Szentjánosbogár Métabajnokság - 2016

Méta. Hmm... Méta! Emlékszem, még cserkészkoromban nagyon nagyon régen játszottam először métát, akkor az első sikeres ütésem után beleszerettem a játékba. Sok helyzetben lehet sikered, a társaid megtapsolnak ha elkapsz vagy jól ütsz egy labdát, előreviszed a győzelmet minden apró ütéssel és mindemellett közös a játék szeretete. Ezt tapasztaltam április 23-án is, ráadásul olyan emberekkel, akiket közel érzek magamhoz és fontosak nekem. 

Pár szóban a métáról:

"A méta egy hagyományos magyar labdajáték, amelyet 10-15 főből álló, ütőkkel felszerelt csapat játszik. A méta játék mai formájában a várháborúk emlékét őrzi. Eredetileg a városi iskolák, kollégiumok diákságának kedvelt játéka volt, amelyet idővel a vidéki települések ifjúsága is átvett. A falu népe őrizte és továbbalakította a játékot.

II. Lajos idejéből származó források szerint a lovagok is játszottak egyfajta métajátékot, amely azonban nem volt azonos a gyerekek és fiatalok alább leírt szórakozásával.

Tekintve, hogy a méta eredete több évszázadra nyúlik vissza, egy feltételezett alapformára nem következtethetünk vissza, s az azóta eltelt időben a játéknak sok változata elterjedt. Így a méta családjába tartozik a krikett és a baseball is." /Via Wikipédia/

Reggel fél 10-re értem a helyszínre, ahol gyülekeztünk a SzupPer csapattal. Egyenlőre még csak páran voltunk, a csapatom felét nem is ismertem, így félő volt, hogy nem találom meg őket, de kezdésre szerencsére mindenki időben megérkezett és indulhatott a program.

10 kor felsorakoztak a csapatok (összesen 23) és megkaptuk az általános tájékoztatást. Elmondták a fontosabb szabályokat, valamint a bírók szerepéről és megkérdőjelezhetetlen(?)ségükről esett néhány szó. 

Mi 11-en (minimális létszám) voltunk, név szerint: Lina, Laci, Attila, Sebi, Laci, Reba, Rozi, Magdi, Kriszta, Tomi és én. Volt egy tartalék játékosunk, Zita, akitől végül meg kellett válnunk, mert egy másik csapatban volt rá szükség. 

3 pályán mozogtunk, első körben a leghátsón, a 10es pályán kezdtünk. Ez volt a mi szerencse helyünk, mert ezen mindig nyertünk! 

Első ellenfelünk a KoMéta csapat volt. Nagyon izgultam, bár előtte gyakoroltunk a Margitszigeten, mégis remegett a lábam és dobogott a szívem, mert nem akartam elbénázni a játékot vagy akadályozni a bénaságommal a többiek lelkesedését. 

Sorsot húzott Attila vezér, a mi csapatkapitányunk, így esett, hogy ütős csapat lettünk. Beálltunk egy sorba, megjegyezve ki van előttünk, és indult a játék. A mostanra bemelegített lábaink és karunk megfeszülve várta a megmérettetést. Első ütő ügyes volt, majd jöttek a többiek és még azok is nagyon jól ütöttek, akik sosem játszottak ilyen játékot. 

Mind a szabályok, mind a bírók szigorúak voltak, de szerencsére az első játéknál még belefért egy két tisztázás és szabály újratanulása. Természetesen onnantól kezdve nagyon figyeltünk mindenre. 

Az első ütésem egész jó lett, úgy emlékszem, bár izzadt a tenyerem és izgultam, mégis sikerült futnom.... és esnem is. Az első éles kanyarnál úgy elcsúsztam, hogy felhorzsoltam a fél alkarom és a felső combom is belilult. Ám a szabályok azok szabályok, és sajnos nem fogtam a pontot az Állj! pillanatában, ezért majdnem kizárt a bíró, de aztán megvédett egy KoMéta játékos, hogy tényleg nagyot estem, így megtarthattam az álláspontomat. Küldöm a FairPlayt!

Ezt leszámítva izzott a levegő! Mindenki figyelt, ott volt, segített, igazi csapattá avanzsálódtunk! Hihetetlen élmény volt a meccs! Egytől egyig azon voltunk, hogy élvezzük a játékot, és nem utolsó sorban nyerjünk legalább egyet. Ezt az első játék végeztével teljesítettük is, így kiemeltük fő szempontnak, hogy innentől kezdve az összes meccsünk örömméta lesz. Örööömmééttaaa!!

A legtöbb forduló után egyeztettük a képességeinket és alkalmaztuk kiemelkedő adottságainkat ahhoz, hogy a lehető legcélszerűbben álljunk be elkapó csapatként. Ennek köszönhetően a bajnokság végére szuper profi csapat lettünk. 

De sajnos volt amikor elbíztuk magunkat: rögtön a következő fordulóban, amikoris a 9. pályára érkezvén ismertük meg ellenfelünket, a hivatásos métacsapatot, akik minden évben nyernek, név szerint a Lesből Támadó Ruhaszárítókötél! Nevükhöz híven, tényleg lesből ért a váratlan. 

Rossz volt a vereség, de annyira nem, hogy ne élvezzük a játékot. Különben is a pálya volt rossz, nem a csapat! :D Na de visszatérve a valóságba. Kikaptunk, de tanultunk belőle és fejlesztettük a képességeinket, véstük a homlokunkra a szabályokat. 

Ezután a forduló után visszakerültünk a 10-es pályára, amit nagyon szerettünk és, mint kiderült, a pálya is szeretett minket. Ellenfelünk a T(Ea)-Rex csapat volt, akik előszeretettel csorogtak ott, ahol csak lehetett, így a feldobó játékosunk sűrűn hajlongott az ütős előtt. 

A szerencse felénk tekerte a malmát, már ha van ilyen mondás, így ezt a játékot is megnyertük, hála annak, hogy sokat csorogtak, mert így kiejtettünk mindenkit, sokszor volt csapat csere és sokunk beért a célba. Szeretem ezt a játékot, és jó volt látni, hogy a csapaton belüli személyes viták is megoldódtak és mindenki azon volt, hogy megbékítse a másikat. 

Utolsó forduló az ebéd előtt. Itt már eléggé fáradtak voltunk, ráadásul a Tesvíreinkkel kellett harcot vívni: a Flamma_1 csapattal. Ők a korosztályunkból toborzódtak össze, velük volt a szeretett cserejátékosunk Zita is. És meg kell mondjam, ahhoz képest, hogy a bajnokság elején verbuválták össze a tagokat, elég szépen kikaptunk, de nem volt harag, mert szép volt a játék, és különben is örömméta van! Salalalalala!

SZÜNET-EBÉD-IVÁS-PISI-PIHI-TAKTIKAI MEGBESZÉLÉS-SZERETET

13 órakor kezdődött a második blokk, 9-es pálya, ellenfelünk: Lányi+Legyen Tánc. Bevallom őszintén, erre a játékra nem nagyon emlékszem, hogy mi történt. Lehet azért nem, mert az elején kiestem, és szorosan követett még pár csapattársam is. Jól játszott az ellenfél, mi meg szintén jól, csak nem eléggé! 

A magas fűben nehéz volt futni, az átkozott kutyatejes pitypangok pedig úgy csúsztak, hogy kb. egy forma-1 es versenyzőnek éreztem magam a farolásokkal és fékezésekkel. A gerincet nem kímélő hajolás sem segített a jobb teljesítményben, de legalább rendszeresen kiroppantgathattam a hátam. 

Tényleg fontos kiemelnem, hogy a játék végére mindenki olyan jól megtalálta a helyét a pályán, hogy öröm volt nézni! Lina, Reba, Sebi, Tomi álltak általában elöl, Laci, Attila és én hátul, mi voltunk a távelkapók, Kriszta és Másik Laci álltak oldalt, nagyon fontos szerepük volt, Rozi és Magdi pedig felváltva voltak dobók. Mindenki örült a másik sikerének és biztattuk egymást, ami nekem nagyon motiváló volt!

Ez után a játék után végre pihenő kör jött. Ekkor letelepedtünk a fűbe és élveztük a gyönyörű, tökéletes időjárást. Volt aki gyakorolta az ütéseket, elkapásokat, volt aki evett-ivott és volt aki csak heverészett a fűben a napon és csodálkozott nap végén, hogy olyan vörös, mint egy rák. 

A lustálkodás után feltápászkodtunk és elindultunk az utolsó meccsünk pályája felé. Ez már tényleg örömméta volt, mert semmi nem múlt rajta. Nyertünk is, vesztettünk is, össze vesztünk, kibékültünk, elestünk, felálltunk, kiestünk szurkoltunk. Mindenben volt részünk, kivéve egy dologban, amit ez az utolsó játék koronázott meg. Attila király, a mi csapatvezetőnk olyan jót ütött a susnyásba szabályosan, hogy futott egy bajnoki métakört!!! wuhúúú! Hatalmas nagy ováció fogadta amikor beért, mindenki ugrabugrált, sajnos egy két ember átszökdécselt az alapvonalon, így lement pár megszerzett pontunk, de még ez sem rontotta le a kedvünket! MÉTAKÖR!
A játékot szuperül megnyertük, csodálatos befejezése volt a bajnokságnak.

Egy kis szünet következett, ahol ettünk, ittunk, beszélgettünk, találkoztunk, majd letelepedtünk az erdei oltár elé, ahol nemsokára Szabolcs atya csodálatosan egyedi szentmiséjén vettünk részt. Az énekek felemelőek voltak, és bármikor körbenéztem, mindenhol piros mosolygós arcokat láttam. Nagyon megnyugtató volt, hogy létezik ennyire szeretetteljes közösség. Az, hogy csatlakoztam a Szentjánosbogár közösséghez, életem egyik legjobb döntése volt.

A szentmise végén jött a várva várt eredményhirdetés. Mi, a nyugger korosztály voltunk a legvégén, és képzeljétek el, 4. (azaz negyedik) helyezést értünk el! Eggyel csúsztunk le a legjobb díjtól, a vödrös nápolyitól. A második helyezés métaütőt és labdát kapott, az első helyezett pedig kupát (amiből nem mellesleg áldoztattak a misén). Legközelebb rágyúrunk a harmadik helyre, hogy zabálhassunk mértéktelenül nápolyit.

A program végén még átnevetgéltük a viccesebb részeket, megdicsértük egymást a remek teljesítményünkért és készítettünk csoportképet. Sajnos Laci és Kriszti már előbb hazament, így őket oda kell képzelni, valamint van egy kakukktojás is.

Végezetül, szeretném nagyon megköszönni a szervezőknek ezt a csodálatosan kidolgozott és lelkiismeretesen véghezvitt programot! Profi szervezés volt. Sehol egy elakadás, mindenre megoldást találtak és ott voltak ahol kellett. Egyszóval: Köszönöm!

SzupPer csapat + Kriszta és Laci II.

Spartan Race Super 2015 - Eplény

Már legalább fél éve beneveztünk a Spartan Race Super eplényi versenyre, de akkor még nem sejtettük igazából mi is vár ránk. A facebookon verbuválódtunk össze csapatnak többen, így a lehető legolcsóbban megúsztuk a nevezési díjat (14.000.- Ft/fő). Az eseménynél lehetett több felkészítő lehetőségből válogatni, de én egyikre sem mentem el. Teltek a hónapok, több emberrel is beszéltem, hogy majd együtt edzünk, de nem lett az egészből semmi. Múltak a hetek és egyre közelebb kerültünk október 24-hez. Még mindig nem sportoltam semmit. Jójó, sziklát sokat másztam és a karom is nagyon erős lett, rendszeresen kerékpározom, azzal járok mindenhová.... de azért mégis. Futást a gimnázium óta nem gyakoroltam. Ettől rettegtem a legjobban. Banyek, beneveztem egy fu-tó-ver-seny-re!! Megőrültem?!?!

Jó. Elérkezett az utolsó hét a visszaszámlálásig. Hétfő. Oké, legalább most elmegyek futni! Nem mentem. Eltelt a kedd is. Szerdán már találtam nadrágot, és megkértem anyukám, jöjjön el velem futni.... és elmentünk! :) Másfél km után begörcsölt a vádlim és alig bírtam futni, lihegtem, mint egy kutya és a feladás kísértete lebegett a gondolataim között.

Vért izzadva lefutottam a Margitsziget felét, a másik felét gyors léptekkel gyalogoltam, miközben azt figyeltem, hogy mellettem milyen alkatú emberek suhannak tova. Én nem suhantam velük.

Elérkezett csütörtök este amit az izgalom miatt ugrabugrálással és öltözködéssel töltöttem. csak homályos ötletem volt arról, hogyan is fogok kinézni a versenyen, vagy egyáltalán milyen cipőben megyek. Reggelre terveztem a bepakolást (meg lett a következménye).

Péntek reggel Ádámmal korán felkeltünk, összeszedtük a fontosabb dolgokat, anyukám csomagolt nekünk sütögetni valót és adott egy jó ki hűtőtáskát, majd elindultunk a találkozóhelyhez.

Ezen a napon kirándultunk, sütögettünk az erdőben. Bár a facebookon alakult csapat nagy részét nem ismertük, szerencsére toboroztunk barátokat is, így jött össze 6 versenyző: Jani (bátyám), Ádám (öcsém), Krisztián (sógorom), valamint még 3 haver, Barna, Miki és Ricsi. Eljött még velünk bátyám felesége és kisbabájuk Anna és kis Kornél, valamint Miki felesége és kisbabájuk Timi és Lívia. Így volt a team.

Szerencsénkre nagyon jó időt fogtunk ki, és gyönyörű helyeken jártunk. Tamponnal tüzet gyújtottunk, batyut sütöttünk, és próbáltunk nem a holnapra koncentrálni. Tényleg pihentető volt, majd az evés végeztével megkerestük a szállásunkat, amit ha nem veszem figyelembe azt, hogy nincs konyha, nagyon kellemes, jó és olcsó hely!

Kis városnézés után punnyadtunk be teljesen, majd még egy kis esti közös idő után mentünk aludni.

2015. október 24. Szombat – SPARTAN RACE

Már futóruhába öltözve érkeztünk meg Eplénybe, ahol a futás indult. Megkerestük Krisztiánt, aki csak a verseny napján érkezett, és kerestünk egy helyet ahol lepakoltuk a cuccainkat. Rendesen stresszeltem. Úgy éreztem magam, mint érettségi előtt: nem tudtam mi vár rám, mit és hogyan kell csinálni és úgy ámblokk az egész teljesen homály volt.

Mire a rajthoz hívtak a kommentátor már vagy ezerszer beleordította a mikrofonba, hogy HALÁL, MIND MEGHALTOK!, CSAK A LEGJOBBAK ÉLIK TÚL!, HALÁL HALÁL! - biztató volt. Rövid bemelegítés után, beálltunk a starthoz, és 10 perc ugrálás meg stresszelés után, 11 óra 00 kor, maximum 15 fokban, 13 km megtételre készülve, dudaszóra meg ordibálásra indultunk fel a lejtőn cikk-cakkban, miközben füstbombákat dobáltak elénk. Csak kicsit volt fullasztó.

Na de ennyi sok szövegelés után csak röviden összefoglalom a menetét:

Már az első pár méter meredek úton való felfutás után meghalt a lábam és majdnem kiköptem a tüdőm. Totálisan a végére maradtam, még a kommentátor is hozzáfűzte, hogy nem gyalogolni kéne.... na mindegy.

(A linkek csak illusztrációk, némelyik az idei versenyről van, de nem mindegyik).

1. akadály – Szint

Ez „csak” annyi volt, hogy meredek úton kellett 1-1,5 km-t futni, fel a hegyre, majd brutál meredeken le az útra, majd megint fel és ezt még párszor, míg el nem értük a bemelegítő akadályokat.

2. akadály – O-U-T

Ez annyit jelent, hogy 3 fal volt egymás után, az egyik alatt, a másik felett és a harmadikon át kellett jutni. Az önkéntes segítők mondták, mikor mit kell tenni, de a táblákra is rá volt rajzolva egyértelműen a feladat.

3. akadály – 6 láb magas fal

Ezen át kellett mászni. Ha nem sikerült valamelyik akadály, akkor 30 burpee-t (4ütemű fekvőtámaszt) kellett csinálni, de szerencsére a FairPlay mindenhol játszott, így a legtöbb helyen átjutottam.

A nehezítések között természetesen a legnehezebb a futás volt. Fel, le, fel, le. Volt olyan hogy négykézláb lehetett csak felmászni, viszont lejönni is csak fenéken vagy a sarkadra ülve tudtál csúszni. Egy idő után már bemelegedett a lábam és ezért könnyebb is volt a meredek utakon haladnom. Körülbelül a közepéig Krisztiánnal és Ádámmal haladtam, majd lassan lassan elhagytuk egymást és a maradék részt már csak egyedül tettem meg.

4. akadály – MonkeyBar

Ettől is féltem, mert a játszótereken mindig leestem, ha megpróbáltam... de itt szerencsére sikerült végigszenvednem magam.

5. akadály – 7 láb magas fal

Itt a lányoknak már rá volt helyezve kisebb kiugró lépcső, amit lehetett használni. A férfiak ezt nem vehették igénybe, így már Ádámnak és Krisztiánnak is segítséget kellett kérnie, de szerencsére átjutottak.

Ekkor már túl voltunk 2,5 km-en, de sokkal többnek tűnt. Rossz volt, hogy senki nem tudta hol járunk és hogy mennyi van hátra. Mindenki csak remélte, hogy már túl vagyunk a felén. Nem voltunk.

6. akadály – A alakú hálón átmászás

Ez könnyű volt, csak lassan lehetett haladni, mert mindenki rázta össze vissza. Az ide való lejutás is meredek lejtőn vezetett, sokszor mentünk irtáson, vagy csak legyalult füves részen ahol a fű miatt szinte lehetetlen volt nem elcsúszni.

Ezt a nehezítést követte egy extra meredek felfelé menés, pontosabban kúszás-mászás. Ekkor már nagyon szét volt húzva a csapat. Nem tudtam ki hol jár.

7. akadály – Tricepszbar

Burpee time! A feléig elszenvedtem, de aztán majdnem lefelejtem a földet úgy leestem, szóval jöhetett a négyütemű. Fárasztó volt!

8. akadály – Homokzsákcipelés

Itt értelem szerűen fel kellett kapni a vállunkra egy 10-20 kilós zsákot, és levinni a hegyről, majd felhozni vissza. Ettől is féltem, de már dühöngött bennem az adrenalin és kisebb kézzsibbadást leszámítva simán ment.

9. akadály – Memóriafeladat

Itt ki volt téve egy tábla, amin meg kellett keresni a rajtszám utolsó két számjegyét, az én számom volt a 2224, tehát megkerestem a 24-est és megpróbáltam memorizálni a számokat és a neveket. Még most is emlékszem rá: 53Benedikt2188! - erre jó példa, hogy a sport milyen jót tesz az emlékezőtehetségnek.

Itt volt út közben egy ivós állomás, ahol izotóniás- és ásványvizet lehetett inni. Nyami. Ekkor már túl voltunk 5 km-en.

10. akadály – 8 láb magas fal

Itt a lányoknak könnyű volt, piros lépcsőket vettem igénybe, a fiúknak viszont már szívás volt erősen. Főleg az alacsonyaknak! De segítséggel itt is túljutottak.

11. akadály – Cölöpök

10-12 cölöp volt beverve a földbe, ezeken kellett átegyensúlyozni. Előttem egy srác úgy elesett, hogy lehorzsolta az egész belső combját és a vádliját is rendesen. De erőt vettem magamon és megpróbáltam. Kettő híján sikerült. Burpee time.... itt már nagyon fáradt voltam, többé kevésbé megvolt a 30...

Akadálynak nem mondanám, de hátráltatónak megemlíteném az ipari mennyiségű katicarajzást. Volt mindenféle színű, számú, és előszeretettel csipkedtek is a fura kinézetűek, nem beszélve arról, hogy mindenhová berepültek ahova nem kéne.

Túl vagyunk a 7,5 km-en!

12. akadály – Cargoháló mászás

Ez annyiban volt nehéz, hogy nem volt kifeszítve, csak ott lógott és libegett, így egymást nehezítettük a saját mászásunk által. Aki volt már kalandparkban biztos tudja, hogy az egyik legnehezebb akadályok között van. Nekem jól ment, mert jó karizmom van.

13. akadály – Herculeshomokzsák emelés

A képek jól illusztrálják. A lányoknak itt is könnyebb volt, 20 vagy 30 kg-os volt, és azáltal ó, hogy belefeküdtem, szinte a saját súlyommal felhúztam a csigán. A férfiaknak viszont volt vagy 70-80 kilós, és ezért sokan burpeeztek a háttérben.

Ekkorra már felértünk majdnem a csúcsra. Rengetek szintet futottunk ami nagyon fárasztó volt, de én itt már nagyon élveztem, mert sok sikerélményem volt.

14. akadály – szögesdrót alatt kúszás

Egyszerű volt, mert nagyon magasra tették a drótot, nem kellett hason csúszkálni, elég volt négykézláb átjutni alatta. Jó volt!

15. akadály –dárdahajítás

Képzelhetitek. Ez egy instant négyütemű állomás volt. 20 emberből egynek sikerült kb. Itt csak 20at csináltam meg, mert a kezem már nagyon nem bírta és valahogy a hasamnál azt éreztem, hogy valami mindjárt kiszakad, szóval nem erőltettem ezt a dolgot.

Itt megint egyről lefelé, ekkor már lehagytam Krisztiánt, mert úgy éreztem, hogy menni fog és hogy futnom kell. Így is lett, ahol tudtam ott futottam, vagy száguldoztam, vagy gurultam lefelé, keresztbe-kasul.

16. akadály – Szögesdrót

Miután lefutottam a hegyről, jöhetett a szokásos felfelé. Körülöttem az emberek már teljesen ki voltak készülve, mindenki morgott a sok szintkülönbség miatt. Ezen a lejtőn ment szét a tenyerem, mert itt már kis kavicsokon kellett felkapaszkodni, nem kis lavinát zúdítva az alattunk levőkre. A torlódás okát természetesen megtaláltuk: itt felfelé kellett a kavicsokon kúszni a szögesdrót alatt. Fájt.

17. akadály – Sóderesvödör cipelés átölelve

Ez szinte rögtön a drót után jött. A vödör pont akkora volt nekem, hogy éppen csak át tudtam kulcsolni az ujjaimat a vödör túloldalán, miközben vittem. Máshogy nem szabadott hordozni. Ja és természetesen meg volt pakolva jó vizes homokkal. Azt hittem kiszakad a tüdőm, mire oda vissza vittem.

18. akadály – Vödör feltekerés

Itt egy füles vödör volt rákötve egy hengeres rúdra. Ha felemelted magasra a rudat, akkor pont feszes lett a kötél a kettő között. A feladat az volt, hogy végig magasba tartott, nyújtott karral kellett feltekerni a vödröt. Elég lassan ment, de ezt is sikerrel zártam! :)

19. akadály -TÓ

Innentől kezdődött a fagyhalál. Át kellett kelni egy maximum 5 fokos kis tavacskán. Amint beleléptem éreztem, hogy a jéghideg víz ellepi a cipőm, ezáltal sziklákká változtatva a súlyát. Gondoltam szépen belegyaloglok...na a lópikulát. Úgy megcsúsztam, hogy nyakig merültem a fagyos vízben. Próbáltam úszkálni, de esélytelen volt, ezért inkább áthúztam magam a kötéllel. 1 percen át voltam a vízben, közben úgy vettem a levegőt, mintha mindjárt hipotermiás sokkot kapnék. Közel voltam hozzá. Kimászva a vízből, olyan voltam, mint egy centrifuga használat közben, - úgy remegtem.

20. akadály – Falmászás

Egyből jött a falmászás, ami ilyen fagyottan esélytelenné vált, és különben is örültem, hogy hátha a burpeektől kimelegszem. Hát nem melegedtem sehová. Ekkor már nagyon a végén akartam lenni. Nagyon!

21. akadály – Merülősfal

Itt kaptam sokkot kb. Át kellett bújni egy vízzel teli árokba állított fal alatt. Természetesen teljesen le kellett bukni hozzá. FÚJ! Még visszagondolni is kiráz a hideg. 5 percig álltam négykézláb a vízben, mire rávettem magam a merülésre. A fehér pólómnak annyi, szerintem örökké barna marad. Szem-száj-fül-orr tele sárral, de büszkén tovább vánszorogtam.

22. akadály – Sár,Sár, Sár

Itt ilyen... hepehupákon kellett átjutni, bemászni a vízzel teli árokba, majd kimászni valahogy a sárból. Hol térdig, hol derékig elmerülve a patakhideg vízben. fúúúúúj, de hideg volt te jó ég!!!

23. akadály – Sóderesvödör cipelés

Mikor már azt hiszed, hogy vége, akkor még a fagyott, merev kezeiddel kotord bele a sódert a vödrödbe, kapd fel a válladra és usgyi! Szerencsére kimelegedtem, ami csak annyiban volt elszomorító, hogy a vizes akadályoknak még nem volt vége.

24. akadály – Kötélmászás

Haggyuk má'! Eleve belegázolni a derékig érő vízbe egyáltalán nem volt kedvem, de ekkor már megláttam a bátyámékat meleg száraz ruhában, akik drukkoltak és ez fellelkesített! Izomból belecsúsztam a sárba, majd vért izzadva felmásztam a saras, csúszós kötélen. Sokan biztattak! Igen ám, de lejönni már nem volt erőm, ezért szépen végigcsúsztam a 8 méteres kötélen, majd mielőtt hanyatt elmerültem a vízben, még hallottam az ott álló nézők felszisszenését. A kezem örült a jéghideg víznek, mert olyan pirosnak még nem láttam soha. De sajnos hiába volt a hideg víz, az égető érzés sokáig nem múlt el.

25. akadály – Memória ellenőrzés

Bénázva és fogvacogva bemondtam a kódomat amit azóta 100x elmondtam magamban: 53Benedikt2188

26. akadály – Extrémalacsony szögesdrót

Itt már annyira fájt a mindenem, hogy alig bírtam kúszni. Az volt a szerencsém, hogy tök vizesen csak a lábammal kellett hajtanom magam, mert úgy csúsztam, mint egy frissen kipottyant kisbaba a szülőszobában. Úgy is éreztem magam.

Az 50 méteres szöges szenvedés után már csak pár patakban szemben menés, meg híd alatt átbújás kellett ahhoz, hogy meglássam az utolsó akadályt.

27. akadály – Tűzugrás

Én inkább úgy döntöttem, hogy megmelegszem a szépen megrakott farakás mellett, de nem értékelték annyira, azért átugrottam olyan kecsesen, mint egy levágott lábú, félig kihányt maradék – de persze szerintem olyan voltam, mint egy gyönyörű antilop – majd mintha mindig is futva közlekednék, beértem a célba!

Végre! Annyira büszke voltam – és vagyok most is – magamra! Nyakamba kaptam az érmét, majd mikor a kezembe akarták adni a jutalom sört és banánt, a fejemet és a kezem remegését, elnézve inkább úgy pakolták rám, mintha kisbabát tartanék.

Sokáig azt sem tudtam hol vagyok, merre kell mennem, de a körülöttem álló sáros és remegő zombik megnyugtattak, hogy nem csak én vagyok félholt. Lassan odabotorkáltam a cuccainkhoz, kikerestem a meleg ruhámat, és elmentem, hogy vegyek egy kis spártai fürdőt. Igen. Még egy kis hideg víz. Alig bírtam levenni magamról a ruhát, egy idegen lánynak kellett kb. levetkőztetnie. a hideg zuhany után nem találtam meg a lány öltöző sátrat, ezért bementem egy toitoi vécébe és ott szerencsétlenkedtem magamra a ruháim. Sajnos a törcsit kint felejtettem, de már annyira nem érdekelt az egész, hogy inkább egy fél pár zoknival törölköztem meg, minthogy visszaöltözzek sárosba és elmenjek érte.

Tehát sikerült felöltözni és visszatérni a többiekhez. Utólag kiderült, hogy utolsó lettem és már mindenki beérkezett, de valamiért egyáltalán nem zavart, mert túléltem, és jó időt futottam!

Eredményeim:

Táv: 13,26 km

Szint: 750 m 

Akadályok: 27
Futamidőm: 3 óra 36 perc
Előedzés: semennyi...
2767 befutóból lettem az 1759.-ik.
Női versenyzők közül 533ból a 265.-ik

Ezután jött egy közös örömködés, egymás keresése, melegedés.... Komolyan, legalább 2 órába telt, míg felmelegedtünk. Onnan láttam, hogy ki volt versenyző, hogy remegtek, mint a nyárfalevél. Volt egy lány, akinek annyira vacogtak a fogai, hogy alig bírta megenni a jutalom banánját. Kemény volt.... a verseny, nem a banán! ;)

Miután összeszedtük magunkat és egymást, elindultunk vissza a szállásra. Ott még iszogattunk, elmentünk egy kávézóba enni valamit, rengeteget nevettünk a versenyen és egymáson. Krisztián és Ádám már a verseny után hazament, majd vissza kellett jönniük, mert náluk felejtettem a kulcsot.... mea culpa.

Az este, bár ki voltunk purcanva, jól telt. Vidámak voltunk, büszkék önmagunkra és egymásra is!

Másnap még elmentünk a cseszneki via ferrata pályára mászni egy kicsit. Szerintem csak emiatt és az unokaöcsém tartása miatt lett izomlázam. A lábam egyáltalán nem fájt, egyedül a mellkasom és a karizmom éreztem még pár napig.

Folyamatosan frissülő album feltöltést találhattok ezen a linken: EZEN. 

Jövőre megcsinálom a trifectát!!! Csak akkor már edzeni fogok rá, nem leszek ilyen felelőtlen puding.... :)

Zárásként pedig, hogy egy kicsit élethű is legyen a bejegyzés, alább megnézhetitek a bátyám futamát, amit GoProval rögzített:

AROOO! AROOO!!!

Látvány a magasból - Rax, Gaislochsteig

Ha az ember lánya, egy 1103 méter magas sziklafalat készül megmászni Ausztriában, korán - hajnali fél háromkor - kell kezdenie a napot, viszont a kávéval a kiszáradás veszélye miatt csínján kell bánni. A reggeli gyors pakolás után kimentem az utcára, ahol már vártak a többiek. A Sanyiféle Klettersteig túrákon az a megszokott rendszer, hogy az autósok mindenkiért házhoz jönnek és így együtt megyünk konvojban a a hegyek felé, idén a Raxot céloztuk meg. 

Miután mindenkit összeszedtünk, 7 óra körül már Mosoni pihenőhelyen találkoztunk a csapat többi tagjaival. Rövid szünet után beálltunk menetirányba és indultunk is. Mi mentünk elöl, aminek az lett a következménye, hogy a csapat fele leszakadt, mert elfelejtettünk szólni, hogy az útépítés miatt melyik oldalon haladunk. Szerencsére beértek minket, és így kb. 4 óra autózás után megérkeztünk a célhoz, a Rax lábához. 

Itt két csapatra osztódtunk: Süni és Nyuszi csapatra. A Süni csapat (ebben voltam én is), a Gaislochsteigen kezdtünk, utána traverzben haladtunk a Gustav-Jahn-Steigen, majd becsatlakoztunk az Alpenvereinssteigbe, amint a Nyuszik is mentek. Miután megkaptuk bérelt felszerelésünket, az első nagy hajrával el is tévedtünk. Szerencsére nem bóklásztunk sokat, haladtunk a GPS szerint. 

Az út a beszállásig másfél óra, meredek és izzasztó kirándulás volt. Az egész megpróbáltatás egy öltözködés volt. Amikor melegünk lett, levetkőztünk, de a sok megállás miatt, mindig vissza kellett venni a pulcsit, aztán megint le és megint vissza és így ment végig. 

Miután vért hörögve, a törmeléklejtőn csúszkálva és kőlavinát zúdítva a másik fejére, fáradtan és kimelegedve elértük a beszállást, egy rövid pihenőt tartottunk, ahol bevártuk a lemaradókat, felvettük a mászófelszerelést, kesztyűt, beülőt, sisakot és szépen sorban elindultunk az úton. 

A klettersteig elejét egy vöröses, sáros talaj és jókora oldott üreg jelezte, aminek a tetejéről csöpögött a víz, hiszen egy kisebb vízesésen kellett áthaladni az első szakaszon. Szerencsénkre épp nem volt esőzés a napokban, így megúsztuk pár nyakba kapott jéghideg vízcseppel. A mögöttem hallatszó felszisszenések tudtomra adták, hogy nem csak én jártam pórul.
A drótkötél pálya könnyű, de csúszós útján haladunk felfelé, majd miután elhagyjuk a kis csobogót egy vaslétrán kapaszkodunk tovább. Az út izgalmas és gyönyörű volt. Többször megálltam megcsodálni a mögöttem álló monstrum hegyeket, aminek az lett az eredménye, hogy feltorlódtak mögöttem az emberek, így sajnos ritkítanom kellett a bámészkodást.
Több létra és izgalmas lépés után kiérünk egy turista útra, ahol megint kisebb kaptatón haladunk tovább a következő becsatoláshoz. 

Az út következő része már napos időben telt, a B nehézségű oldal mászása nem okozott gondot senkinek. Ekkor már nem nagyon voltak létrák, inkább oldalt másztunk, nem volt szükség mindenhol biztosítani magunkat, így gyorsabban haladtunk. Mikor felértünk egy magasabb pontra, volt egy kis kiugró, ahol nagyon szép közös képeket tudtunk készíteni, de persze egy kép nem adja vissza ugyan úgy a látványt, mint élőben. 

Ahogy ott álltam és csodáltam a panorámát, eszembe jutott egy könyv  amit nemrégen kezdtem el olvasni, ebből idézem az ide illő részletet:

"Odalent észrevesz valamit, egy apró pontot az erdőhatár szélén. Nem is, két pontot. vajon állatok lehetnek, vagy csak kövek? Az egyik pont megmozdul. Kő tehát nem lehet. Talán mormota? Innen föntről nehéz megállapítani a méretét. A másik pont pirosnak tűnik. Lehet, hogy két hegymászó van odalent? Fölpillant az égre a délelőttre várható zivatar jeleit fürkészve. Ha hegymászók, a veszéllyel kacérkodnak, hiszen háromórás késéssel vágnak neki a hegynek. Innen, föntről olyan, mintha két hangya mászna azon az aprócska ösvényen.Ekkor eszébe ötlik: de hiszen innen a "kilátóból" szemlélve három órával azelőtt még ő maga is egy ilyen pontocska volt csupán, egy emberi porszem ennek a behemót, szeszélyes hegynek az oldalában, amely észre sem veszi, hogy egyáltalán mászik rajta valaki. (Mint ahogy egy híres hegymászó mondta: "A hegyek nem ölnek meg senkit. Egyszerűen csak ott vannak a helyükön.") Az ember ennek megfelelően egészen kicsinek, szinte jelentéktelennek érzi magát. S ilyenkor egy pillanatra a maga tökéletlen módján, átérezheti, mi tárulhat Isten szeme elé." /Philip Yancey - Imádság/

Igen. Ezt éreztem, hogy ott állok egy monumentális hegy kis szikláján és látom, hogy a másik oldalon másznak az apró kis emberkék. Pedig csak pár kilométer választ el minket. Kicsinek éreztem magam, de nem jelentéktelennek. Eszembe jutott milyen nagy dolgok szerepelnek a bakancslistámon és hogy milyen kevés idő az élet mindnek a teljesítésére számomra. A tanulságot végül leszűrtem, mint már annyiszor: nem kell kontinenseken átutaznom azért, hogy szépet találjak, elég csak kinyitnom a szemem és egy kicsit más szemszögből néznem a dolgokat.

A nagy gondolatok megszületése csak pár perc álldogálást jelentett, hamar indultunk tovább, már nem volt messze a kilátó: egy utolsó hajrá után kimerülve, izzadságtól átázott pólóban terültünk ki a fűbe. Gyorsan felöltöztem, nehogy megfázzak, felvettem a télispakám, kesztyűm és a szuper piros széldzsekimet, és máris jobban éreztem magam. Erős szél volt a tetőn (50km/h), a lábam fázott, de szerencsére összebújtunk páran mint a pingvinek és onnantól már jól éreztük magunkat. Kata hozott a Süni csapat tagjainak nyalókát, és azt hiszem rendszeresíteni fogom ezt a szokást, mert nagyon jól esett a savanyú cukor.

Miután mindenki felért a tetejére tanakodtunk mihez kezdjünk. Út közben elhagytunk pár embert, nekik az lett a sorsuk, hogy Kori, az egyik gyakorlott sziklamászó visszament értük a biztonság kedvéért, később ők becsatlakoztak a Nyuszikhoz.

Mi, többiek a kilátót elhagyva felmentünk az Ottohaus (1642 km) menedékházhoz, ahol Totoval (egy barátommal aki velünk jött) megittunk közösen egy sört. Pontosabban Toto vett egy sört, aminek az lett a következménye, hogy Kata is meg én is beleiszogattunk.

Rövid kitérő után indulásra hívott a vezető, mi össze is készültünk és mit sem sejtve elindultunk a vezetőnk után. Sajnos a rengeteg útelágazás miatt 20 percet azzal töltöttünk, hogy megkeressük a jó utat. Ha a házból néztek volna miket, azt láthatták volna, hogy egy csapat ember keresztül kasul mászkál a fennsíkon céltalanul. 

Nagy nehezen, kisebb nézeteltérések után végül megtaláltuk a leágazást, és elindultunk. 20 perc lefelé csörtetés után, egy kisebb pihenőnél vettük észre, hogy két embert elvesztettünk, majd összerakva a kirakóst megfejtettük, hogy akkor indultunk pont el, amikor ők elmentek wc-re. Szerencsénkre az egyik elveszett ember, Judit, gyakorlott túrázó, így szégyen szemre otthagytuk őket, abban bízva, hogy megvárják a Nyuszi csapatot.

Tovább mentünk, és csak mentünk és már vagy másfél órán át csak mentünk a térdeket nem kímélő lejtőn, de még mindig szemmagasságban volt a szemben lévő hegy. Ekkor már lemenőben volt a nap, és a többiek idegei sem vasból voltak, kimerültünk.
Kimerültünk, mert többször eltévedtünk és össze vissza bolyongtunk, ami eléggé bosszantó volt. Tipikus esetét láthattuk annak, hogy a technika (itt GPS) mennyire elbutít. Nem azt mondom, hogy nem hasznos egy ilyen szerkezet, de érdemes mind a két módszert alkalmazni, főleg ha olyan helyen vagyunk, ahol még nem jártunk és kevés a térerő és az egyéb erő ami ehhez kell. 

Mindegy is, a lényeg, hogy ha Toto nincs velünk, akkor valahol egész máshol lyukadunk ki, vagy fogcsikorgatva fordulhattunk volna vissza. 

Már erősen sötétedett, voltak akik elővették a fejlámpájukat is. Mi, a három jó barát, Toto, Kata és én hátul mentünk lámpa nélkül, hisz köztudott: a szem megszokja a sötétet. Így is volt. Bár kihívás volt egy két szakaszon, hiszen nagyon meredeken mentünk lefelé, sok volt a vaslétra, vaslépcső, valamint volt olyan hely, ahol ajánlották a kantárral való biztosítást. - senki nem biztosította magát.

A néha néha felbukkanó panaszmoraj ellenére nagyon élveztem az éjszakai túrát. Izgalmas volt, nehéz és fárasztó, ugyanakkor vicces, mert jól szórakoztattuk egymást, csináltunk szép fényképeket és teleszívtuk a tüdőnket az akkora már kecskeszarszagmentes friss fenyőillatú levegővel.... mert azt elfelejtettem mondani, hogy egész úton kecske ürülékben lépkedtünk, és ennek megvolt a hozzá tartozó szaga is.

Körülbelül 2-3 órát jöttünk lefelé, akkorra már mi is felkapcsoltuk a lámpáinkat és próbáltunk úgy lépni, hogy ne törjön ketté a térdünk. Amikor végre elértük az aszfaltutat, mindenki nevetett a másik járásán, mert úgy mentünk mint a részeg zombik. Én kb. csak úgy tudtam haladni, hogy csípőből löktem előre a lábaimat. Na jó. Ennyire nem volt durva a helyzet, de igen megterhelő és fájdalmas volt a lépkedés.

Közben lett térerő is, és megtudtuk, hogy a Sanyi csapata a Nyuszik még mögöttünk jönnek lefelé, ezért fogadásokat kötöttünk, vajon mikorra fognak megékezni.
Amíg várakoztunk, ettünk, levettük a felszereléseket (mert ilyenkor mindenki a beülőben gyalogol), kicsit összepakolásztunk, beszélgettünk, nevetgéltünk, majd ezt mind megunva beültünk a kisbuszba, hiszen nálam volt a kulcs. Ott elszórakoztattuk magunkat kb másfél órán át, amikoris fél 11kor megláttuk az első turnus lámpázását az autóút túloldalán! Megörültünk nekik és a fogadtatásukra kikászálódtunk a kocsiból.
A csapat többi része kb fél óra alatt megérkezett és következett a pakolás, fizetés, indulás kombó.

Körülbelül hajnali fél 1 kor indultunk el, Kori, aki vezette a kisbuszunkat megkért, hogy tartsam ébren amíg vezet, de teljesen ciki volt, bealudtam. Pedig fenn akartam maradni, de addigra teljesen kipurcantam. Persze tudtam, hogy Kori valószínűleg még annál is jobban, mivel ő ment vissza a tőlünk lemaradottakhoz.... szóval nagyon szégyelltem magam amiért egyszer sem voltam képes ébren maradni. Szerencsére egy srác a kocsiból beszélgetett vele helyettem.

A hazaútból nem sok maradt meg, mert tényleg végigaludtam az utat. Valamikor Budapesten ébredtem fel, amikor elkezdtük hazavinni az embereket.
Mire hazaértünk (reggel negyed 6), Sanyi már ott volt a házunk előtt. Kori leparkolt a kocsinkkal és átült a saját kocsijába, rövid nevetgélés után elbúcsúztunk és mindenki ment haza.
Gyors zuhanyzás és fogmosás után, reggel fél 6 kor feküdtem le, majd reggel 10 órakor egy pihepuha puszira ébredtem az unokaöcsém jóvoltából, és indulhatott a nagycsaládi szülinapi parti.

Csak egy szót írok zárásnak: 

K Ö S Z Ö N Ö M