Megyek, mert mennem kell: július 2014

Minden dologban az első lépések a legnehezebbek. Most is nehéz megfogalmaznom mit is szeretnék írni. Nem szeretném túl fennköltre, de nem is szeretném túl laposra. Csak írni szeretnék, megosztani veletek azt, amit az elmúlt 8 és fél napon át éreztem, tettem, gondoltam. A szavak sajnos csak egy töredékét adják át az élményeimnek, de megpróbálom így is megfogalmazni úgy, hogy a legjobban el tudjatok merülni a mesélésemben. Olvassátok szeretettel:

2014.07.15. Kedd, Szombathely - Kőszegdoroszló

Ezen a napon indultam el Bérmalányommal, Orsival a saját szervezésű zarándok utunkra. Nem vittük túlzásba a szervezést, csak az utazásunk alapköveit fektettük le magunk elé és az útvonalat: Szombathely - Pozsony, Szent Márton Zarándokút, 200 km. Én kevés holmival indultam el, mindenből csak a legszükségesebbeket vittem magammal: 3 póló, 1 hosszú- és egy rövidnadrág, 1 pulcsi, 5 alsónemű, törölköző, pizsama, pár zokni, hálózsák, polifoam, fürdéses kellékek, eü. doboz, elemlámpa, sátor, kemping gáz, lábos, és még pár apróság, ami még jól jöhet. 33 literes táskámba úgy-ahogy belefértek a dolgok, kívül volt a sátor, a polifoam és a gázfőző szett.

A vonat 6 óra 10 perckor indult a Keleti pályaudvarról, ott találkoztunk, jegyet váltottunk és felültünk a vonatra. Nagyon izgatott voltam, bár egyenlőre csak a hajnali kelést éreztem magamon, így az utat részben átaludtam Szombathelyig.

Térképünk nem volt, csak az, amit otthon valahonnan összeeszkábáltam, bár utólag rájöttem, hogy nagyíthattam volna még egy kicsit a méreteken, mert körülbelül semmi nem látszódott rajta. De bizakodó voltam, hogy mi ketten majd csak megoldjuk.

Miután leszálltunk a vonatról, ügyesen megtaláltuk a Szent Márton plébániát, ahonnan indult az egész kalandunk. A papbácsi segítőkész volt. Miután elmondtuk, hogy zarándokútra szeretnénk indulni, de nem tudjuk merre menjünk, adott ajándékba térképet és egy meseszép zarándokkeresztet is. Végül egy rövid múzeumi körbejárás után indulhattunk boldogan útnak.

Olyan boldogok lehettünk, hogy Isten is könnyekre fakadt örömében, mivel elkezdett esni az eső... Gondoltam magamban, jól indul, remélem lesz ennél jobb is.A térképünk szerint egészen Pozsonyig a sárga jelzést kellett követnünk, de valahogy a városon belül sehol nem találtuk meg a jelzést, így több embertől kértünk útbaigazítást. Egy kedves idős házaspár kísért minket el a jelzett útig, közben beszélgettünk és elmeséltük mire vállalkozunk. Elképedtek, és bátraknak hívtak minket.

Rövidesen elállt az eső, mi pedig kijutottunk a városból. Az út, amin haladtunk, Kisalföld lévén leginkább szántóföld melletti kavicsos utak voltak, néhol a belógó fák árnyéka enyhítette a tűző napsugarakat. A jelzést nagyon nehéz volt követni, kevésszer tüntették fel a fákon, és elágazásnál sem tették ki mindig konkrétan, hogy melyik utat kell választani, így keveredtünk el egy hatalmas nagy tarlóba. Már az utunk elején kiderült, hogy egyikünknél sincsen karóra, a mobilom elromlott, Orsi mobilját pedig csak este kapcsoltuk be, mert nem volt nálunk töltő. A tarlóban semmi árnyék nem volt, égtünk, bár a karimás kalapom nagyon jó szolgálatot tett.

Sok bolyongás után végre találtunk egy utat, s mivel fáradtak voltunk és a vállunkat is nagyon nyomta a nehéz hátizsák, leültünk a fűbe siránkozni. Szerencsénkre éppen arra járt egy legény, aki segített nekünk útba igazodni, és kiderült, hogy Gencsapáti település itt van egy kilométerre. Ő volt az első ember, akinél éreztem a falubéli emberek kedvességét, és meglepett amikor megkérdezte, hogy van e elég ennivalónk és nincs e szükségünk valamire. Nagyon jól esett ez a fajta kedvesség.

Elbúcsúztunk és megindultunk Gencsapáti felé. Nem tudtuk mire vállalkozunk, ugyanis Gencsapáti, Gyöngyösfalu és Lukácsháza egymást érintette, és a már így is sajgó vállunkra jöhetett még 10 km betonon sétálás... Út közben ha tudtunk egymás mellett haladni, akkor beszélgettünk, ha nem akkor csendben baktattunk egymás mögött.

Lukácsházánál lekanyarodtunk, hogy megtaláljuk a jelzést, így elértünk egy gyönyörű dombos vidékhez, ahol nagy szerencsénkre akadtak olyan fák, amiknek ágai roskadoztak a finom sárgabarackok alatt. Gyönyörű templomok mellett haladtunk, de a jelzést még mindig nem találtuk meg, így csak haladtunk amerre gondoltuk hogy menni kell. Beton út, föld út, beton út, kavicsos út, beton út. Körülbelül ez volt az átlagos talaj. Sokat nevetgéltünk, meg beszélgettünk, hogy mit várunk ettől az úttól, hogyan érezzük magunkat, míg egyszer csak ráakadtunk a jelzésre. Felfelé haladtunk az úton, és eljutottunk egy nagyon szép kilátóhoz. A kilátó előtt volt egy bálabábú, még sosem láttam ilyet azelőtt.

A jelzést követve, néha-néha elvesztve érkeztünk meg Kőszegdoroszlóba, ahol egy gyönyörű puha pázsitnak tűnő ligetben vertük le a sátrunkat. Amikor leültünk vettük észre, hogy egy szelídgesztenyésben vagyunk, így a mezítláb járkálás, és a puha pázsit gondolata csírájában elfojtódott.

Vacsorára, mint az összes többi napon, konzervet ettünk. A lábasba vizet töltöttünk, beletettük a konzerveket és takarék lángon melegítettük a vacsorát. Evés után a megmelegített vízből tudtunk minden este "fürdeni", ami annyiban merült ki, hogy megmostuk a lábunkat, arcunkat és a fontosabb helyeket ;), majd jöhetett a befészkelődés a sátorba és esti ima után az alvás.

Mai nap tanulsága: Mind a ketten szociálisak vagyunk, és hiányoljuk más emberek társaságát, és azt, hogy beszélgessünk új emberekkel.

2014.07.16. Szerda, Kőszegdoroszló - Und

Reggel 8 körül ébredtünk, összepakoltunk, megreggeliztünk és elindultunk Kőszeg felé. A nagyobb városokkal mindig hadilábon álltunk, mert betonon kellett menni és a jelzést is nehéz volt követni. Tehát megint elvesztettük. Sok bóklászás után találtuk meg, és megfogadtuk, hogy többet nem veszítjük szem elől és addig nem megyünk tovább, amíg biztosan meg nem találjuk.

Kiérve Kőszegről, Ólmod felé vitt az út, kivételesen erdei úton mentünk. A vállunk még mindig le akart szakadni és már a lábunk is kezdett fájni a súly alatt.

Az erdő nagyon szép volt, láttunk sok sok őzikét és szarvast, rókát és vaddisznót, lábatlangyíkot, madarakat, és tonnaszámnyi szöcskét és sok elütött állatot - bár általában madarakat, meg süniket, békákat, pockokat és egereket.

Ólmod egy egyutcás kis falu a határ mellett, végében egy apró kis templommal. Ennek az oldalában telepedtünk le egy fenyőfa alá megebédelni és szusszanni egy kicsit. Ilyenkor evés után beiktattunk egy kis tornát is, hogy átmozgassuk a sajgó vállainkat.

Ólmod és Horvátzsidány között fényképezkedtünk az osztrák-magyar államhatár táblával is. Az utunk elején még nem történt velünk izgalmas történés, így számomra minden egy örökkévalóságnak tűnt. Miközben mentem, sokat gondolkodtam az eddigi életemről, és a jövőmről. Nagyon sokat vártam ettől a zarándoklattól és úgy akartam menni, hogy minden lépés emlékezetes maradjon. Amennyire fájt mindenünk, ez a vágyam teljesült is :D Ebben az örökkévalóságban, mégis megtaláltam a lelki békémet. Nagyon régen nem jártam már igazán erdőben, és végtelenül megnyugtató volt hallani a madarak csiripelését, nézni a gólyákat ahogyan tanulnak repülni, a kis pockokat látni hogyan illannak el előttünk a búzásba.... Az idő gyönyörű volt, ragyogott a nap, a levegő tiszta volt és csendes.

Egy kicsit ostoba voltam, amiért vadi új túraszandálban vágtam neki az útnak, mert az első napokon mindenhol feltörte, így az egész lábam egy nagy leokoplast ragasztás volt, szerencsére nem lógott ki a pántok alól, így a lábfejem nem égett le annyira bénán.... bár így is furán néz ki.

Horvátzsidány és Kiszsidány között kértem, hogy cseréljünk táskát, mert Orsié nagyon nehéz volt, hátha így könnyebben tudunk haladni, vagy tudok könnyíteni neki valamivel. Kiszsidány és Peresznye között cseréltük vissza, nekem ekkor kezdett el a talpam brutálisan fájni.

Az első napok voltak a legnehezebbek. Én majdnem azt mondtam, hogy adjuk fel és menjünk haza, de végül mindig meggyőzük egymást, hogy ha már elindultunk, akkor menjünk el valahogyan valameddig, legfeljebb nem érünk be Pozsonyba, de azt a 10 napot teljesítsük. Egy ilyen mélyponton alakítottuk egy kicsit át az útvonalat is, eredetileg el szerettünk volna menni Pannonhalmáig és onnan Győr felé Pozsonyba, de végülis azt a kis hurkot levágtuk - szerencsére.

Peresznye után egy kedves bácsi segítségével találtuk meg Répcevis felé vezető utat. Rövid szántóföld melletti út után beton úton értünk be a faluba, amin csak áthaladtunk és így érkeztünk meg Zsirába. Ezen a gyalogláson állapodtunk meg annál, hogy ha tudunk inkább az emberektől, becsöngetéssel kérünk vizet, mert így tudunk velük kapcsolatba lépni, és így ezerszer élvezhetőbbé tesszük a napjainkat.

Zsirában becsöngettünk egy kissé zárkózottnak tűnő házba, ahonnan nagy meglepetésünkre egy nagyon jóképű legény jött ki félmeztelenül :D Miután kinyitotta az ajtót, gyorsan visszaszaladt és felvett egy pólót, s csak aztán kérdezte meg mit szeretnénk. Elmondtuk, hogy vizet szeretnénk kérni, majd elmeséltük a kérdésére mi járatban vagyunk. Persze ő is ledöbbent és mondta, milyen bátrak vagyunk, majd nevetett rajtunk, hogy nem vagyunk semmik. Jó volt vele beszélgetni, mint minden emberrel, akivel az utunk során szóba elegyedünk. Az ő egyik mondatát mondtuk magunkban mindig, amikor elcsüggedtünk: "Hát, ha elindultatok, akkor már el kell érnetek Pozsonyba!" Kaptunk tőle ásványvizet, amit nagyon hálásan megköszöntünk, és bár felajánlotta, hogy elvisz minket Undig, vagy Sopronhorpácsig, mi, mivel zarándokok vagyunk nem fogadtuk el. Felajánlotta, hogy akkor csak a táskánkat viszi el a templomig, de azt is el kellett utasítanunk, amit utólag nagyon megbántunk, mert egy km után azt éreztük, hogy meg fogunk halni ha még egy lépést tennünk kell. Sajnos még hátra volt Sopronhorpácsig 7 km.

Összeszedtük magunkat, meghúztuk a tempót és eljutottunk egy falu szélére, ahol egy kutyáját sétáltató néni fogadott minket ezzel a mondattal: "Kiiiiik ezek a bááátrak?" Ebben a mondatban a hangsúly és a néni fürkésző tekintete volt a legjobb, amin egész úton nevettünk. Neki is elmeséltük a célunkat, majd szomorúan mondta, hogy ez a település Und, és 5 km még Sopronhorpács, amit nem nagyon értettünk hogyan lehetett. De végülis itt maradtunk a falu szélén a focipálya és a tó közötti füves réten. Reménykedtünk benne, hogy a néni visszajön és meginvitál magához, hogy aludjunk ott, vagy legalább süt nekünk egy kis palacsintát, vagy gofrit, fánkot reggelire de hát nem így történt, ezért letáborozunk és akkor még jóízűen ettük meg a konzerv székelykáposztánkat. Szokásos esti rutin, lábmosás melegvízzel (bár itt volt a focipálya mellett egy nyilvános wc, így ott tudtuk gond nélkül megmosni egész magunkat..... szóval ez kivételes volt és nem a rutin része), esti ima, beszélgetés, naplementenézés, menekülés a szúnyogok elől és alvás.

Mai nap tanulsága:“Kérjetek és adatik néktek; keressetek és találtok; zörgessetek és megnyittatik néktek” (Mt 7:7)

2014.07.17. Csütörtök, Und - Himod

Nehezen keltünk fel, a lábunkra állni halál volt, de mégis gyorsan összepakoltunk, megreggeliztünk és indultunk boltot keresni, hogy megvegyük az aznapi ételt és másnapi vacsorát. Mind a ketten nagyon ki voltunk éhezve az édességre, így megbeszéltük, hogy ma reggel kakaós csigát eszünk, de sajnos az előttem álló néni elkapkodta a ritkaságba menő péksüteményt, így beértem egy kis csokis croassanttal.

Rövid menetelés után, meglepően hamar értük el Sopronhorpácsot, ahol a falu végén kértünk vizet egy gyönyörűen szép kék szemű bácsitól. Vele is beszélgettünk, óvott minket a rosszarcú emberektől, mert hát "az ilyen jóképű lányokat szeretik az amolyanok." Megköszöntük az ásványvizet, elköszöntünk, majd rövid séta után megnéztük a templomot. Az egyik kedvencünkké vált, mert nagyon barátságos és megnyugtató volt. Rendezett, ápolt templomkerttel, fákkal és kis térrel volt övezve, belül pedig 100 forintért lehetett 4 percig kivilágítást kérni az automatától :)

Sopronhorpácsot elhagyva Egyházasfaluba érkeztünk, majd gyorsan továbbhaladva a betonúton, pusztaságon, tűző napon át jutottunk el Nemeskérre, ahol a templom egyik oldalsó árnyékos falánál ~~helyeztük magunkat kényelembe~~ estünk össze a fáradságtól. Ebéd után (kenyér és májkrém) tornáztunk a fal mellett, ami egy kicsit ellazította a fájó mindenünket. Kis szundítás után indultunk el Pusztacsalád felé, ami kb. 10 km-re volt. Jól meghúztuk a tempót, és bár a térképen látni lehetett erdőt, mi a szabadban nem igazán találkoztunk vele, így meglehetősen odaégtem, mert nekem fehér volt a bőröm, Orsinak meg már volt egy kis barnasága.

Bevánszorogva Pusztacsaládra, egy kedves néni beinvitált minket és vendégül látott egy kis májkrémes kenyérre, üdítővel és őszibarackkal :) Nagyon jól esett a kedvessége, így nem csak a gyomrunk telt meg, de a lelkünket is kárpótolta.

Pusztacsalád után már nagyon nagyon fáradtak voltunk, és mind a kettőnk ingerlékenyebb volt a kelleténél, de szerencsére nem volt komolyabb összeveszés. Elhatároztuk, hogy eljutunk Himodba, bármi áron, és ezzel a lendülettel csigalassan indultunk neki, mert máshogy nem ment. Általában ezen jót mulattunk.... mármint az indulásainkon, mert ha megálltunk, akkor utána borzasztóan fájdalmas volt újra elindulni és mindig, mint az öregemberek úgy lépegettünk, aztán pár lépés után tudtunk csak begyorsulni.

Néma menetelés, erdő, tűző nap, por, kosz, izzadás. Amilyen a Csapodi-erdő volt, olyannal még nem találkoztam. Nagyon tagolt volt, minden úton legalább 3 vadászles, minden vadászles között egy etető, kiszórt kukorica, búza, minden finom dolog az állatoknak, só.... stb. Úgy éreztem magam, mint egy állatoknak ültetett kivégző erdőben, ahol minden sarkon halál vár.... Szerencsére pont nem volt vadászat, és mivel csendben mentünk, az egyik sarkon túl épp ott legelt egy egész őzcsapat. Csak álltunk ott, elég közel voltunk így a lábunk is egy kicsit a földbe gyökerezett, és vártuk, mikor vesznek észre minket. A szagunk biztos elárult, mert nem telt bele sok idő és a vezér meglódította a többieket, hogy vége az ebédszünetnek, és bevágtattak az erdőbe.

Itt a jelzést elvesztettük, és ketté kellett válnunk, hogy megtaláljuk, aminek az lett a következménye, hogy mind a ketten megtapasztaltuk milyen egyedül az erdőben az állatokkal. Orsi a keresés közben találkozott egy vaddisznóval, én egy rókával. Szerencsére ők jobban félnek tőlünk, mint mi tőlük, így senkinek nem lett baja és még a jelzés is előkerült.

Himodba úgy másztunk be mint a 100 éves öregemberek, a lábunk sajgott a fájdalomtól, és az út pora a térdünkig festette barnára a lábunkat. A faluban találkoztunk össze egy nénivel, aki segítségünkre küldte a főministránst, P. Tibort, akiből remélem egyszer Himod polgármestere lesz :). Az ő segítségével először az iskolaudvarra telepedtünk, majd egy futó zápor miatt egy fabodegában töltöttük az esti rutinunkat. Kicsit kellemetlen volt a betonon (polifoamon) aludni, de élmény volt. Tibivel még sokat beszélgettünk, mondta is hogy bátrak vagyunk, majdnem magunkkal is csábítottuk az útra, de végül nem tudott eljönni, mert dolgozott másnap. Emlékeinkben örökké élni fog! ;)

Mai nap tanulsága: Meg kell tanulni elviselni, eltűrni a fájdalmat, bármekkora is legyen. - nehéz tanulság volt számomra, de nagyon örülök annak, hogy megtanultam tűrni.

2014.07.18. Péntek, Himod - Sopronnémeti

Kutyaugatásos, részeghangoskodás a kocsma mellől, huligánok nyüzsgésével telt el az éjszaka, de biztonságban...., mondjuk nem vártam mást a falu közepén alvástól. Reggeli elfogyasztása és a pakolás után, induláskor még összefutottunk Tibivel, elbúcsúztunk és elindultunk Mihályi felé. A lábunk már elviselhetetlenül fáj és nem tudjuk mivel enyhíthetnénk.

A műúton haladt a jelzés, majd becsábított egy kis erdőbe, ahol nagy mérgességünkre nem megkönnyebbülést, hanem sok fájdalmat okozott a hűs árnyék, ugyanis rengeteg volt a szúnyog, de ami még elviselhetetlenebb volt, az a folyton mozgó talaj..... mivel rengeteg vöröshangya boly volt az út mellett, azoknak meg most kellett hadat üzenni egymásnak. Az egész ösvényt elárasztották a vöröshangyák, és mivel a lábunk nagyon fájt, mégis nagyon kapkodni kellett, mert pillanatok alatt ránk másztak és megcsíptek. Átkozódva hagytuk el a Babóti-erdőt.

Kiérve az erdőből, rövid pusztaság mellett haladva úgy döntöttünk, hogy a műúton megyünk tovább, mert nincs kedvünk a tarlók között bolyongani, és így gyorsabban bent lehetünk a faluban. Számomra ez az út volt a mélypont, mert a lábam annyira fájt, hogy már lépni alig bírtam, és 5 percenként belenyilallt a fájdalom a talpamba, majd egy kilométerrel a falu előtt úgy begörcsölt, hogy csak könnyezve tudtam visszafeszíteni. Kis pihenő után lassan értünk be a faluba, ahol, mint egy isteni gondviselés, volt patika és tudtunk venni Magne B-6 vitamint lábizomgörcsre. Ez mentette meg a következő napjainkat, mert nagyon hatásosnak bizonyult és innentől már "könnyebb" volt az út.

Mihályiban nagyon jól felszerelt élelmiszerbolt volt, és mivel nagyon éhesek voltunk, csaptunk egy kicsivel drágább ebédet: zsömle, krémsajt, szalámi, és volt olcsón süti is, így vettem 4 szelet zserbót is :) nyammmmii!

1 órát pihentünk Mihályiban, feltámasztottuk a lábunkat a fának, hogy ne fájjon annyira, röviden tornáztunk, majd indultunk tovább. A magnézium mind a kettőnknek jót tett, egyből le is nyomtunk 3 km műutat, ami egy erdőbe vitt. Én gyorsabban mentem, mint Orsi, így volt kényelmesebb, fájdalommentesebb, így az elágazásoknál bevártam őt. Amint ott várakoztam, megállt mellettem egy furgonos, széles mosollyal az arcán, ragyogó tekintettel kérdezte: "Ti is a HODOSI vándorokhoz tartoztok?" Erre nevetnem kellett, és mondtam, hogy nem, mi egyéni vándorok vagyunk, mire ő elszomorodott és mondta, hogy akkor jó utat, és elhajtott. Ezen még az utolsó napokon is jót nevettünk Orsival ..... hodosi vándorok.... :D

Mihályiból Potyondra mentünk, hosszú egyenes úton, és nem sokkal a falu előtt, alig 3 méterre átszökkent előttünk egy mesébe illő, aranybarna szőrű, kis aganccsal rendelkező fiatal szarvasbak, majd nem sokkal később egy hasonló korú szintén gyönyörű nőstény. Pont olyanok voltak, mint Bambi és Patácska :)

Potyondba beérve, megállított minket egy néni és a lánya, hogy merre, meddig, mi lelkesen mondtuk, hogy Pozsonyba tartunk! Kértünk tőlük vizet, majd rövid beszélgetés után a néni megkérdezte, hogy milyen tapasztalatokat szereztünk eddig.... én kezdtem volna mondani, hogy hát... az emberek kedvesek, és minden nagyon szép, mire félbeszakított, és nagyon komolyan a szemembe nézve mondta: ".... jaj, nem így értettem... Milyen tapasztalatod van a gazdasági helyzetről a környező falvakban?" O_O Kicsit megrökönyödtem, hogy mégis milyen kérdés ez, hát honnan tudnám én? Majd leleményesen mondtam, hogy szépek a búzatáblák és senki nem panaszkodott eddig, hogy hiányt szenvedne valamiből. Aztán még mondta a néni, hogy buták vagyunk, hogy ilyen útra költjük a pénzünket, nem érti miért nem inkább divatra költjük O_O (újabb megrökönyödés), majd sóhajtva közölte, hogy 80 éves korunkra a lábunk fogja megsiratni ezt a kirándulást, mert az ő lábát is a kereskedelem tette tönkre... O_O. Ezek után rövidesen elbúcsúztunk a nénitől, de kaptunk még cukorkát. :)

Gondoltam, nem csak 80 év múlva, hanem már most mindjárt leszakad a lábam, de inkább nem akartam feszegetni a kereskedelmi tapasztalatait, így vánszorogva továbbhaladtunk Sopronnémetibe a betonon. Itt a falu szélén egy nagyon szépen kiépített kerékpáros és autós pihenőhelyvolt, padokkal (!!!) és fedett helyekkel. Az eső szemerkélt, ezért betábroztunk az egyik fedett helyre és ott ettük meg az aznapi lencsefőzelék konzervünket.

Út közben sok vízhólyagot gyűjtöttem a lábam különböző pontjaira, amit leokoplasttal orvosoltam egy darabig. Mostanra már a bokánk is bedagadt és elvesztette szép formáját a lábfejünk.

Mai nap tanulsága: Csak akarni kell, és eljutunk a célig!

2014.07.19. Szombat, Sopronnémeti - Kóny

Ezen a reggelen nagyon szenvedősen készülődtünk össze. 2 napra való kaja vásárlása után egy játszótéri kőpadon reggeliztünk meg. Sopronnémetiből egy nagyon hosszú betonút vezetett Szilsárkányba, amit csak pár házig érintettünk, de ezen az úton is láttunk érdekeset. Vidéken, a nagyon kicsi falukba, ahol nincs pékség, egy tilinkó dallamú pék-kamion megy keresztül kasul a faluban. Olyan mint az amerikai filmekben a fagyisautó, az egyik oldala ablakos, és onnan lehet, mint egy kis pultból kérni a péktől amit szeretnénk megvenni.

Szilsárkány és Rábapordány között vált szét az út Pannonhalma és Pozsony felé. Szilsárkányból kavicsos úton érkeztünk meg Rábapordányba, ahonnan elkezdődött minden!!

A faluban, a templom előtt ettük meg az ebédet, majd mivel mind a ketten kivoltunk, aludtunk egy fél órát. Hirtelen dudálásra keltem fel, és ahogy felnéztem, láttam hogy ott magasodik előttem egy rendőr úr. Megkérdeztem mi járatban, majd ő is megkérdezte, hogy mi mi járatban vagyunk. Megijedtem, de elmondtam, hogy zarándokok vagyunk, mutattam a keresztünket és a térképünket, majd mondtuk, hogy hová és honnan, aztán mondtam, hogy ha baj, hogy itt fekszünk mint a hullák, akkor tovább is megyünk. Természetesen elkérte a lakcímkártyánkat, és betáplálta a kis gépébe, majd a kérdezésem után elmondta, hogy leellenőrizte, hogy nem szöktünk e meg, vagy nem köröznek e, vagy nem keresnek e minket. Megkérdezte azt is, hogy melyikünk a 15 éves, ezen meg elkezdtem nevetni, megköszöntem, és mondtam, hogy nagyon kedves, de tegyen még hozzá 10 évet, aztán jó lesz :D Miután látta, hogy tényleg zarándokok vagyunk, mondta, hogy hát akkor aludjunk csak tovább nyugodtan, de már nem volt kedvünk, ezért inkább továbbálltunk. Mentünk egészen 10 métert, majd megálltunk egy kék kútnál, és mivel a mai napra a pihenőnapot választottuk, kimostuk a ruháinkat és a hajunkat is.

Az elfelejtettem mondani, hogy én egész végig ugyan abban a ruhában mentem, mert a nadrágom is új volt és szúrt az oldala, másik nadrágot meg nem hoztam, így csak azt a pólót tudtam hordani, amit be tudtam tűrni. A mosási napon pedig Orsitól kértem kölcsön egy sortot, amivel tudtam hordani a többi pólómat, de ez is csak egy napig tartott, amíg meg nem száradt a zarándok szettem. - tudom, elég igénytelen, de jó volt :D

Végig betonon érkeztünk meg Bágyogszovátba, ahol alig értünk be a faluba, a kocsma mellett haladva kiszóltak, hogy honnan jöttünk. Büszkén mondtuk, hogy Szombathelyről gyalog (itt már jó messze volt), és ezen úgy elképedtek, hogy meghívtak minket egy italra. A férfi, akit Zsoltnak hívtak, miután meglátta az oldalamon lógó keresztet így szólt: " Látom vallás az megvan, hát nem muszáj alkoholt inni, ihattok vizet is vagy valamit, de ha már Pozsonyba mentek, akkor inni kell!" Elfogadtuk jószívvel a meghívást és kértünk egy kis gyümölcslevet. Ott töltöttünk körülbelül egy órát, beszélgettünk, nevetgéltünk, emailt cseréltünk. Búcsúzáskor még kaptunk egy kis határról áthozott osztrák retket is útravalónak.

Alig mentünk pár házat, a kapuban álló asszonyok és férfiak is meghívtak minket egy hűsítő vízre, nekik is elmeséltük pár szóban mit, hogyan, majd mikor tovább haladtunk mondtuk egymás közt, hogy ha még egyszer el kell indulni, leszakad a lábunk bokából, de amint ezt kimondtuk, még egy néni leintett, hogy kik, meg mik, merre, hogyan. Neki is barátságosan, mosolygósan elmondtuk a már-már betanultnak érződő mondókánkat és végre továbbmehettünk.

Elérve a patakot, befordultunk a jelzést követve, és kisebb eltévedések után slattyogtunk be Kónyba. A kocsmában lévő emberek mondták, hogy Kónyba csupa furcsa ember lakik, ne számítsunk túl sokra, de ezt gyökeresen megcáfoltuk. Másfél km-es utcán haladva értük el a templomot, ahol, megint utolért minket az isteni gondviselés: pont ott volt a pap, így az ő segítségével ezen a napon egy családnál töltöttük az éjszakát. De nem ez volt a nagy szám, hanem az, hogy amikor odamentünk szállást kérni, egyből felajánlották, hogy alhatunk a házukban, csak most el kell menniük egy ünnepi vacsorára, de addig elvisznek minket kocsival hozzájuk és amíg vissza nem jönnek, érezzük otthon magunkat O_O Leesett az állam. És valóban így történt. Elvitt minket az apuka, mondta, hogy használhatjuk a fürdőt, tett nekünk ki gyümölcslevet és ott maradtunk ketten legalább 2 órára egyedül. Az isteni gondviselés! Akkor először megfürödtünk, majd szenvedve megettük a konzervvacsoránkat, miközben a gázon pihent a pecsenye, az asztalon pedig a rántotthús. De úgy gondolom, hogy pont így volt tökéletes, mert így emlékezetessé vált és ezen is jót nevettünk a továbbiakban.

Amikor hazaérkezett a család (apuka, anyuka és a kisfiú), elmeséltük a kalandjainkat, ők is meséltek magukról, majd jóéjszakát kívánva aludni tértünk.

A sok betonon fekvés után nem jött álom a szemünkre, izgatottak is voltunk, meg boldogok ettől a rengetek jóságtól amit kaptunk. Sokáig nevettünk és beszélgettünk még este, felidéztük a "Kik ezek a bátrak?" nénit, a hodosi vándorokat, a kereskedelmi tapasztalatainkat is megbeszéltük, majd a rendőrurat, és a néptáncos kocsmás embereket. Majd rengeteg nevetés és aludni próbálkozás utáni nevetés után végül elaludtunk.

Mai nap tanulsága: Én is ilyen kedves ember szeretnék lenni, aki befogad másokat, mindig vidám és rendes.

2014.07.20. Vasárnap, Kóny - Károlyháza

Reggel kényelmesen telt az ébredés a pihe-puha ágyikóból, volt hely nyújtózkodni, - mert a kétszemélyes sátorban amiben általában alszunk, a sok cuccunk miatt csak arra volt lehetőség, hogy egy helyben forogjunk, valamint én a lábfejem kinyújtani már nem tudtam, mert nem fértem el benne hosszában, így a nyújtózkodás esélytelen volt -, fetrengeni és forgolódni. Időben felkeltünk, hogy felöltözzünk és egy kicsit összepakoljuk a cuccainkat, mielőtt még leülnénk a reggelizőasztalhoz. Az asztalon várt minket a finom virsli, kávé, és a kolbász (életemben nem ettem még olyan finom kolbászt) ami termelőtől lett véve. Szemünk-szánk tátva maradt ilyen fogadtatástól és úgy érzem sosem fogom tudni meghálálni nekik ezt a jószívű vendéglátást. A finom reggeli után még fogat mostunk, és mire visszaértünk a csomagjainkhoz, arra járt egy kis angyalka, mert ki volt rakva mindkettőnk táskájára egy kis Mars csokiszelet :)

Fél 10 kor kezdődött a szentmise, amire együtt mentünk, a kisfiú (Miklós) és az édesapja előbb odabicikliztek, mert ők szolgáltak a pap mellett, az anyukával pedig beültünk az első sorba. Pont ezen a misén tartotta jubileumi szentmiséjét az egyik ottani atya, aki 88 éves volt, és a 62. pappá szentelésének évét ünnepelte. A szentbeszéd nagyon szép volt, megható és tanulságos. A mise végén kaptunk egy szentképet, amin ez a mondat állt: "Jézusom, bízom benned!" Amilyen rövid mondat, annyira nehéz a feltétel nélküli teljesítése.

A záróének után, a mise végén még a kis Miklóssal készült rólunk egy közös kép, majd végtelen hálával a szívünkben elköszöntünk tőlük, és elindultunk Fehértó felé. Félig erdős, félig pusztás úton értünk oda, de kis falu lévén hamar túl is mentünk rajta, hogy a beton úton haladva elérjük Győrsövényházát.

Mivel nem volt óránk, a napból saccoltuk be mennyi az idő, és ekkorra már azt hittük profik vagyunk a tippelésben, ám amikor megkérdeztük a helyi embert, hogy mennyi az idő, a negyed négy hallatára ledöbbentünk. Persze elment az idő a szentmisével meg a búcsúzkodással, de mégis keveselltük az utat amit eddig jöttünk, így egy kis ebéd és egy kis pihenő után, nagy levegőt véve nekilódultunk Lébénynek. Ekkorra már fáradtak voltunk, de mégsem annyira, hogy kihaljon bennünk a haladni akarás.

Lébényben egy gyönyörű szép román stílusú apátsági templom mellett pihentünk meg, ahol ittunk a zarándokok kútjából, majd felpolcolt lábbal pihentünk egy fél órát. Szerencsénkre épp arra járt az egyik recepciós srác, és a kérésünkre kinyitotta a templomot, így belülről is megcsodálhattuk. Meg is lepődtem milyen picike belül, pedig kívülről óriásinak látszott. A pihenő után, bár nagyon fáradtak voltunk és a lábam nagyon fájt, azt mondtuk, hogy még egy utolsó hajráig van erőnk, így nekiveselkedtünk az utolsó 10 km-nek Károlyházára. Köves úton haladtunk, legalább 3 órán át. Azt hittem ott halok meg annyira fájt a lábam és többször meg kellett pihenni. Orsinak ekkorra már nem fájt a lába, így ő volt a hajtóerőm, bár az utolsó kilométeren neki is meghalt a lába és onnantól már csak húztuk magunkat, mert nem akartunk a pusztában aludni az alkonyatkor előmászó vadállatok között.

Vért izzadva, sántán, fájó lábbal zombultunk be a károlyházi vonatállomás előtt lévő parkba, ahol hamar sátrat vertünk, megvacsoráztunk, és még a szúnyoginvázió előtt bemenekültünk a sátorba. Olyan meleg volt, hogy én csak egy alsóneműben és topban akartam aludni, de kikészítettem egy törölközőt ha fáznék. A hálózsákunkat elő sem vettük. Már majdnem alszunk, amikor hirtelen arra lettünk figyelmesek, hogy mellőlünk valaki fellő egy tűzijátékot, majd valaki elkezd elemlámpával világítani a sátrunk felé. Meghűlt bennem a vér, és gyorsan magamra tekertem a törölközőt, és próbáltam azt tettetni, hogy alszom. Nem sikerült, valaki kopogott a sátrunkon, hogy jöjjünk ki.... Kinyitottam a sátor cipzárát, és először azt hittem rendőr, majd láttam, hogy közterület-felügyelő, de így is elég kínos volt. A törcsi majdnem lecsúszott rólam, a felügyelő meg pofátlanul világított a sátorba. De nem baj, kedvesnek kell maradni, és elmondtam, hogy zarándokok vagyunk, és csak egy éjszakát szeretnénk itt tölteni. A bácsi nem tudta, mik azok a zarándokok, majd miután elmondtam neki, hogy gyalogolunk, megkérdezte: ".... na és nem vagytok fáradtak? - mire én mondtam, hogy dehogynem! - mire ő: Akkor miért nem mentek vonattal?" :D Erre jót nevettem és mondtam, hogy az túl egyszer lenne. Végül elkérte a személyinket, még egy darabig beszélt valamit - gondolom addig is örült, hogy alig van rajtam ruha - aztán elbúcsúzott, jóéjszakát kívánt, és mondta, hogy aludjunk nyugodtan, majd ő vigyáz az álmunkra egész éjjel, mert most éjszakásnak van beosztva.

Nem aludtam valami jól ezen az este. Felkeltem többször, és hajnalban annyira fáztam, hogy ki kellett szednem a hálózsákom, majd betakartam Orsit is, meg magamat.

Mai nap tanulsága: El kell érnem a határaimat ahhoz, hogy át tudjak lépni rajta.

2014.07.21. Hétfő, Károlyháza - Feketeerdő

Reggel fáradtan ébredtem, alig aludtam valamit. Én kezdtem megszokni, hogy fáj a lábam, a magnézium sokat segített. Orsinak viszont nagyon megterhelődött a lába és neki minden lépés egy fájdalomcsapás volt. Nehéz volt minden ezen a napon: Ezen a napon éreztem először, hogy mennyire nehéz valakivel együtt haladni úgy, hogy mások vagyunk mind a ketten, mások a terhelési szintjeink, életünk és más más motivál minket.

Ezen a napon nagyon sokat gondolkodtam magamról és rengeteg mindenre jöttem rá, és sok dolgot tűztem ki célul, olyanokat, amiket el tudok érni. Ezen a napon tűrtem talán a legtöbbet, és ezért nagyon büszke voltam magamra. A reggeli rutin után, pár km séta után Kimlében vettünk ennivalót, megint több napra, majd egyhosszú, 7 km-es tűző napon való gyaloglás várt ránk. A délelőttök egyre nehezebben indultak, nehezen viseltük el egymást, a meleget, a port, a fájdalmat. Ahogy haladtam az úton, akkor jutott eszembe, hogy a fájdalmat is fel tudom ajánlani másokért, ezért egy rövid imában megfogalmaztam magamban, hogy a legkisebb öcsémért ajánlom fel az eddigi, és a még rám váró lelki és fizikai fájdalmakat. Ezek után, már büszkén mentem az úton és nem zavart a fájdalom, mert értelmet nyert a szenvedés... és ha valami értelmet nyer, ott már nem lehet bizonytalanság. Ekkor már teljes volt a lelki békém, és nyitott lettem mindenre ami ezek után jött. Hallottam a madárcsicsergést, figyeltem az erdő suttogását, a fák ropogását (mondjuk azt azért is, mert nem akartam, hogy előttem törjön ki egy vaddisznó), és sokat gondoltam Orsira is... Szerettem volna megkönnyíteni neki az utat, de sokszor sajnos úgy éreztem, hogy pont az ellenkezőjét értem el....

Máriakálnokon megpihentünk egy kicsit, aludtunk is a rossz éjszakára tekintettel, és úgy éreztem mind a ketten megenyhültünk és újra harmóniában lettünk. Kálnok után Halászit vettük iránynak. Itt már kanyarogtak a kis patakok, a Duna mellékágai, ami azt jelentette nekünk, hogy szúnyoginvázióra számíthatunk, ha a jelzést követjük. Ekkorra már tapasztaltak lettünk a térképészetben és bátran csalinkáztunk rajta úgy, ahogy jónak láttuk. Most is a műutat választottuk a fent említett támadások elkerülése érdekében. Sok betonon menés után elértünk egy bicikliutat, azon értünk be Halásziba, ahol egy rövid pihi erejéig beültünk egy fagyira.

Halászit elhagyva, vizet vételezve egy nyomós kútból, megtaláltuk a jelzést. Az út egy (nem túlzok) 8-9 km-es hajszál egyenes út volt. Pár megállóval egyben tettük meg az utat Feketeerdőig, ahol kisebb segítséggel találtuk meg az ideális helyet az alváshoz - egy parkot. Az idő közben beborult, a napórás érzékelésünk odaveszett, de így is úgy éreztem, hogy nagyon jól haladunk. Út közben kitaláltam, hogy megpróbáljuk betenni valamelyik ház verandájára a táskánkat, hogy jobban elférjünk ha esne az eső reggel, mert ha hozzáér valami a sátor oldalához, akkor a sátrunk beázik.

Vacsorára már untuk a "finomabbnál finomabb" konzerv káposztát, babot, lencsét, káposztát, babot, káposztát, így vettünk tésztát, mákot és porcukrot. Nehéz kitalálni, de mákos tésztát ettünk vacsorára, majd vacsora után mentem háznézőbe, és meg is találtam az alkalmas házat, csak az volt a baj, hogy nem nyitottak ajtót. Elkezdtem kopogni, majd bekiabáltam, de semmi, pedig láttam, hogy otthon vannak. Akkor arra jött egy bácsi, és mondta, hogy csak simán menjek be, de mivel én idegen voltam, én nem mentem be. Addig kopogtam meg kiabáltam, míg átjött a szomszéd bácsi, és ő hívta ki nekem a ház úrnőjét, Marika nénit. Marika néni megengedte hogy használjuk a verandáját, így oda bevittük a táskánkat. Utána még ott maradtunk egy kicsit, elmeséltük mi járatban, és bár már 100x közelebb voltunk Pozsonyhoz, mint Szombathelyhez, mégis azt mondták, hogy milyen messze van.

A szomszéd bácsitól - aki jól ismeri Budapestet, és tudja hol van a Béke téri Szent László Plébánia - kaptunk paradicsomot és paprikát a kertjéből, ezért nagyon hálásak voltunk, de persze Marika néninek is és a kedves férjének is!

Mivel a lábunk izzott a fájdalomtól, így lassan lassan elköszöngettünk, mire végül elengedtek és így befészkelődhettünk aludni. Nagyon jól aludtam a cuccok nélkül, bár a reggeli kukásokra felébredtem, de (Marika néni és a férje figyelmeztetése ellenére) nem hallottam, hogy oda pisiltek volna ahol mi aludtunk :D

Mai nap tanulsága: Ha valaminek megtalálod az értelmét, az onnantól már nem teher, hanem érték.

2014.07.22. Kedd, Feketeerdő - Rusovice (Oroszvár) büfé

Fél 8 körül keltünk, a tervezett fél hét helyett, gyorsan összerámoltunk és beköszöntünk a táskánkért. Marika néniék meghívtak minket egy kis kávéra, és egy kis beszélgetésre. Nagyon kedvesek voltak velünk, mi meg nagyon hálásak és milliószor megköszöntük a jószívű segítségüket és minden jót kívánva indultunk neki az államhatárnak.

Dunakilitiben reggeliztünk, gyönyörű falu, kiépített parkokkal, takaros rendben minden, lenyírt fű, virágos padsorok, tisztaság és rend. A boltban is volt kakaós csiga, vettünk megint tésztát, és vettem még a határátlépés megünnepléséhez egy kis csokit. Reggeli közben derült ki, hogy a szomszéd bácsitól kapott paprika nagyon csípett, ezért azt inkább hazahoztam az erősebbik nemnek, hogy bizonyíthassák az erősségüket.

A finom reggeli után elindultunk Rajka felé, az időjárás szeles-borús, pont ideális volt egy jó hajrához. 9 km vezetett Rajkáig, amin hol felvettük az esőkabátot, hol levettük, hol esett, hol melegünk volt. Egyre közelebb kerültünk a falu felé, és egyre több új építésű házba botlottunk, amiről Marika néniék mesélték, hogy mind szlovákok települnek be Magyarországra. Nem tudom miért, de egy kicsit elöntött a büszkeség, hogy hozzánk akarnak tartozni, és ez milyen jó, meg az is, hogy megtanulják a nyelvünket, vagy hogy milyen jó hogy akik régen hozzánk tartoztak, azok most elég pénzt tudtak összegyűjteni, hogy letelepedjenek oda ahová tartoznak. Valamiért csak ilyen optimista gondolataim ébredtek, de nem is bánom.

Rajkában kicsit eltévedtünk, ez volt ez első falu, amiben idegennek éreztem magam. Nehezen visszatalálva a jelzésre, egy szlovák családtól kértünk utoljára vizet, majd megerősítettük magunkat és nekivágtunk az útnak. Bicikliúton haladva értük el az államhatárt, megettük a csokinkat, és átléptük. Innentől kezdve egészen végig egy hosszú-hosszú, nagyon szépen kiépített, egyenletes felületű betonúton haladtunk végig a töltésen, egészen addig, amíg hatalmas nagy dörgésre, meg esőcseppekre lettünk figyelmesek. Villám tempóban magunkra kaptuk az esőkabátot, amit azóta még párszor elpakoltunk meg felvettünk, majd egy rövid ideig haladtunk az esőben. Tényleg rövid ideig, mert aztán eléggé rázendült, így bemenekültünk az erdő szélére. Sok biciklis haladt el előttünk és figyelte az erdőben kuporgó királykék és piros színű begubózódott esőkabátkupacot az erdőben- ezek voltunk mi. Végül úgy döntöttem, hogy nem ülhetünk itt egész nap, és elindultunk az esőben. Kicsit megáztunk, de épp a hatalmas nagy orkán erejű szél előtt érkeztünk meg egy büfébe, ami szerencsénkre zárva volt, így ott vártuk az eső elmúlását. Nem akart elmúlni. És még mindig nem, és még mindig csak esik. Végül úgy döntöttünk, hogy itt töltjük az éjszakát. Megint isteni gondviselés tanúi lehettünk. Pont akkor értünk oda, amikor jött a dézsából öntés effektus, és pont akkor kezdtünk el vacsorát főzni (mákos tészta), amikor a tulaj megjelent, hogy elvigye a szemetet. Remek angol tudásunkkal megkérdeztük, hogy nem bánná e, ha itt maradnánk éjszakára, mire ő mondta, hogy nyugodtan. Ezzel a válasszal tényleg megnyugodtunk és így már örömmel néztük az esőt, ami egyáltalán nem akart elállni.

Vacsora után még sok idő telt el míg beesteledett, de végül is félig tisztán (az esőnek köszönhetően) felfrissülve a hűvös sátorban, hamar elaludtam.

Mai nap tanulsága: Ez a nap a meglepetések napja volt, mindig fel kell tudni ismerni, hogy amit kapunk az ajándék, és nem magától értetődik.

2014.07.23. Rusovice büfé - Pozsony

Kipihenve keltem fel, pedig nem a kedvenc alvóhelyem a beton. Nem áztam be, csak kicsit harmatos lett a hálózsákom széle, és az utolsó napra rájöttem hogyan a legkényelmesebb feküdni a kemény laticelen. 6 kor keltünk, 7 re összepakoltunk reggelistül. Orsinak megint fájt a lába, de úgy vettem észre, hogy itt már sokkal hamarabb beindult a motorunk, mint a többi reggelen. Ezen a napon minden értelmét nyerte. Mindent használtunk. A fakanalat, a szivacsot, a meleg ruhát, esőkabátot és mindent, amit az előtte lévő napokon nem.

A felkelő nap és a szétoszló aranyfelhők gyönyörű tájképe kísért minket lassan Pozsony felé. Nagyon vártam hogy odaérkezzünk, de mégis az volt bennem, hogy tovább szeretnék menni, menni még addig, amíg bírok, menni és kedves emberekkel találkozni, és kalandozni és feszegetni a határaimat... Ezen a napon a lelkemben is minden értelmet nyert és teljesen harmóniában voltam mindennel ami körülvett és ami a szívemet nyomta eddig.

Az út 20-25 km-es volt Pozsony belvárosáig, végig a töltésen, a táj nem volt valami változatos, de rengeteg ember haladt el mellettünk. Kerékpárosok, síelőknek tűnő görkorcsolyások, futók, kocogók, sétálók, babakocsisok, rengetegen. Körbe-körbe mentek. Végre elértük a hidat amin átkelve beértünk a belvárosba. Elmentünk egy templom mellett, és Orsi mondta, hogy hamár itt vagyunk, akkor menjünk be és nézzük meg. Nem volt túl sok kedvem lelőni előre a poént, mert én a Szent Márton templomba szerettem volna először bemenni. Végül elmondtam egy rövid hálaadó imát körülnéztem (ami kiderült, hogy nem eléggé) és kimentünk. Amikor kimentünk akkor vettem észre a címert a templom kapujában, ami Szent Mártont ábrázolta, amikor odaadja a palástját a szegény embernek. Akkor esett le, hogy ez a Szent Márton dóm, és alig hittem el, hogy pont ez az!! Szóval bementünk még egyszer és hosszabban imádkoztunk. Tudom unalmas, de megint itt volt az isteni gondviselés, mert mi fél egyre értünk be a templomba, és pont 13:00 kor kezdődött el a mise. Nehezen követtem a részeket, nem tudok szlovákul, de a főbb részek megvoltak. Áldozás után már hamar véget ért a mise, és még egy kicsit maradtunk imádkozni, meg fotózkodni.

A hálaadás után következhetett a képeslapok megvétele, mert azt terveztük, hogy akik segítettek nekünk az utunk során, azoknak meglepetésként küldünk egy képeslapot Pozsonyból, a címüket meg lenyomozzuk Streetview-en :D Szóval vettünk 6 képeslapot.

A vásárlás után, pedig, mivel a zarándokkeresztünkre az volt írva, hogy Via Sancti Martini, eldöntöttük, hogy koccintunk az egészségünkre egy kis martinival. Meg is találtuk a számunkra legideálisabb kis kávézót, ahol a felszolgáló egy nagyon aranyos Down-kóros fiatalember volt, a gangon pedig ahonnan nyílt, egy hajléktalannak tűnő ember játszott zongorán, így az ünneplésünket még gyönyörűbbé tette. :)

Végül összekészültünk, egy képeslapboltban megkérdeztük hogyan jutunk el a vonatállomásra, útbaigazítást kaptunk a buszhoz egy magyar fiútól és eljutottunk a pályaudvarra. Ott kisebb kavarodások és pár óra várakozás után felültünk a vonatra, ahol épp volt helyünk, és már robogtunk is Budapest felé, átszállás nélkül. Az úton nosztalgiáztunk, aludtunk, pihentünk, nevettünk és arról álmodoztunk, mit fogunk enni először ha hazajövünk. Reméltük hogy tőtött tyúkot, palacsintával, de az igazat megvallva, nekem inkább a családom hiányzott, mint a jó étel.

Miután átzötyögtünk a határon, még beszélgettünk azokkal, akik beültek a fülkébe, majd végre megérkeztünk. Elbúcsúztunk, és indultunk hazafelé.

A mai nap tanulsága: Ma minden értelmet nyert.

* * *

Nem is tudom, mit írhatnék ezek után zárásnak. Büszke vagyok magamra, hogy elindultam és nem adtam fel, és hogy el tudom mondani magamról, hogy elsétáltam Szombathelytől Pozsonyig. Büszke vagyok arra, hogy vannak még olyan emberek, akik olyanok, mint a magyar népmesékben: Befogadnak, tanácsot adnak, kedvesek, megtömik a batyunkat és a lelkünket finomságokkal. Hiába van a technika korszaka, a modern utazások lehetősége... ilyen tapasztalatokat és élményeket csak akkor kap az ember, ha saját maga nézi meg, saját maga éli át közvetlenül az emberek kedvességét. Volt, hogy elutasítottak minket, és akkor tényleg sokkal fájdalmasabbnak éreztem, mint amennyire jó volt az emberek kedvessége, de ezeken is túl kell lépni, meg kell tanulni azt, hogy a jó dolgok sokkal több helyet telítsenek be, mint a rosszak. Messzire kell mennünk ahhoz, hogy megnézzük, milyen messzire vagyunk képesek eljutni önerőből.

Eddig el akartam menni az El Camino-ra, de most, hogy egy olyan úton jártam, amit senki nem ismer és még a papok is alig tudták, hogy a faluban megy keresztül a Szent Márton zarándokút, most már olyan zarándokutakon szeretnék járni, ami nem olyan népszerű és felkapott, mint az El Camino... Miért menjek külföldre rengeteg pénzért, ha a saját hazámban sokkal otthonosabban érzem magam, mégis sokkal nagyobb kihívás megmaradni az ösvényen és azt mondani: Nem adom fel, nem megyek haza! Előbb szeretném felfedezni a hazám adta zarándokutakat, és talán, majd ha öreg leszek, fitt és nyugdíjas, akkor nekivágok az El Camino-nak. :)