Balaton körbestoppolás (Replay)

Már előre le volt foglalva július első hétvégéje arra, hogy Katával kalandozzunk egyet. Első körben Ausztriába szerettünk volna kistoppolni, majd egy kis ötletváltás után inkább a tokaji borvidékre fájt a fogunk, de a jó időre tekintettel, inkább a Balaton mellett döntöttünk. 

2015. július 3. Budapest-Siófok-Szemes-Siófok-Boglár

Pénteken hajnalban (5kor) találkoztunk a Déli-pályaudvaron azzal a lendülettel, hogy fél 6kor már boldogan suhanunk Balcsi felé, de nem így történt. Elnéztem a vonatot, és ahová eredetileg szerettünk volna menni (Szántód) inkább Siófokon kötöttünk ki fél 8kor. 

A vonatutunk izgalmasan telt, mivel végighallgathattunk egy előadást az ősmagyar táltosokról és a világ kialakulásáról, ami igazából úgy történt, hogy volt az ősóceán amibe belesütött az ősfény. Ebből a fúzióból jött létre egy mindent jelképező tulipán, ami a vizek felett lebegett, később pedig a régi királyok koronájának a hátsó oldalán foglalt helyet, amit egy ősi királyné letörött a koronáról majd....mind a ketten elaludtunk, és, mint egy varázsütésre hirtelen Siófok állomásán találtuk magunkat. 

Egy kis felfrissítő játszóterezés után megtaláltuk a szabadstrandot, hol hattyúk vártak minket. Kis pihenő és fűben fetrengés után kimentünk a kikötő orrába, ahol a politikáról cseverésztünk az ottani horgászokkal, miközben beleszőtték a mondandójukba, hogy milyen halakat lehet fogni a tóban. 

Ekkorra már elhatároztuk, hogy stoppal fogunk haladni Balatonboglár felé, Csabihoz. Ki is álltunk az útra és Kata első stoppolási kísérlete meghozta a várva várt eredményt, egy fogatlan, nem túl szószátyár, fuvarozó bácsit. Boldogan beszálltunk és elvitt minket Szántódra. Ideális helyszínt adott a LUKOIL parkolója, ahol rengeteg burzsuj Audis és BMW-s húzott el mellettünk. Persze köztük akadtak jófejek, akik különböző jelnyelvekkel kommunikálták le, hogy "nem arra mennek", "tele vannak", "helyiek", "jófejek vagyunk hogy stoppolunk, de sajnos most nem vesznek fel minket...", valamit voltak olyan jelek is, amiket egyáltalán nem értettünk. A motorosok rendszeresen berregtek nekünk, vagy mutatványoztak, esetleg végignéztek minket látványosan. Élveztük a helyzetet. 

A benzinkútnál rövid napon álldogálás után felvett minket egy idősebb néni, pont amikor majdnem továbbmentünk volna, és elvitt minket Balatonföldvárra. Út közben Bródy Sándorról és a mai fiatalok zenei ízléséről beszélgettünk. A néni kitett minket egy egész jó helyen, csak azt furcsálltuk, hogy amint kitettük a kezünket ketten is beszóltak, hogy rossz helyen stoppolunk, ezért átmentünk máshová, majd miután mondták a helyi árusok, hogy lehet ott stoppolni, visszamentünk oda. Hamar felvett minket egy Hévízre tartó fiatal hippi pár. 

Ők Szemesre vittek el, ami fontos nyomott hagyott az életünkben, mivel észrevettem, hogy elhagytam az övtáskám, benne minden pénzem, irataim, kártyáim. HALÁL. Egyből telefonálás: kolléganőmnek, aki ott nyaralt Szemesen, majd apukámnak, hogy mit csináljak, majd a rendőrségnek, hogy mit csináljak és hogy ők mit csináljanak. Annyira kétségbeestem, hogy még meg is kértem a Siófoki ügyeletes rendőrtisztet, hogy walkie talkie-za le a helyi járőröket, hátha leadták a táskám vagy ilyesmi, de erre nem volt hajlandó. :D

A lényeg, hogy visszakézből, kétségbeesett arccal kiálltunk stoppolni Siófok felé. Nagyon kétségbeesettek lehettünk, de éreztem, hogy velünk van a Gondviselés, így hamar kifogtunk egy nyílás-zárós kis furgont, amiben Laci és Ármin utazott, a két jó barát, akik fél óra alatt az autópályán átszáguldva egészen a standokig vittek. Örökké hálásak leszünk nekik: A táska meglett hiánytalanul :)

Így történt, hogy visszajutottunk fél nap elteltével oda ahonnan kiindultunk. A pultos lányok kedvessége miatt vettünk egy-egy sört, majd koccintva az egészségükre letelepedtünk a fűbe, majd később belemásztunk a Balatonba ruhástul, mert már nem bírtunk várni vele még fél napot.

Ez után ismét kiálltunk a már bejáratott stoppos helyünkre és gyorsan felvett minket két HIHETETLENÜL flegma srác. Ennyire közömbös emberekkel még életemben nem találkoztam. Ettől függetlenül sokáig vittek minket, pedig egyáltalán nem arra mentek mint mi. Leginkább azt sem tudták merre vannak, csak mentek egyenesen ameddig úgy gondolták, hogy ez még belefér. Ez a határ Zamárdi volt, itt letettek minket egy jó kereszteződésen. 

Egy kis alsóbb mellékúton stoppoltunk, majd felvett minket egy bácsi, aki Szántódig hozott. Ahol kitett, ott jó meleg volt, ekkorra már szépen pirosodtunk. Ahogy várakoztunk, megláttunk egy ismerős arcot, - amit alig hittünk el, - de felbukkant a Fogatlan bácsi. :D Jót mosolygott, integetett, de sajnos épp befordult, vitte a téglát valakinek. 

1 óra stoppolás után megállt egy autó, amiben egy fiú és egy lány ült. Kedves és beszédes volt az út Balatonboglárig. Mesélték, hogy csak a nagymamához mentek át egy kis 5 literes kannás borért. Ők is tovább vittek minket, mint ameddig mentek, és még egy házibuliba* is meghívtak, Szemesre. Telefonszámcsere után elbúcsúztunk és hívtuk Csabit! 

Csabival szép az élet! :) A napból már nem sok maradt, de azt rengeteg mindennel töltöttük el: strandoltunk, fürödtünk, játszottunk, iszappal dobáltuk egymást, gyerekmedencében lubickoltunk, vízi csúszdáztunk, pezsgőfürdőztünk, ugráltunk a kifeszített ugrálón, puha labdával lövöldöztünk levegőmeghajtású fegyverekkel, hadi sérülést szenvedtünk, lekváros lángost ettünk szódával, naplementét néztünk, fröccsöztünk, Balázzsal találkoztunk, nevettünk, Braille írást írattunk a lábunkra a szúnyogokkal, majd megvárva a zárást indultunk Csabihoz. 

Ezt a rengeteg mindent azért tudtuk megcsinálni, mert Csabesz ott dolgozik, mint vízi-mentő és nagyon-nagyon hálásak vagyunk neki mindezért :) ♥

Mikor megérkeztünk hozzájuk, gyorsan megfürödtünk, hajat mostunk, kicsit még beszélgettünk, majd lefeküdtünk aludni. 

* A buliba nem mentünk el végül.

2015. július 4. Boglár-Keszthely-Minden más-Budapest

Reggel Csabival mentünk a strandra, ahol még ugráltunk egy utolsót, majd hálálkodva elbúcsúztunk. Kimentünk a piacra, feltankoltuk a gyomrunkat barackkal és málnával, megvettük az egész napi ételünket és kiálltunk az út szélére stoppolni. 

Nem sok idő telt el, felvett minket Róka-Rókus, akitől egy kicsit féltünk, mert el akart vinni minket Hollandiába, de miután mondtuk neki, hogy sokkolónk és gázspraynk is van azt mondta, hogy akkor nem. Utólag hozzátette, hogy viccelt, de azért volt bennem egy kis félelem. 

Kedves volt, mert ő is tovább vitt minket sokkal-sokkal, de ami a leghihetetlenebb volt, hogy elmentünk egy gokart pálya mellett és elkezdtünk erről beszélgetni, majd kiderült, hogy mi ketten még nem gokartozunk: Satufék, index, hajtűkanyar, és már ott is voltunk a gokart pálya pénztára előtt, hogy akkor ő most meghív minket. Így is történt. 

Fél óra várakozás után 10 perces menetre befizetett minket és zúztuk is a pályát. Hatalmas élmény volt és azt hiszem meg tudnám szokni, mint rendszeres sport! :) 

Ezután mi már nem szálltunk vissza a kocsiba, elbúcsúztunk és kezdtük a fűzfa alatt a stoppolást. A fűzfa nem hozott szerencsét, így átmentünk egy másik helyre, ahol nem sokkal később felvett minket egy fószer, aki jó sokáig vitt miket, egészen Keszthelyig. 

Keszthelyen kis mosdóhasználat után megtaláltuk a helyes irányt, és a körforgalom után tettük ki várakozóan a kezünket. Valamivel később megállt a várva várt autó és egy kedves fodrász anyuka vitt minket egészen Balatongyörökig. 

Ezen a helyen egy gyönyörű kilátó várt minket, szép panorámával, friss forrásvízzel. Kis pihi után újra indult a menet. Nem sok idő után megállt mellettünk egy puccos BMW, belőle zúdult az arcunkba kisGrofó és három megtermett roméró kérdezte, hogy merre megyünk, elvisznek. "Sajnos" a sok cuccunk miatt nem tudunk velük utazni. Kedvesek voltak, de azért van olyan kocsi, amibe nem szívesen száll be két fiatal lány. De! Hamar felvett minket egy fiatal srác. Kedves volt, vicces és aranyos, tovább vitt ő is, mint ahogy ment volna, helyileg a Badacsonylábdihegyi szabad-strandra. Ajándékba kaptunk tőle Hawaii műanyag füzéreket. 

A strandra betámolyogtunk, átöltöztünk és kis pancsi és felsőtestnézés után indultunk is zuhanyozni, majd enni egy kis hambit, hozzá ittunk fröccsöt meg kávét. Ez egy nagyon fontos evés volt, mert rengeteg mély és titkos dologról beszélgettünk. Mi ketten nem ismertük egymást olyan közelről, de ezzel a kalanddal megpecsételtük a barátságunkat, úgy érzem :) 

Sok időt töltöttünk pihenéssel ott - miközben beszélgettünk - így egy kicsit elment az idő. Gyorsan összekapkodva a cuccunkat, kiálltunk megint az út szélére. Valamivel később állt meg egy egész jól szituált autó, benne két szép férfi. Kicsit átrendezték a kocsit, hogy beférjünk, és még meg is megkínáltak két Staropramennel. Elfogadtuk és ittunk az egészségükre. Mesélték, hogy szörfözni tanulnak, ezért jöttek a Balatonra. Vicces volt ez az út. 

Balatonrendesig vittek, ott egy kis pihi és telefonálás után kezdünk bele a szakmába. Ekkora már Budapest volt a cél, bármi áron. Nem sokkal a kezdés után megállt egy angol autó. Gondoltam, végre nem kell majd beszélnem, mert az idegen nyelv nem az erősségem. 

Viszont Kata! Eszméletlenül jól beszél angolul és még a sofőrünk is megdicsérte! Olyan büszke voltam/vagyok rá! :) 

Általánosságban magunkról beszéltünk, mit tanulunk, hogy-hogy stoppolunk, nem félünk e, merre jártunk, hova megyünk...stb. Itt sem volt másképp. Értettem miről beszélnek, néha mondtam, hogy yes or no, de megszólalni már nem mertem. Ennyi. 

Tihanyig vittek, letettek egy jó elágazásnál. Itt intéztünk egy-két kitérőt a természetbe, majd megkoronáztuk a haladásunkat egy kis bálamászással. Közös fotó készítése után továbbhaladtunk az út mellé, és alig hogy feltettük a kezünket, hihetetlen módon EGYBŐL megállt egy autós. Ő volt a mi megmentőnk, mivel egészen Budapestig vitt minket!!

Út közben nagyon jó dolgokról beszélgettünk: hit, vallás, társadalom, élet, életművészet, elvárások, személyiségfejlődés, párkapcsolatok... szóval volt minden, és ez mind igen magas szinten. Rettenetesen jó beszélgetés és nagyon szuper út volt! Őt Zolinak hívták. 

Budapesten az Árpád-hídnál tett le minket, majd közösen még felszálltunk az 1-es villamosra. Ott ért minket a búcsú, és bár mindketten kómásak voltunk a fáradságtól, a búcsúkor felpezsdülve öleltük meg egymást :) 

Elképesztően változatos volt ez a két nap, köszönöm Kata, hogy együtt* éltük át ezt az egészet! :)

*Csabival szép az élet!

Zemplénben innen, Regécen túl!

Idén megfogadtam, hogy nyáron minden szabad percemet kalandozással fogom tölteni. Olcsó utazásokkal, kirándulásokkal, stoppolással, barangolással és élmények gyűjtésével. Június elején volt az első:

2015. június 5. Péntek – Feles

Már régóta terveztük ezt az utazást Tottoval, őt mentem meglátogatni Zemplénben. Nagyon vártam már, készültem az útra, foglaltam kocsit a BlaBlaCar szuper fuvaros szervezetnél, és még a bőrműves utolsó sulinapot is lemondtam, hogy minden sínen legyen.

Hogy ne késsek el, fél órával előbb odaértem a Keleti pályaudvarhoz. Fél 6kor volt a találkozó és én már tűkön ültem, amikor megcsörrent a telefonom. A sofőr nő hívott, hogy hol vagyok, mert már mindenki bent ül a kocsiban. Erre pánikoltam és nem értettem semmit. Kiderült ugyanis, hogy rossz helyen várakoztam, így fénysebességgel átdzsalltam a másik oldalra, és kétségbeesetten kerestem a szürke passát autót. Fogalmam sincs, hogyan néz ki egy passát. És miért pont szürke? Újabb telefonálás, és végre meglett a kocsi. Sűrű elnézések közepette beültem az autóba és elindultunk.

3 óra volt az út, 2 óra Miskolcig, ahol a 4 utasból 3-an kiszálltak, így már csak én maradtam a maradék 1 órára. A sofőrrel jó dolgokról beszélgettünk: boldogságkeresés, élet, munkahely, hivatás, fontossági sorrendek. Szóval elég jó beszélgetés volt.

Miután megérkeztünk a végállomásra (Encs), a benzinkúton várakoztam Totterre, aki csak háromnegyed óra múlva érkezett meg (az én hibámból, mert későn szóltam neki, hogy induljon). Mea culpa.

Miután megérkezett, jól megölelgettük egymást, mert nagyon régen találkoztunk. Ennek örömére beültünk még Encsen egy nagyon gyönyörű szép étterembe, aminek „Anyukám Mondta” volt a neve. Pizzát ettünk és Gönci barackpálinkát ittunk. Eszméletlenül finom volt minden!

Az út Regécre egy óra volt. A kék terepjáró, mint a villám cikázott az utakon. Az utolsó 20 km-en pedig 7 őzet/szarvast láttunk, akik teljesen nyugodtan és ráérősen ballagtak át az út egyik oldaláról a másikra. Nem győztünk csodálkozni.

Miután megérkeztünk a regéci vendégházba, megnéztem mi merre van, majd a nagy fáradság ellenére egy kis bor iszogatása mellett megnéztük a Song of the Sea című mesét. Még mindig ez a legszebb mese, amit láttam.

Jó alvás.

2015. június 6. Szombat – Hosszú lépés

Úgy volt megbeszélve, hogy ő még szombaton dolgozik és korán oda kell mennie a helyszínre, így én addig aludhattam ameddig bírtam.

10 kor kopogásra keltem. Kimásztam az ágyból, Totter már visszaért. Reggelire házi kolbászos lekváros kenyeret ettem, eléggé finom volt. Kis felébredés, készülődés után megmutatta a mindenséget:

- Megnéztük a faluban épülő információs ház építését, megismertem a munkásokat, majd egy valakit felvettünk a kocsiba.

- Terepjáróval felmentünk a várba, ahol kaptam munkás sisakot.

- Bementünk a vár aljába, egy szűk kis alagúton, ahol ha nem lett volna rajtam a kobak, biztos megskalpoltam volna magam Az aljában volt a kút, amibe kavicsokat dobáltam.

- Körbejártuk a várat, jöttek az ott dolgozó munkások is, köztük II. Váradi Balázs. (klón).

- Felmentünk az építési területre, állványokra, falakra és mindenre amire lehetett.

A táj gyönyörű, és a levegőt harapni lehetett volna olyan friss volt! Miután lejöttünk, Totter még maradt a lenti építkezésen, én visszamentem a szállásra, feltettem egy fazék vizet, megfőztem a tésztát és naplót írtam. Mikor visszaérkezett ettünk egy nagyon finom tonhalas makarónit, aminek a szószát Totto anyukája készített szeretetből. Mennyei volt!

Ebéd után punnyadtunk egy keveset, mély és fontos dolgokról beszélgettünk, megváltottuk saját kis világunkat, majd ő visszament dolgozni én meg azt mondtam, hogy elmegyek sétálni.

De nem mentem el, mert elaludtam a padon, meg a hintaszékben, aztán a napon és egyszer az árnyékban. Amikor már sok óra eltelt, úgy döntöttem elindulok, de pont akkor érkeztek meg az esti vendégek első csapata. Két hölgy, Tünde és Zsuzsa. Beszélgettem velük egy kicsit, majd tényleg elmentem sétálni.

Rá 5 percre hívott Totter, hogy végzett, menjek le az építkezésre. Lementem, aztán visszajöttünk üdvözölni a megérkezetteket, majd mielőtt beszállhattunk volna, halljuk a szomszédot, aki kétségbeesetten kiabálja, hogy: BOBI!! BOOOOBIIII!!!!! BOoooOBI!

Bobi egy kiskutya volt, aki elszabadult és úgy döntött, hogy ő most világot jár. De aztán inkább mégsem ment el, hanem visszasomolygott a gazdájához.

Beszálltunk a kocsiba és célba vettük az országutat. Egyenlőre cél nélkül haladtunk az úton, majd felfedeztük Hutát és környékét. Lélegzetelállítóan takaros falucskák voltak. Tiszta, rendes, szép, boldog mosolygós öregnénikkel.

Hamar visszafordultunk és elindultunk az erdő felé. Leálltunk a kocsival és onnan gyalog mentünk tovább. Befelé az erdő egyre szebb volt. Tágas, ritkás fák, sűrű aljnövényzet. Hasonló volt, mint Őrség. Elértünk egy kis tisztásra, ahol vadállat sózó volt, kis erdészházzal és egy kis horgásztóval. Ott bohóckodtunk, aztán mentünk egy kört, majd indultunk haza. Kicsit fáradtak voltunk.

Kis kulcsszerzés után robogtunk fel a várba. A sorompó után átvettem a vezetést, ami hatalmas élmény volt számomra! :) Sajnos a nagyon meredek részen már nem ment az elindulás, ezért ott gyorsan visszacseréltük és beparkolt a vár aljába.

Volt ott egy srác, aki őrködött, ő mesélte el, hogy bezártak egy csapat kisiskolást a várba, akik kihívták a rendőröket. Nagy hűhó volt, pedig ki tudtak volna simán mászni....

Ekkorra már lemenőben volt a nap. Kis rábeszéléssel, végre felmerészkedtünk a 40 méteres darura! felmenni fárasztó volt és amíg nem éreztem rá a ritmusra, mindig jól bevertem a térdem, így az most szép lila.

Amikor felértünk fotóztuk a naplementét, tájat, magunkat és egymást. Hihetetlen volt madártávlatból nézni a környéket. Elláttunk egészen a Tátráig!

Miután elbújt a napocska, lemásztunk a daruról, majd egészen hazáig üresben gurultunk lefelé. 

Mire hazaértünk megérkezett a bringás csapat másik fele, már pirongott a szalonna a bográcsban. Közéjük ültünk (az emberek közé), hoztunk egy üveg pálinkát és beszélgetésbe elegyedtünk. Mesélgettünk, majd egy kis technikai szünetet tartva (fuvart kerestem holnapra) ismét odatelepedtünk.

Nagyon jó hangulatú este volt. Sokat nevettünk, megismertük a szolnoki tejet és a gyártását, Zsuzsát, Tündét, Bélát, Sanyit, Istvánt, Mariannt és férjét, valamit Sárát a lányukat. Éjfél körül előkertül egy gitárt, azon kezdtünk el prüntyögni, majd amit tudtam fejből eljátszottam. Énekeltünk és nevettünk. Meg pálinkáztunk és boroztunk.

A lecsó megevése után eléggé elfáradtam, addigra a mulatozás is egyéni beszélgetésbe avanzsálódott, majd az emberek elszállingóztak lefeküdni.

Mi is így tettünk és egy nagy jó napot zártunk.

2015. június 7. Vasárnap – Fény

Reggel Totto korán kiment, hogy kinyissa a munkásoknak a kaput, majd visszajött és együtt elbúcsúztunk a bringásoktól, mert indultak hazafelé.

Sajnos nem találtam fuvart a visszaútra, így vonatot néztünk Hidasnémetiből. Egy közvetlen járat volt átszállás nélkül, ez 18:33 kor indult, bőven marad idő kalandozni!

Összepakoltam, elköszöntem a helytől és berámoltam a kocsiba. Első célunk Kőkapu volt, de az odaút egy komplett Bermuda háromszögnek bizonyult, mert sehogy sem akaródzott megtalálni a jó utat. 40 km-es csiki-csuki után hallottuk a fejünkben az ismert GPS hangot: Újratervezés.

Így elindultunk, addigra már éhesen, Gönc felé, hátha találunk egy kis éttermet ami nyitva van vasárnap.

Nem találtunk.

Még gönci pálinkát sem tudtunk venni. Továbbmentünk. Cél nélkül bolyongtunk be Hidasnémetibe, ahol egy kis kocsmában egy gyors kávé után tovább indítottak a határ menti autós étterembe. Ott megettünk mind a ketten egy Dömper Burgert.

Evés után kitaláltuk, hogy megnézzük Gönc mellett a pálos kolostorromot, így útnak indultunk. Közben gyakran emlegettük BOBI-t, aki időközben beszippantott egy bogarat, elgázolta egy fűnyíró és elütötte egy kocsi (természetesen csak a képzeletünkben), valamint az aznapi kedvenc zenénkből idéztünk elég sokat, megfelelő hangsúllyal. ÜGH!

Az erdő szélén álltunk meg a jippel (jipjip!), és indultunk gyalogszerrel a szép erdei ösvényen. Potácsházát hamar elértük, onnan felfelé haladtunk egy meredek ösvényen, és 2 km után értük el a romokat. Találtunk közben egy döglött léha békát is, aki beszorult két kő közé.

A romnál fotózkodtunk, rajzoltunk, felmásztam a falakra, majdnem lezuhantam, megcsípett minket a csalán, Totto talált önmagában életében először egy kullancsot amit boldogan szabadon engedett.

Lassan indultunk visszafelé, üdvözöltük a békánkat, láttunk egy kis házikót egy fa tetején, még egy kis csaláncsípést elviseltünk, majd beszálltunk a kocsiba.

Ott láttuk, hogy van még egy bő óránk, így tehát beültünk a kávézós kocsmába, ahol ittam egy finom fröccsöt. Beszélgettünk és nosztalgiáztunk.

Nagyon jó két és fél nap volt! Rengeteg közös poénunk született, amit csak mi értünk, sok vicces képet készítettünk, amit senkinek nem fogunk megmutatni (na jó, de.), és a barátságunk sem ment tropára a sok együttléttől. Ez már valami! - ami meg már, nem semmi!

Az állomáson vettem első osztályra jegyet, mert a másodra már nem volt szabad helyjegy.... -_- Kicsit ránk nehezedett a rengeteg jó emlék mellett a búcsúzás. Hirtelen lett vége, maradtam volna még egy hetet is akár!

Végül könnyes búcsú, majd 3 óra vonatozás után értem haza a Keletibe. Amíg tömegközlekedtem, azon gondolkodtam, hogy mennyire szeretem Budapestet és az ismerős szagokat illatokat. De most mégis visszamennék arra a gyönyörű tájra! Zemplén gyönyörű!

Meseíró pályázatra

Egy őszi sóhaj születése

Nem is olyan régen, amikor megérett már az őszi körte és a falevelek sárgán hulltak le a megszáradt avarba, élt egy árva fiú. Nem volt senkije, az erdőben élt egy kis kunyhóban, amit már rég elfelejtettek, hogy ott áll az erdő közepén. Bárkivel találkozott eddig, mindenki fiúcskának hívta, ezért gondolta azt, hogy őt így hívják: Fiúcska. Pár hete költözött csak oda a hideg elől, mert már érezte a csípős szelet, és madarak költözéséből tudta, hogy hamarosan beköszönt a tél. Barátai csak a fák, növények és az állatok voltak, őket ápolta, gondozta és ők melegítették a hűvös estéken.

Volt a Fiúcskának egy kedvenc tölgyfája, égig érő ágakkal, nagy terebélyes termetével uralta az erdőt télen-nyáron. Amikor felmászott a legtetejére, egészen ellátott a hegyekig és a dombokon túlra.

Épp megint felmászott, hogy ott keressen magának alvásra fekvőhelyet, amikor valami különöset vett észre a távolban. Ahol a nap kelni szokott, pont a völgy lábánál egy hatalmas nagy máglya égett, körülötte meg fura emberszerű alakok ugráltak ritmusra. Fiúcska nagyon kíváncsi volt, mert ekkora tüzet még ő sem rakott soha, ezért gondolta, ha a harmadik napon is meglátja ezt a tüzet, biztos egy jel arra, hogy útra keljen és kiderítse mi is az.

Mindhárom éjjel felmászott a fára és boldogan tapasztalta, hogy ég a tűz, és táncolnak körülötte. Harmadik nap este összepakolta a táskájába azt a kevés holmiját amije volt, egy bicska, egy kovakő egy melegebb pulóver, egy rövidnadrág, háló a halászathoz, egy kulacs és egy mindenhol megkopott, horpadt, foltozott lábos. Ezeket a kincseket útja során kapta, találta vagy adták neki a faluban élő emberek, amerre elhaladt.

Bárki akivel találkozott kedves volt vele, mert Fiúcska tudta mi a tisztelet, a kedvesség és tudta, hogy a mosoly mindenhez útlevél. Voltak még emlékei a családjáról, akiket elveszített egy tűzvészben, de már azok az emlékek is kopni kezdtek. Beletörődött a sorsába és megfogadta, hogy vándorként éli le tovább az életét, bejárja a világot és minden országból hoz magával valamit. Nem feltétlenül valami kincset, vagy tárgyat, inkább egy tulajdonságot vagy egy szép emléket, amit majd öreg korára megoszthat a világgal.

Ezzel a lelkesüléssel intett búcsút a kis kunyhótól, az öreg tölgytől és az állatoktól, akik segítették az ittléte során. Hosszú útnak nézett elébe, már ismerte a távokat, és meg tudta becsülni, hogy hány napra van ide a Tűz. Úgy számolta, hogy ha minden nap 12 órát gyalogol, 5 nap alatt elérheti a helyet. Arra is felkészült, hogy nem találja majd ott az embereket, de mivel értett a nyomkövetéshez bízott magában, hogy utánuk tud majd menni.

Útja során vadászott, halászott, és bár sajnálta az állatokat, tudta hogy azért lettek teremtve az embernek, hogy az túlélje amit rendelt neki az ég. Ha eleredt az eső amíg csak lehetett ment, nagy viharban behúzódott egy odvas fa gyökeréhez, vagy egy barlangba. Út közben gyógyfüveket rágott, cickafarkat, kakukkfüvet, kamillát, hogy elkerülje a megfázást. Amikor csak lehetett énekelt vagy dúdolt út közben, dalokat, amiket tanult a különböző országokban, vagy amikre még emlékezett gyermekkorából. Már nem volt annyira kisgyerek, kiserkent a szakálla olyan régóta járta az utakat, mégis szerette a Fiúcska nevet, amit az országok emberei adtak neki.

Pont ahogy számolta, az ötödik napon elérte a völgyet, ahol felfedezte a hatalmas máglyarakást. Tudta hogy még itt lesznek a lények, akiket messziről látott, mert a máglya, bár minden este meggyújtják, szépen meg volt rakva, és csak arra várt, hogy megint az ég felé csapjanak a lángjai amit önzetlenül onthat az ég felé.

Fiúcska legnagyobb örömére, nem messze a farakás közelében állt egy hasonló nagy terebélyes tölgyfa, amire - nagy meglepetésére - ugyan úgy lehetett felmászni, mint amit otthagyott a kunyhónál. Az ágak is ugyan olyanok voltak, és a fekvőhelye is ugyan úgy nézett ki, mint a másiknak. Ezen egy kicsit meglepődött, de gondolta magában biztos csak valami véletlen lehet. Amint kényelembe helyezkedett és várni kezdett, hogy valami történjen, egy mély hangra lett figyelmes.

Nem értette a szavakat amit mondott, csak azt érezte, hogy neki szól. Egyre tisztábban hallotta, de még mindig nehezen vette ki a szavakat. Koncentrált, erősen, majd nagy meglepetésére ezeket a szavakat hallotta:

- Az ikertestvérem mesélt rólad Fiúcska! - recsegte egy mély, öblös hang.

Erre már Fiúcska is felpattant a helyéről, és ijedten fordult körbe, vajon ki szólhatott hozzá?

- Ki vagy? Ki szólt?

Semmi válasz. Gondolta csak képzelődött, hisz fáradt volt már a sok gyaloglástól és egy kicsit szédült is, mert keveset ivott. Lefeküdt hát megint, egész testével érezte a fa keménységét, ám érezte a fának finom gyantás illatát. Fázott, mert már egyre beljebb került az ősz az erdőbe, egyre jobban látszott ahogy színezi aranysárgára a leveleket, szárítja az avart, és különös illatot hagyva maga után tovalebben. Ám hirtelen megint hallotta a mély dübörgést, és újra tisztán hallotta a szavakat.

- Én vagyok az Fiúcska, a Keleti Tölgy.

Erre rémült kiáltással felpattant a helyéről és leugrott a fáról. Az ugrás nem sikerült úgy ahogy tervezte, elesett és beütötte a fejét a fa törzsébe. Elájult.

***

Amikor felébredt, feltérdelt. Már lobogott a tűz, a feje még sajgott, homályosan látott, de ki tudta venni, hogy a tűz körül ott ugrálnak és táncolnak az alakok. Hajuk ősz, mint az öregemberé, de a testük fiatal, szemük vad fénye aranybarnán csillan meg a tűz fényétől pirosra festett arcukon, derekukon, bokájukon és csuklójukon falevelek füzére ritmusra követi testük minden mozdulatát, a dobszóra egyszerre táncoló alakok mind egy pontot néznek mereven, szinte pislogás nélkül:

Fiúcska csak most vette észre, hogy a hatalmas tűzben egy lombos fa áll. Azonban nagy meglepetésére nem égett el. Minél gyorsabb volt a zene, annál jobban sárgultak a tűzben égő fa levelei, majd miután a zene, a dobszó és a tánc a tetőfokára hágott, egy utolsó nagy dobütés, majd hirtelen a fa levelekre esett szét. A tűz már nem lobogott olyan hevesen, az alakok dúdoltak egy fülbemászó dalt, és Fiúcska akkor vette észre, hogy a körülötte lévő fák levelei besárgultak.

Mikor vége volt a táncnak, egyszerre fordultak Fiúcska felé, és hívták, hogy jöjjön táncolni velük. Nem beszéltek, de a Fiúcska értette mit akarnak tőle. Ám ő visszalépett. Nagyon megijedt, hogy elvarázsolják. Ekkor a legidősebb alak, egy gyönyörű szép, őszhajú lány lépett hozzá, barátságosan megfogta a kezét, és mutatta neki hogy ölelje meg a Keleti Tölgyet. Fiúcska megölelte, és sorban megölelték a táncolók is a fát. Amikor mindenki átölelte, Fiúcska hallgatta a Keleti Tölgy történetét. Már nem félt. Megtudta, hogy ezek a lények az Ősz Sóhajai, és csak azok láthatják őket akik megérdemlik. A nyár elmúltával minden évben ezen a helyen máglyát raknak és ők színezik be a fák leveleit, táncukkal illatosítják az erdőt, vad, ritmusos mozgásukkal terelik a csípős őszi szelet, dallamos énekükkel altatják el a természetet, felkészítve őket a hideg télre. A költöző madaraknak utat mutatnak a tűzzel és a telet jó barátjukként üdvözlik.

A történet meghallgatása után, az Ősz Sóhajai barátságos tekintetükkel kérték Fiúcskát, hogy csatlakozzon hozzájuk, mert évről évre látták, hogy milyen szeretettel fordul a természet iránt, hogyan ápolja a téli hidegben fázó állatokat, és hogyan ültet tavasszal facsemetéket.

- Hát nem ilyen kalandra vágytam mindig is? - kérdezte magától Fiúcska. - Dehogynem!

Ezzel a felkiáltással már ott is volt az Ősz Sóhajai között, és ahogy együtt táncolt és énekelt velük, látta magán a varázslatos változást. A haja megőszült, de az arca fiatal maradt, a forró tűz az arcát megbarnította, érezte a szívében az erdő növényeinek sóhaját, a téli álom közeledtét, a költöző madarak nekirugaszkodását a nagy útra. Az Ősz Sóhajai ruhát adtak neki, őszi falevelekből font fűzért akasztottak rá. Azt érezte, hogy tartozik valahová, de mégis utazik, mégis bejárja a világot és minden országban otthagyja a lábnyomát egy őszi falevél képében.

Barátok Útja 2012. Bánffyhunyad – Kolozsvár

Mi a „Barátok útja”?

A Barátok Útja egy zarándoklat, ahol nap, mint nap, a gyalogosan leküzdött távok során egyre közelebb kerülünk úti célunkhoz, önmagunkhoz és társainkhoz, miközben felajánljuk Istennek örömeinket, nehézségeinket.
A Barátok útja barátkozás és megosztás. Kiscsoportokat formálunk, játszunk, együtt örülünk, énekelünk és táncolunk. Eközben az egymással eltöltött idő és beszélgetések által az új, értékes találkozásokból barátságok fonódnak.
A Barátok Útja egy lelkigyakorlat, ahol Istenre és a vele való kapcsolatra figyelünk. Hiszünk abban, hogy Istennel találkozhatunk az anyagi világban, a természet csendjében és a másik emberben is, ha eléggé nyitva tartjuk a szívünket.
A Barátok Útja egy kirándulás, melynek során egyszerű körülmények között megtapasztaljuk saját testünket és határainkat, a természettel való egységünket.
A Barátok Útja ajándék, melyből erőt meríthetünk. Jó arcok, igaz mondatok, tartalmas csöndek, barátok és út, napi 20-25km gyaloglás, napi szentmisék, vidámság és komolyság.
A Barátok Útja egy közösség, melyben évközben sem feledjük egymást. Nyaranta pedig a főbarátok és kisbarátok együtt keresik a válaszokat azokra az életünket formáló kérdésekre, amiket az adott év aktuális témaköre felvet.
Az idei Barátok Útján a Hit értékeit erősítettük magunkban és egymásban, eköré csoportosult minden feladat, játék, tapasztalat és beszélgetés.

2012. július 28. Szombat - Debrecen | 0. nap - Imamód

A szokásokhoz híven a nyitónap első felében megérkeztünk, köszöntöttük a régen látott barátainkat, vezetőinket és várakoztunk többiek érkezésére. Miután mindenki megérkezett megalakultak a kiscsoportok, majd elvonultunk egy csendes helyre, hogy megismerhessük egymást, és nevet válasszunk magunknak. Idén a csoportnévnek színnek kellett lennie, de olyannak, amit mi találunk ki. Nagy nehezen végül is egy kóbor elszólásból így lettünk a Hófehérkékek.

Bemutatkozó játékok és egyéb csapatösszehozó játékok után megvacsoráztunk, majd elindultunk a nyitómisére. A misén meghallgathattuk a köszöntéseket, beszédeket és kedves szavakat a zarándoklat indulásához. A misén a hangulat – mint várni lehetett – fergeteges volt. A zenészek játéka és a közös éneklés mindig felturbózza az érzelmeket. A dob kongása és a fiatalok szívből jövő énekénél nincs összekovácsolóbb.
A mise keretein belül megkaptuk a főbarátainktól kézrátétellel az áldást és az idei zarándoklat keresztjét, ami idén egy egyszerű fakereszt volt.

Mise végén leültünk a főlépcsőre mind a 170-en, és meghallgattuk az előadást az imáról. Nagyon szép volt amiket hallottunk, felért egy kisebb elmélkedéssel. Megtudtuk milyen imák vannak és hogy milyen sokszínűen lehet Istenhez szólni. Kiemelnék egy mondatot belőle, ami nekem egész úton a fejemben volt, és aköré építettem sok mindent:

„Mint minden másban, az imában is két lábbal kell állni a földön…”

Nem részletezném magyarázattal. Sokat jelent nekem ez a mondat és ezért hálás vagyok.

Miután vége lett az előadásnak indultunk fürdeni a kollégium zuhanyzójába. Azt hiszem csak a lányok. Fürdés után megkerestük a hálózsákunkat és arra lettünk figyelmesek, hogy kitúrtak bennünket, ezért átkukacoltunk egy másik helyre. Lefekvés előtt még felköszöntöttük egy barátunkat szülinapja alkalmából, amit egy rögtönzött női kórussal tettünk meg, utólag is köszönjük nekik!

Alvás.

>> a következő naphoz kattints a régebbi bejegyzések gombra <<