéskor ő felvetette ezt, így boldogan bólintottam a külön utakon járás ötletére. 

Isten valóságos!

Szét is váltunk délután 3 órakor azzal, hogy találkozunk este 7 kor az információs pultnál. Kaptam telefont és térképet is, valamint Móni lakáskulcsa is hozzám került. 

Miután elköszöntünk, felszabadultam és vártam a saját kalandjaimat, ami nem maradt el:

Első körben 10 méter után megálltam a főtéren lévő templom előtt, és az oldalában leültem egy padra imádkozni. Nagyon kellett már a felfrissülés mert alig volt időm magamra a sok esemény és koncentrálás közben, esténként pedig már olyan fáradt vagyok, hogy csak egy fél Miatyánkot tudtam elmormogni általában. De ott, ahogy ültem eltöltött a békesség és a megnyugvás. Megnyugodtam, hogy nem kell semmit csinálnom, alkalmazkodnom és feszkóznom, oda mehetek ahová akarok. 

Hálát adtam azokért, akik felvettek minket, és mindenkiért aki közelebb vitt a célunkhoz. Köszönetet mondtam Petiért, hogy ilyen királyul mindent kézben tart, valamint kértem, hogy ez a szerencse ne hagyjon el minket és hogy épségben megérkezzünk majd haza, Magyarországra. 

Ahogy ültem, és néztem az embereket, elhatároztam, hogy menjen minden úgy ahogy mennie kell, én innentől kezdve a magam útját járom, független leszek amennyire tudok és önmagam maradok. 

Ezzel a lendülettel bejártam Groningen egész belvárosát, kicsit a külvárost, betévedtem a piros lámpás negyedbe, ahonnan ki is slisszoltam vörös fejjel, találtam egy parkot, pisiltem egy jakobinus imaház kertjében, találtam egy pénztárcát amit kihalásztam a kanálisból, vettem az Aldiban kaját, mindenkire rámosolyogtam, átkísértem egy nénit a zebrán, néztem a hajókat, majdnem beültem fiatal sárcokhoz motorcsónakozni és kipihentem magam. 

Láttam gyönyörű graffitiket, bicajokat, embereket, bulizó fiatalokat. Meglepően láttam, hogy a holland emberek lakásába minden gond nélkül be lehet nézni. Természetesen nem kukkoltam, de meg-meg néztem egy két háztartást. Hollandiában mindenki szabad, senki nem feszeng. A homoszexuális párok semmi feszkó nélkül sétálnak az utcán, mindenki vidám és egyenlő. Meglepően más a hangulat, mint Magyarországon. Nem dudálnak egymásra az emberek, a bringások pofátlanul lazán kerekeznek, az autósok nyugodtak és türelmesek, a gyalogosok figyelmesek és minden olyan megnyugtatóan harmonikus, káosznak néz ki, de mégis egységes. 

Láttam olyat, hogy a hosszú kis házikók elé, az utcára kitettek a fiatalok sörpadokat, és ott hallgatták a zenét és söröztek. Az utolsó este fesztivál kezdődött, az erre érkező fiatalok az előttünk lévő téren állították fel a grillező szettet, és szintén sörpadokra telepedve sütögették a hurkákat. Olyan volt, mintha kimennék a Fővám térre egy hordozható sütögetővel és csapnék egy kertipartit a barátaimmal. Hihetetlen volt!

Kértem Istent az út elején, hogy adjon kalandokat, és Ő meghallgatott engem!

Miután körbejártam a helyet, kipihenve, mosollyal az arcomon másztam fel az információs ház tetejére és vártam Petit, aki nem sokkal később fel is bukkant. Egy kicsit még ültünk, elmeséltük miket csináltunk külön. Peti majdnem koffeinmérgezést kapott egy fél literes erős kávétól. Jó volt hallgatni, hogy mindenki megkapta a maga kis kalandját. 

Hazafelé beugrottunk az Aldiba egy kis vacsiért, meg reggeliért, majd hazamentünk. Szerencsére nálunk volt a kulcs és nem volt otthon senki. 

Amíg Mónit vártuk Peti elkezdte megszervezni a holnapi napot, miszerint elmegyünk az Északi-tengerhez. Tervben volt, hogy átsétálunk egy szigetre, megnézzük a fókarezervátumot, és felderítjük Groningen környékét. 

Megérkezett Móni, leültünk beszélgetni, nosztalgiáztunk, vacsiztunk. Amikor Peti elment aludni, mi még fent folytattuk a beszélgetést hajnali 2-ig. Ennek másnap meglett a böjtje.

2015. augusztus 20. Csütörtök, Gorningen környéke

Úgy indult a reggel, hogy totálisan elaludtam, és mire felkeltett Móni, addigra lekéstük a kompot. Peti már megcsinálta a finom reggelit, én meg úgy éreztem magam, mint aki mindjárt elbőgi magát. Totálisan elvesztettem minden lelkesedésemet 10 perc alatt, és azt mondtam magamban, hogy haza akarok menni. Teljesen lelkiismeret furdalásom volt egész délelőtt és még délután is, hogy utolsó nap Móninál, én meg elcseszem az egész napot és Petiben ez fog megmaradni zárásnak. Totális káosz volt bennem ezen a reggelen.... De azt mondtam magamba, hogy the show must go on, menni kell. Jó lesz. 

"Uram, bízom benned!"

Amíg vártunk a buszra, ami kivisz minket a stoppos helyre, addig kávéztunk és kártyáztunk. 11 körül indult a busz, a jegy 2 euro. 

A stoppos hely egy buszmegállóban volt, ahol rövid várakozás után megállt egy bácsi, akinek tele volt a kocsija növényekkel és gyümölcsök gurultak a lábunk alatt. Kiderült róla, hogy kertészkedik, van földje és gyümölcsfái, valamint most is épp a tesójához megy segíteni almát szedni. 

Elvitt minket egészen a fókarezervátumig, út közben még benéztünk a tesójához, szólt neki, hogy mindjárt jön.  

Ahol kiszálltunk, rengeteg aranyos és egyedi fókaszobor várt minket, egyiküket meg is ölelgettem olyan aranyos volt. Ekkorra már le tudtam tenni magamban a nehézségeimet és próbáltam önállóságra törekedni. Függetlenedni a saját feszengéseimtől és a megfelelési kényszeremtől. Sikerült. 

A fókarezervátumba már boldogan mentem be, nézegettem a fókákat, nevettem rajtuk és éreztem, hogy szabad vagyok. Hollandiában a fókát seadognak hívják, és ahogy néztem őket, el is tudtam képzelni, ahogy barátságosan pihennek a parton és nem félnek az embertől. 

Láttunk etetést, valamint a vége felé végig nézhettük ahogy lemérik a kis fókákat egy fűzfavessző kosár segítségével. Másfél óra nézelődés után célba vettük a tengert gyalog. Egy kis szakaszon elvitt kocsi, de onnantól 3 km-t sétáltunk a part felé. 

Hollandia totális síkság, sehol egy domb, mindenhol szélmalmok, barikák, lovacskák, bocikák. Szép falvak, igényes, tiszta házak, gyönyörű előkerttel, minden takaros. Nagyon jó volt ilyen szép helyen sétálgatni. 

Ahogy elértük a töltést, már láttuk a tengert, de még messze volt a víz a lábunktól. Fél km-t kellett még sétálni a bárányok között, majd a legutolsó szakaszon, egy faágakból készített gát féleségen kellett egyensúlyozni, hogy elérjük a bokáig érő tengert.

A jó hangulatra tekintettel, azon nyomban lekaptam a cipőm és besétáltam a vízbe. Kb. fél órát mászkáltunk, kagylót gyűjtöttem az itthoni kertbe, meg Móninak ajándékba. Ezután elindultunk visszafelé. Szerencsére egyszer sem estem bele a sárba, pedig kinéztem volna magamból a bénázást. 

Visszafelé szintén gyalog jövünk egészen a faluig, ahol kiérve a végébe, nem sok stoppolás után megáll egy nő és elvisz minket egy darabon. Kis falukról falukra járunk, gyönyörű helyeket látunk, tiszta levegőt szívunk. Kitesz minket egy szép helyen, majd felvesz minket egy tanárnő, aki nagyon kedves, megmutatja távolból hol lakik, és hogy hol ül a férje :) Dudál is neki, nagyon szimpatikus és aranyos. 

Ő kitesz a faluja végében egy buszmegállóban, ahol folytatjuk amit elkezdtünk. Valamivel több ideig álldogálunk, mire megáll egy bácsi, aki visszafordult értünk. Ő meséli, hogy fiatal korában sokat stoppolt a suliba. Elvisz minket a kikötőhöz, ahol eszünk finom halat és finom hamburgert. 

Itt az volt a vicces, hogy mikor kértük ki a hamburger menüt, megkérdezte a hölgy, hogy kenyérrel kérjük e, mire mondtuk, krumplival. Nem is értettük. Aztán amikor megkaptam a tál ételt, akkor láttam, hogy nem volt hozzá buci, csak egy húspogácsa sok krumplival. Néztem egyet, de így is jó volt, sok, és finom. 

Evés után kimentünk a kikötőbe, megnéztünk egy hajófordulást, láttam egy pelikánt aki lebukott a víz alá és eltűnt, majd gyűjtöttünk még kagylókat. 

Mindig szeretem a tengert nézni, annyira megnyugtat a végtelenség és a kék szín. Éreztem a megérkezést és hogy minden jó lesz. Végiggondoltam mennyi mindent csináltunk a héten és milyen királyak vagyunk. Büszke voltam magunkra, nagyon!

Tényleg az voltam, Petire is nagyon, és magamra is, hogy tovább tudok menni!

Visszafelé könnyű dolgunk volt, megvártuk amíg visszaérkezik a szigetről a hajó, hozza a sok sok autókat és csak várni kellett a megfelelőre. Meg is érkezett: egy fuvarral visszajutottunk Mónihoz, egészen a ház elé. A fuvarosunk egy apuka volt, mellette ült a kislánya. Mind a ketten nagyon aranyosak voltak. A kislány menő volt, mesélte, hogy dobolni tanul és focizik. Megkínált minket sütivel és nagyon jól beszélt angolul (milliószor jobban, mint én valaha). Irigykedtem rá, de örültem, hogy feldobja a társaságot a kedvességével és aranyosságával. 

A lakásba nagy nehezen bejutunk, Móni lakótársa, egy kínai lány, Feng engedett be minket. Amíg vártunk megbontottunk egy bort, interneteztünk, fürödtem, elfoglaltam magam. Kártyáztunk is. 

Mikor hazaérkezett, elkezdtünk főzni spenótot, magamnak sültkrumplit, majd leültünk vacsorázni. Koccintottunk az államalapításra és még sokáig beszélgettünk. 

Reggelre 5:30-as kelést terveztünk, hogy korán el tudjunk indulni hazafelé. 

2015. augusztus 21. Péntek, Groningen - Budapest

"Szól a gyenge: Hős vagyok! A szegény nagy kincsre lel! Felkiált a vak, hogy lát! Így tesz bennem az Úr csodát!"

Móni keltett fel, mert nekem nem volt ébresztő órám. Tanulva a tagnapból, kipattantam az ágyból és összekészülődtem. Már előző este összepakoltam a cuccaim, ma csak fel kellett öltöznöm és eltennem azt amiket még elöl felejtettem. Főztem kávét, megittuk, majd mire mind a ketten elkészültünk, szóltam Móninak, hogy indulunk. Lejött elbúcsúzni, jól megölelgettem, mert nagyon sokkal tartozom Neki. 

Elindultunk, és Peti tájékozódásának köszönhetően eljutottunk ahhoz a helyhez, ahol jelölve volt, hogy ott lehet stoppolni. Király volt, de korán is. 

Sokat álltunk, a nap is lassan jött fel, de végül is megállt egy autó, egy BMV-s hivatalnok. Nagyon sokáig visz minket, majd kerülőt téve kirak minket egy kevésbé jó helyen, közel az autópályához, ezért onnan gyorsan le kellett gyalogolnunk. Erre még a rendőr is felhívta a figyelmünket, de szerencsére nem lett belőle baj. 

Rövid pisilés után találunk egy jó helyet, ahol megáll mellettünk egy hölgy és elvisz minket egy benzinkúthoz. 

Ott ért minket a szerencse:

Kaptunk egy fuvart egészen Bécsig!!! - Isten valóságos. :)

Igen ám, de az út nem volt olyan zökkenőmentes, mint ahogy képzeltük. Az újdonsült barátaink afgánok voltak, de ezt nem azért írom, mert baj lenne, sőt! Nagyon jó témákról beszélgettünk, az eddigieknél valamivel többször szólaltam meg angolul. Bécsbe konferenciára mentek, és a Gondviselésnek köszönhetően az egyik társuk megbetegedett, így be tudtunk szállni hozzájuk. 

Viszont kiderült az is, hogy a sofőrünk csak egy órát aludt előző este. Nagyon látszott rajta, hogy nehezére esik vezetni. Kicsit kancsal volt, és megfigyeltem, hogy minél laposabbakat pislog, az egyik szeme annál kancsalabb lesz. Kezdtem félni, de persze akkor még nem tudtam, hogy lesz ennél félelmetesebb fuvarunk. Na de mindent sorjában. 

Kb. 1000 km-t vezetett a bácsi, kisebb pihenőkkel, amikor közölte, hogy nagyon fáradt, és hogy nincs e kedve Petinek vezetni a kocsit. Ledöbbentem. Ilyennel még nem találkoztam. Ekkora feltétel nélküli bizalom!

Peti boldogan átvette a volánt, mert ez már régi nagy álma volt. A bácsi amint befészkelte magát mellém el is aludt. Az anyós ülésen lévő tag azért eléggé markolta a kapaszkodót egész úton, de én nagyon-nagyon büszke voltam Petire. Ezt nem tudtam volna megcsinálni. Az eddigi kihívásokkal megbirkóztam volna a magam módján, de átvenni a volánt, még ha van is jogsim akkor sem. Örültem tényleg, szívből! :) 

Peti 300 km-t vezetett, nemsokkal a határ után leállt egy pihenőhelyre, ahol visszaadta a kormányt. A cél az volt, hogy szerzünk autópálya matricát, de ott nem volt ahol álltunk, így továbbmentünk egy benzinkúthoz. Ott már váltott 2 hetes matricát, majd lehajtottunk egy rossz kijáraton, aminek az lett a következménye, hogy barbár módon, életveszélyesen visszafordultunk. Ezt a manővert elneveztük Afgan-Style-nak.

A bácsi alig hagyta el a kijáratot, hirtelen a fejéhez kap, hogy te jó ég! Mindjárt kifogy a benzin! Egyből besorolt a külső sávba és benzinspórolós tempóban döcögtünk, reménykedve abban, hogy elérjük a következő töltő állomást. 

Megnyugvással töltötte el a bácsit, amikor tele tankkal ismét elindultunk. Az utat a továbbiakban alvással töltöm, majd felébredek amikor megáll a kocsi. Megérkeztünk a búcsú helyszínére, majd egy közös kép készítése után hálálkodva elbúcsúzunk, jó utat kívánva. 

A benzinkúton találkozunk két német sráccal, testvérek. Velük beszélgetünk és próbáljuk bekuncsorogni magunkat a kocsikba, de hiába. A fiúknak szerencséjük volt, találtak magunknak megfelelőt, mi csak járkálunk tovább tehetetlenül.

Este fél 8 körül tettek ki minket az afgánok, éjfélig nem találtunk senkit. Én már nagyon fáztam, és aludni akartam valahol, Peti még nem. Általában az volt, amit Peti mondott, így most is próbáltam tűrni és erőt venni magamon. Sűrűn bementem melegedni a boltba, így túl lehetett élni. 

A taktikánk az volt, hogy a magyar kocsikba én mosolygom be magunkat, a külföldiekkel Peti kommunikál. 

Valamivel éjfél után megáll egy magyar kocsi, benne két nagyobb darab csávóval. Megörülök, és bekönyörgöm magam a kocsiba. Nehezen, de elvisznek, beszállunk, és kezdődik életem legrosszabb fuvara. Ennyire nem féltem még soha:

A sofőr, alighogy elhagyjuk a kutat, kéri, hogy a társa adjon neki egy csíkot. Először nem értem hogy miről beszél, majd mikor hallom a vékony hangú kopogást, leesik, hogy ez a srác, most fog felszívni egy kis narkót. Miközben vezet. Telefonozik. Narkót szív. Dohányzik. Sms-t ír. Elfogott a félelem és az volt bennem, hogy itt fogunk meghalni. Ha jön a rendőr belekeveredünk egy autós üldözésbe és itt lesz a vég. Fizikailag rosszul lettem. Megkértem Petit, hogy fogja meg a kezem. Miután a közelembe éreztem már jobb volt, de ott végképp elszakadt minden, amikor beközölte, hogy elvették a jogsiját, így a határnál cserélnek a másikkal kormányt. 

Nem tudom, mennyi volt ebből az igaz, de áldom az eget, hogy elfelejtett cigit venni és így megálltunk egy forgalmas benzinkúton. Egyből kiszálltunk, én majdnem elájultam annyira szédültem. Nem ültünk vissza, lenyúlták Petit még 2 cigivel, de nem bántuk, csak húzzanak már el. 

Ekkorra már brutálisan fáradtak voltunk, de már nem volt visszaút. Stoppolni kellett, és ahogy az várható volt, 1 órán belül kaptunk egy fuvart Budapestre. Boldog voltam, bár inkább fáradságot éreztem. 

Peti előre ült, én hátra. Nem bírtam ki, hogy ne aludjak el, így az egész útból csak arra emlékszem, hogy egyszer megálltunk cigizni. A második ébredésem már Budapesten volt. 

Ezzel a fuvarral felülmúltuk sok stoppos társunkat, mivel (kkkhhhrrr)Groningentől Budapestig (kb. 1500 km) megjártuk 24 órán belül.

Egészen elvitt minket az Urániához, ahol röviden elbúcsúztunk, majd én elsétáltam az Astoriához a 914-es éjszakai buszt elérni. Nagy szerencsémre pont az jött, így felszálltam és éberen utaztam hazáig. Mikor befordultam az utcánkba majdnem ugrottam örömömben annyira hiányzott már egy ismerős hely. 

Itthon csendben belopakodtam, írtam egy kis üzenetet, hogy itthon vagyok, csak alszom, megfürödtem és, mint akit fejbe lőttek, úgy aludtam el. 

* * *

És mindebből mi a tanulság? Csomó minden. Van amit sejtettem, hogy így lesz, van ami nagyon váratlanul ért, de mindenek felett még most is azt mondom, hogy stoppolni király. Hálás dolog, bár most tapasztaltam másik szemszögből is. Nagyon vakmerő és meggondolatlan ötlet volt egy idegennel elindulni, de remélem, hogy ez az élmény előrébb visz majd Istenhez és önmagam megismeréséhez.

Nagyon fárasztó út volt mind lelkileg, mind fizikailag, de érzem, hogy amint leülepszik bennem ez a sok kavargó érzés, biztos megint önmagam leszek, sőt! Több leszek mint aki az út elején voltam. 

Petinek köszönettel tartozom, hogy a kezében tartotta az dolgokat és hogy vele élhettem meg ezt a rengeteg izgalmas eseményt. Sokkal tartozom neki, talán egyszer majd visszaadhatom a sok segítséget amit kaptam!

"Kérjetek és adatik néktek; keressetek és találtok; zörgessetek és menyittatik néktek." Mt, 7,7.
Szívem csendben az Úrra figyel, ki segít!