Megyek, mert mennem kell: taize

A következő címkéjű bejegyzések mutatása: taize. Összes bejegyzés megjelenítése

2017. 01. 08.

Taize talákozó Rigában - A bizalom zarándokútja

Boldog új évet kívánok ezzel a bejegyzéssel mindenkinek aki rendszeresen olvas és azoknak is, akik most teszik ezt először! Üdv!

2016 sokaknak rossz év volt, én is közéjük állok, hiszen nagyon nehéz időkön vagyok túl. Szerencsére az év vége felé elkezdődtek a jó dolgok, mint pl. új munkahelyem van, amit a kezdeti nehézségekkel ellentétben, most már nagyon szeretek, valamint sok új tapasztalatot szereztem. Megértettem mi, miért történik körülöttem és elértem arra a lelki állapotra, amire már oly régóta vágyom.

Az idei taizei találkozó, - ami Lettországban, azon belül is Rigában volt megszervezve-, mindezeket az érzéseket annyira megerősítette, belém égette, hogy teljesen felkészültnek érzem magam 2017-re.

2016. december 27. Szerda – 26 óra

Szerda reggel, a 10 órai találkozó után közösen imádkoztunk egy keveset, majd az eligazítás után beszálltunk a buszba. Én a kettes KIM-es szervezésű busszal utaztam, amiben a fele társaság görög katolikus volt. Mivel magam is az vagyok (csak világ életemben római katolikus misére járok) örültem, hogy egy kicsit jobban megismerhetem, és talán rám ragad majd egy két görög vonás.

Nem ültem még sosem ilyen sokat buszon. 26 óra volt az út, ráadásul a legtöbb részét nem is alvással töltöttük, mert nappal utaztunk. Szerencsére a buszközösség kedves, vicces és kreatív emberekből állt, így felsorolnám miket is csináltunk az úton:

Mobiltelefonnal, cipőfűzővel és blútuszos hangszóróval építettünk egy kisebb mozirendszert, amiről néztük az általam hozott meséket: Aladdint, Mulánt, majd visszafelé az Oroszlánkirályt.
Beszélgettünk a mellettünk, mögöttünk, előttünk, néha alattunk, a földön alvó emberekkel.
Mély beszélgetéseket folytattunk a mellettünk ülővel
Aludtunk hihetetlenül igénytelen és kényelmetlen pózokban, némelyikünk a padlón.
A benzinkutas megállóknál fél órákat sorban álltunk a wchez.
Litvániában és Lengyelországban hógolyóztunk, ha akartak, ha nem.
Hangolódtunk a Taizei találkozóra, énekeltünk énekeket.
Énekeltünk minden félét gitárral, főleg éjszaka.
Barkochbáztunk, társasoztunk.
Szenvedtünk az unalomtól.
Tanultunk és olvastunk.
Valamint egész úton ettünk mindig valamit.

Közben szép lassan átkúsztunk másnapba.

2016. december 28. Csütörtök – Első megmérettetés

Valamikor napkeltekor ébredtünk fel, ami azt jelenti, hogy 9 körül. Ugyanis nagyon rövidek voltak a nappalok északon. 9 kor jött fel a nap, 4 kor pedig már sötét volt.

Mikor mindenki felébredt, társasoztunk még egy utolsó Titkos Ügynököt, majd egy váratlan pillanatban, megláttuk a boldogan ránk mosolygó RIGA feliratot a város szélén. Innentől kezdve már izgalmas várakozás lett úrrá rajtunk és mindenkinek kipattant az álmosság a szeméből.

Vajon milyen lesz? Hol fogunk aludni?

Megérkezés után regisztráltunk, majd elvállaltunk önkéntes feladatokat, én animátor (kiscsoport vezető) lettem. Ezután szétváltunk csoportokra aszerint, hogy melyik plébánián kik legyünk együtt, majd elindultunk megkeresni azt.

Kisebb nagyobb eltévedések után megtaláltuk az evangélikus templomot, ahol megint szétvalltunk szállás szerint, így lettünk együtt négyen: Enikő, Betti, Eszter és én.

El is indultunk megkeresni a szállást, amiről sajnos kiderült, hogy tömegszállás. Ez még így nem is lett (!!!höhö) volna baj. Ám amikor megláttuk, én majdnem elsírtam magam:

A környék ijesztő volt és lepukkant, a kapu olyan volt, amit messze elkerültem volna, a ház gondnoka szintén félelmet keltő volt. Ahogy mentünk fel a lépcsőházban, a kórházi zöldre emlékeztető folyosón húgyszag terjengett, a szállásadónkról kiderült, hogy nem beszél angolul, csak oroszul, majd az koronázta meg a szenvedésünket, hogy meleg víz sincs.

Egyedül annak örültem, hogy más magyarok is voltak velünk, köztük egy régi ismerősöm is, Luca. De összességében nagyon, nagyon rossz volt a szállás.

Miután letettük a cuccainkat és valahogy elhelyezkedtünk, elindultunk a városba, hogy odaérjünk az tea- és ételosztásra, valamint az esti imára.

Az étkezés egy sportcsarnokban volt, a focipályán, majd onnan lehetett átjutni az arénába, ahol rendszeresen volt az esti 7 órai kezdetű ima.

Még nem volt olyan nagy élmény, mert a szállás eléggé letört. Viszont nagyon örültem, hogy pont ismerősök mellé ültünk.

Ima után hazafelé eltévedtünk, ami szinte mindennapossá vált, így már nagyon fáradtan estünk haza. A hideg (fagyos) zuhany gondolata igen elborzasztott, ezért úgy döntöttem, hogy majd reggel zuhanyzok.

A szálláson a lányokkal még elbeszélgettünk, közben megérkeztek a lengyelek is, 6 darab 13-14 éves kislány és egy szigorú apáca. A gyerekek neveletlenek és bunkók voltak elég sokáig, így nem nagyon beszélgettünk velük, az apáca pedig nem beszélt angolul.

Lefekvés előtt, még elköhintettem, hogy holnap lesz a szülinapom, majd sokat fészkelődve és várakozással teli gondolatokkal aludtam el.

2016. december 29. Péntek – 27. Szülinap

Fázós éjszaka után fáradtan ébredtünk, majd gyors fürdés, hajmosás, szülinapi ölelgetés, meg minden egyéb szépítkezés után siettünk eltévedve a plébániára, ahol a reggeli ima után kiscsoportokra bontódtunk. Az én csoportom a 8as számú volt, amiben 2 német, 2 ukrán, 5 lengyel és 1 magyar lány vett részt.

Bár az angol tudásom még mindig gyatra, mégis azt kell mondanom, hogy elég jól sikerültek a beszélgetések. A végén mindig játszottunk. Na jó. Igazából csak egyszer, de az nagyon jó volt!

Mivel én animátor voltam, a többiek meg nem, minden reggel egyedül mentem be a városba megkeresni őket, és a buszos cimbiket. Az út oda nagyon jó volt, találtam egy piacot, ahol akartam venni valami Lett reggelit, de nem találtam csak büdös halakat, így egy kis kerülővel kikötöttem a fórumon, a McDonald'sban. Shame! Shame! *csiling

Sternével, az egyik buszos pajtimmal és az ő barátaival kellett volna találkoznom, de végül csak ő jött egyedül, mert a többiek máshova mentek. Kaptam egy sört ajándékba, majd egy gyors evés után eljutottunk a déli imára, ami a Dómban volt.

Ima után a templomból kiérve, szülinapom alkalmából elénekeltek egy görög katolikus szülinapi áldásféleséget, elénekelték az 'Éljen sokááááá' című dalt, majd megtapsoltak és a végén koccintottunk pálinkával.

Mindezek után szétváltunk, majd Sternével ketten elmentünk az egyik délutáni műhelyre, Kipsalába. Bár odafelé egy kicsit eltévedtünk, így lekéstük az izgalmasabb felét, ezért egy kis idő után kijöttünk a csarnokból, és leültünk a kinti padlószőnyegre beszélgetni. Annyira belemerültünk a beszélgetésbe, hogy el is felejtkeztünk a többiekkel való találkozásról.

Ebből az következett, hogy lekéstük a vacsorát, és az esti imánál már nem találtuk meg a többieket.

Az ima már nagyon jó volt. Imádkoztam sok mindenkiért akiket otthon hagytam, valamint imádkoztam mindig a körülöttem ülőkért is. Hálát adni mindig kell.

Az ima kötetlenebb részénél az emberek sorbatérdeltek a kereszthez és Alois testvérhez áldásért. Én is beálltam szülinapi áldást kérni, majd a testvér közelében meg is találtam Bettiéket.

Rövid csendes imádkozás után kimentünk sorba állni a másnapi ennivalónkért, vagy vacsoránkért.... igazából sosem tudtam, hogy mikorra is szánják azt amit kapunk.

9ig vártuk, míg a szállásunkon lévő többi lány végez az önkénteskedéssel (ételosztás), majd Sterne bandájával és mi lányok 8an elmentünk beülni egy ír kocsmába, ami végül a Lido étteremlánc lett volna, ha nem lett volna tele, így az egész mászkálásból az lett, hogy a lányok nagy része szétszéledt, a másik része hazament, én meg Sternévelbeültem egy szülinapi koccintásra és beszélgetésre.

Egészen éjjel fél 12ig maradtunk, majd mivel nem vacsoráztunk, beültünk enni egy kebabot (jó tanács, külföldön ne egyél fura helyekről érdekes, húsos ételeket). Ezután Sterne elérte az utolsó buszát, mert ők Kenyában kaptak szállást - értsd: kinn a város szélén -, én meg hazasétáltam, mert közel laktunk a belvároshoz.

A szállásunkról idő közben kiderült, hogy az alapítvány, ami befogadott minket, börtönviselt emberek és hajléktalanok élhetőségéért létesült, és a mi gondnokunk is egy ex rab. De a napok alatt megszerettük, mert mindig olyan áldozatkészen kinyitotta nekünk az ajtót a napszak bármelyik órájában, valamint este mindig fel volt töltve a kis asztalunk almákkal, meg banánnal, sütikkel és minden földi jóval.

Ezen az estén is, bár éjjel fél egy volt, mégis lejött és kinyitotta az ajtót, egy mérges arc vagy rosszalló pillantás nélkül.

Beosontam, bekucorodtam, majd hamar elaludtam.

2016. december 30. Szombat – So Much Fun!

Reggel korán felkelek, lezuhanyzok az időközben kiderült meleg vízzel (annyi volt a trükk, hogy a hideget kellett megnyitni, majd 5 perc folyatás után melegebb lett), hajat szárítok míg a többiek alszanak, mert úgy döntöttek, hogy most nem mennek reggeli imára, majd elsietek animátorkodni. Ezen a reggelen már kevesebben voltunk, mert a kiscsopin kívül volt még 2 alternatív program amin részt lehetett venni. Az egyik ez a St. Lucas alapítvány megtekintése (ahol alszunk), a másik pedig az ortodox templom megnézése. Sokan ezeket választották, de még így kevesen is jó volt a beszélgetés. Sok... 2 érdekes témát vetettem fel, amire mindenki buzgón és nyitottan válaszolgatott, majd hamar lezártuk egy imával és mindenki sietett a dolgára.

Mint ahogy minden reggel, most is egyedül bebumliztam a városba, mert Sternéékkel azt beszéltük, hogy elmegyünk a tengerhez, Jurmalába. Igen ám, de én a fél 12-es találkozóhoz képest nagyon korán végeztem, ezért megint csak a mekiben kötöttem ki reggelizni, majd, hogy ne üljek ott egész végig, felmentem a Riga Órába, és vettem egy meleg italt, egy Riga Balsamos kokélt.

Onnan nagyon szép volt a város, fényképeztem is. Kicsit vicces volt ott egyedül üldögélni az elviteles pohárba kért koktéllal, reggel 11 körül, főleg úgy, hogy mások is voltak az ici-pici bárban.

Viszont én tudtam, hogy amint csörög a telefonom, megérkeztek a többiek és indulhatunk is vonattal.

Épp amikor készülődni kellett, a mellettem ülők invitáltak, hogy csatlakozzam a társaságukhoz, én pedig szomorúan, de visszautasítottam az ajánlatot, mert már így is késésben voltam.

Mikor leértem, kis várakozás után megkerestük a vonatunkat, és felszálltunk. Az út fél óra volt, azalatt beálltunk játszani a spontán kialakult emberekből álló játék körbe, itt tanultuk meg életem egyik legviccesebb 'tilos nevetni' játékát:

Miután körbeálltunk, elkezdtük póker arccal mondogatni, hogy So much fun! So much fun!, miközben a mellettünk álló tenyerébe adunk pacsikat és a szemben lévők szemébe nézünk meredten.

A játékosok között volt egy indonéziai vagy valamilyen ázsiai srác, akinek már az arca önmagában vicces volt, viszont a játékban még fejeket is vágott. Ha vele kerültél szembe, esélytelen volt megállni a nevetést.

A sok játék után, végül begurult a vonat a jurmalai állomásra, mi leszálltunk, és kimentünk a tengerhez, ahol jó hideg volt, de legalább fújt a szél is.

Ott elidőztünk, láttunk fürdő embereket, nénit, fiúkat és lányokat, fényképezkedtünk sokat, ugráltunk és minden félét megtettünk, amit egy tengerparton meg lehet tenni kulturált keretek között.

Ezután elindultunk visszafelé, majd fél úton szétváltunk, ugyanis Sterne, Luca és én elhatároztuk, hogy hazastoppolunk Rigába.

Előtte még megkerestük Bettiéket, akik egy kis Veranda nevű étteremben kóstolták meg a helyi specialitásokat, és amikor odaértünk, nagy szerencsénkre, a mellettük ülő olaszok már annyira jól laktak, hogy nekünk adták az utolsó rendelésüket, mi pedig megkínáltuk őket egy Gönczi barack pálinkával.

Kis melegedés és eszegetés után búcsúztunk el a lányoktól, mi pedig megkerestük, a már előre kinézett stoppos helyet. Út közben találtunk egy deszkás pályát, ahol mi is egy kicsit deszkásokká váltunk, valamint egy kalandpark is útba esett, ahol nagyon jól elszórakoztattuk magunkat, mit sem véve észre abból, hogy idő közben tök sötét lett.

Megtalálva a stoppos helyet, immáron tök sötétben, egy lámpa gyér világítása alatt kezdtünk el stoppolni, de háromnegyed óráig mindhiába.

Végül ketté váltunk, Luca meg én próbálkoztunk elől, Sterne mögöttünk pár méterrel. Ez meghozta a kívánt hatást, és meg is állt egy nagy mercedeses sofőr. Mielőtt beszálltunk volna, mondtuk, hogy van még egy pajtink ott elől, ha lehet őt is horgásszuk be. Így is történt.

Az út békésen telt, beszélgettünk, amiből kiderült, hogy a férfi, akit Nicknek kereszteltünk, szintén a találkozóra megy, az egyik templomban ő a szervező. Szép volt az út, egészen addig, amíg ki nem szálltunk, a kocsi el nem hajtott, én meg észre nem vettem, hogy a fényképezőm kiesett a zsebemből és a kocsiban maradt.

Egy fél perces sokk után, Sterne csatakiáltására elkezdtünk futni a templom felé, amit mondott Nick, így sikerült letámadnunk a sofőrt azzal a kiáltással, hogy: I NEED YOUR CAR!, majd össze vissza hadarva elmondani a kérésünket. Hosszú percek alatt megértette Nick, hogy mit szeretnénk, így értetlen fejjel kinyitotta a kocsiját, majd mikor látta, hogy kiveszem a fényképezőm, csak akkor esett le neki igazán, hogy miről is hadováltunk neki, majd gyorsan elsietett.

Mi is így tettünk, de azért ez a sztori feldobta a napunkat, mert nagyon viccesnek tartjuk.

Ezután elmentünk a közös étkezésre, ott sikerült ételhez jutnunk, majd részt vettünk az esti imán, ami gyönyörű volt. Minden nappal egyre szebbé vált számomra a közös ima, az énekek, és sok új kedvenc taizéi dalom lett, köztük a Jesus remember me-kezdetű.

Ezen az imán jelentette be Alois testvér, hogy a következő találkozó Bázelben lesz, Svájcban, szóval most elkezdek spórolni, hogy tudjak venni egy szelet kenyeret.

Ima után Sternével hazaindultunk, lefényképeztük a városban található kedvenc fényes szobrom féleséget, majd a szokott helyen elváltunk, ő ment busszal, én mentem gyalog.

Tájékozódásul mindig Lett Tudományos Akadémia épületét használtam, mert amellett volt az evangélikus templom, ahonnan már könnyen hazataláltam.

Így is történt, hazaértem egyedül, mert a többiek még maradtak imádkozni, majd nem sokkal később ők is megérkeztek. Nevettünk még egy kicsit közösen, majd elmentünk aludni.

2016. december 31. Szombat – Party

Reggel úgy döntöttem, hogy ma nem megyek már kiscsopizni, hanem alszom, viszont a többiek, tegnappal ellentétben már akartak. Végül az lett, hogy a többiek, Eszter kivételével elmentek, én meg otthon maradtunk egy kicsit összeszedni magunk, lezuhanyozni, hajat mosni, stb.

Azt beszéltük a lányokkal (Betti, Enikő, Luca, Mása, Marika, Teréz), hogy fél 10kor találkozunk a Riga óránál, hogy a reggeli kávét az általam felfedezett bárban igyuk meg.

Így is történt, azzal a kis kanyarral, hogy kiderült, a hely csak 11kor nyit, így tettünk egy órás kitérőt, és megnéztük a Three Brothers épületegyüttest, ami Riga három legöregebb házát foglalta magába.

Ott fotózkodtunk, majd megjelent egy utcazenész, aki miután megkérdezte hova valósiak vagyunk, elkezdte játszani a kürtjén a magyar Himnuszt, majd nagy ámulatunkra az 'Az a szép, akinek a szeme kék' népdalt. Annyira örültünk neki, hogy utána megkértük játssza el megint, mi pedig mellé énekeltük a dalt. Nagyon jó volt! :)

Ezután visszamentünk az órához, ahol csatlakoztak hozzánk a görög csapat néhány tagja, köztük a büszke első stoppját túlélő Luca! (két Luca volt az úton).

A bárban kértünk különleges kávékat, majd ott töltöttünk két órát, hogy végül éppen-csak odaérjünk a déli imára, ami egy olyan templomban volt, ahol padlófűtés működött.

Déli ima után, egy kis kitérővel, némi összeveszéssel és kiakadással egybekötött magyar találkozó hely keresés következett. Kicsit elfáradtam a sok mászkálásban, és ezt a fáradságot Sternén vezettem le, aminek következtében fél napig nagyon rosszul éreztem magam.

A magyar találkozó sajnos elég béna volt, pedig Francesco indonéziai testvér mindent elkövetett, hogy pörögjön az esemény, mégsem kötötte le a figyelmünket, ezért a felénél meglógtunk Bettiékkel, és csatlakoztunk egy magyar csapathoz, akik szintén ellógtak.

Ekkor már sötét volt, de örültem, hogy akad közöttük olyan ember, akit ismerek.

Ezen a helyen nem maradtunk sokáig, hamar elbúcsúztunk, mert a közben ott maradt görög csapat átment a Lido étterembe egy közöset vacsorázni, így mi is csatlakoztunk hozzájuk.

Rengeteg -féle ételből lehetett választani, ami igen meghosszította az étel és a gyomrom találkozását, pedig már sok ideje várták, hogy együtt lehessenek.

Evés után együtt (kb 25 ember) indultunk el az utolsó esti imára. Út közben sokat énekeltünk kánonokat, magyar dalokat, taizéi énekeket és minden -féle nótát ami csak eszünkbe jutott. A körülöttünk ülő-álló emberek megtapsoltak minket.

Ezen az imán már teljes tiszta szívvel vettem részt. Egészen a légvégéig ott maradtunk Odajutottam a kereszthez is, valamint Alois testvértől kértem még egy keresztet, majd ezek tán is vagy egy órán keresztül térdeltem és imádkoztam 2017-ért, a jövőmért, a családomért, a békéért és mindenért amiért hálás lehetek az életben. Nagyon nehéz évet zártam le ezzel a Szilveszterrel.

Mikor mindenki befejezte az imádkozást, hazamentünk a lányokkal, Sternéékkel pedig megbeszéltük, hogy éjjel 2 körül átmegyünk az ő plébániájukra, mert a miénk nem volt valami jó.

Hazaérkezés után kicsit összeszedtük magunkat, majd megbontottunk egy bort, koccintottunk és siettünk odaérni a főtérre, ahonnan a tűzijátékot jól lehetett látni.

Kezünkben a kávés pohárban lévő borokkal loholtunk a tömeg után legalább egy fél órát, mire odaértünk a rakpartra, ahol egy kordonnal elkerített részre is bejutottunk. Ott már javában állt a buli, így mi is csatlakoztunk és táncoltunk, pörögtünk, haladtunk közelebb a színpadhoz.

Nemsokkal később megállapodtunk egy jónak tűnő helyen, majd felhangzott a fél perces visszaszámlálás., majd a

TÍZ, KILENC, NYOLC, HÉT, HAT, ÖT, NÉGY, HÁROM, KETTŐ............. EGY............ BOLDOG ÚJ ÉVET PEOKFWPOE WMEPO PWH NH ŐEF PWRG NWPEOG PWE OPE POHM PWEOM!

Pezsgő pukkan, mindenki ordít meg ugrál körülöttünk, mi meg egymás nyakába borulunk és örülünk a fejünknek, majd míg a lettek éneklik a sajátjukat, mi elénekeljük a Magyar Himnuszt.

Ezután valaki mellettünk pezsgőt robbant és fröcsköl le mindenkit, egy fiú csapat csillagszórót nyom a kezünkbe és rövid szélben történő gyújtogatás után pózolunk a kamerának.

Innentől kezdve 3 órán keresztül csak partizunk. Körben állunk és táncolunk, másokkal táncolunk, beugrunk más körökbe, vonatozunk, magyarul éneklünk és nevetünk másokkal.

Közben a Sterne-féle mókát lemondjuk, mert tényleg nagyon fergeteges volt a hangulat, király volt a koncert, és sok új embert ismerünk meg, köztük olaszokat, törököket, litvánokat.

Mikor már kezd lapos lenni parti, úgy döntünk, hogy hazatáncikálunk. A lábunk már brutálisan fájt, így nem akartunk nagyon gyalogolni, ezért megpróbáltunk elérni egy véletlenszerű villamost, amikor hirtelen azt vettük észre, hogy a villamosról épp szállnak le Sternék. Úgy örültem nekik! Őket is megölelgettük, boldog új évet kívántunk nekik, aztán végül mindenki ment a maga útján. Ők mentek be a városba, mi meg haza.

Visszafelé, még útba ejtettük a kedvemért a macskás házat, majd kb. egy óra múlva szenvedtük magunkat haza. A kis lengyelek még ébren voltak, de minket nem nagyon érdekelt, bedőltünk a polifonunkba/hálózsákunkba és aludtunk.

2016..... 2017. dece.... január 1. Vasárnap – Kimaxoltuk

Reggel együtt keltünk a nappal, ami itt 9 órát jelent. Gyorsan összepakoltunk egy kicsit, összeszedtük magunkat, mert 11re kellett mennünk az Újévi szentmisére, a Szent Jakab templomba, ahova a magyarokat kirendelték.

Sajnos esik az eső, de ezzel nem törődve, kómásan sietünk, keressük a jó utat. Természetesen eltévedünk, így késünk 10 percet.

Idén megkértek minden szállásadót, hogy lássa vendégül a zarándokokat, és ebédeljenek együtt.

A mi szállásadónk kiíratta angolul, hogy mivel ők nem tudnak ilyen sok emberre főzni, szeretettel várnak a Kalkuttai nővérek, akik pár háztömbbel arrább laktak mint mi, az ebéd ideje pedig fél 1kor volt.

Azért, hogy elérjük az ebédet, a szentmiséről háromnegyedkor el kellett indulnunk, majd gyors léptekkel hazaérni.

Otthon megvártuk míg az orosz házigazdánk előkerül és minket is átkísér a z apácákhoz.

Amikor odaértünk, hatalmas meglepetésemre egy ismerős nővér fogadott, ugyanis egyik nap, amikor Sternével a műhely után mentünk a vacsora helyre, eltévedtünk és rossz buszra szálltunk. Akkor ott ültünk, táskában az Utimalaccal, egy nővér megszólított azzal, hogy meg szeretné nézni a disznót, mert az a kedvenc állata.

Mikor meghallotta, hogy magyarok vagyunk, kiderült, hogy ő is magyar! Nagyot nevetett, mert elmesélte, hogy ő annyira szereti a malacokat, hogy a többi apáca teljesen abban a hitben él, hogy a malac a magyarok nemzeti állata, és most hogy találkoztak még egy magyarral, aki szintén szereti őket, már nem tagadhatja, hogy a nem a nemzeti állatunk.

Tehát, a nővéreknél, amint beléptünk, egymásra nevettünk, és olyan szeretettel öleltek meg minket, mintha sok idő óta először találkoztunk volna jó barátként.

Az egész fogadtatásunk és ottlétünk egy hatalmas szeretet bomba volt. A szálláson lévő más emberek is mind azt sugározták, amit a nővérek. Kicsit elszomorodtunk, hogy nem náluk lehettünk szálláson, de aztán rájöttem, hogy ha ott lettünk volna, akkor most nem értékeltük volna ennyire magasan ezt az alkalmat.

Az ebéd mennyeien finom volt, annyit ettem, hogy már fájt a hasam, de olyan finom volt és olyan rég nem ettem ilyen szeretetben egy asztalnál, hogy ha képes lettem volna, megettem volna az összes maradékot. Viszont így csak arra voltam képes, hogy egy csirkecombot becsomagoljak magamnak az útra, amit aztán sikeresen ott is felejtettem valahol a kabátoknál egy kis asztalon.

Búcsúzásképp elénekeltünk az apácáknak az Ároni áldást, amit hatalmas tapssal jutalmaztak az ott lévők, majd készítettünk egy közös fényképet, ami azért is volt vicces, mert valamiért az összes ember odajött és rajta akart lenni. Olyan megható volt!

Sűrű ölelések közepette köszöntünk el tőlük, majd visszasiettünk a szállásra véglegesen összepakolni, ugyanis Másáéknak 4kor indult a buszuk, a miénk csak 5kor.

Amíg még együtt voltunk odaadtuk az orosz bácsinak ajándékainkat amit magunkkal hoztunk Magyarországról, elénekeltük az Ároni áldást, és ez olyan megható volt, hogy sokan el is sírták magukat. Biztos jól esett a börtönviselt úrnak, hogy embernek tekintik és hogy ilyen szeretettel búcsúztatják.

Ezután izom tempóban összepakoltunk, megettük a Nutella maradékát amiből egész héten eszegettünk, bár tényleg mindenki dugig volt.

Mikor már Másáéknak indulni kellett, készítettünk egy közös képsorozatot, majd ölelések és elérhetőség csere után elsietnek.

Mi négyen még ottmaradunk, kicsit kitakarítunk, majd 4 körül mi is elindulunk szenvedve, mert valamiért sokkal nehezebb lett a táskánk mint érkezéskor. Úgy néztünk ki, mint a serpák.

A találkozó Kipsalában volt, és mivel eléggé sötét volt és esett is az eső, valamint ünnep nap is volt, borzasztóan sokat kellett várni a buszra, de végül begördült az 57-es busz és eljutottunk a buszunkhoz.

Sajnos nem ment minden zökkenőmentesen, ugyanis Enikő rosszul lett. Féltünk, hogy nem e olyan, mint amivel a többiek is szenvedtek (mert a görög csapatból többen olyan rosszul lettek, hogy napokig nem tudtak felkelni), de szerencsére nem volt annyira vészes, az úton nem történt probléma.

Végül elindultunk. A busz út, pont mint idefelé, borzasztó hosszú volt, de örültem, hogy legalább este indulunk, így a nagy részét átaludhattuk volna, ha nem lett volna irdatlan kényelmetlen folyamatosan zsibbadtan ülni és helyezkedni, meg-meg állni, fagyoskodni a nyitva hagyott ajtók miatt...stb.

Az úton megint néztünk mesét, befejeztük a Mulánt, majd elkezdtük az Oroszlánkirályt is. Énekeltünk sokat, meg imádkoztunk is egy órát taizéi énekekkel, könyörgéssel, és mindennel amit az esti imán hallhattunk általában.

Sternével sokat beszélgettem most is, nagyon örülök, hogy megismertem.

2017. január 2. Hétfő – Érkezés

Valamikor hajnalban találtam meg azt a pózt, amikor viszonylag kényelmesen tudtam aludni, viszonylag sok ideig.

A benzinkutakon találkoztam a többi barátommal, akikkel Rigában sajnos nem tudtam sokat lenni, vagy szinte egyáltalán nem találkoztunk.

A reggeli ébredés után már nem tudtam visszaaludni, így sokat néztem ki az ablakon, vagy a többiekkel szórakoztunk, ettünk. Ezen az úton olyan sok szenny kaját ettünk (csipszet, ropit, mogyorós bigyót), hogy azt hittem sosem fogok már ízeket érezni.

Sok óra utazás után, lassan, megérkeztünk az első állomásunkra, Miskolc környékére, ahol a görög katolikusok elhagyták a buszt.

Olyan jó volt velük lenni, annyira sok csodálatos embert ismertem meg, és olyan jó volt egy kicsit nekem is görög katolikussá válni. Megfogadtam, hogy sokkal több figyelmet fogok fordítani arra, hogy ebben is fejlesszem magam. Igazi görög már nem hiszem, hogy tudnék lenni, de egy kis híd még lehetek. :)

Mikor újra elindultunk nagy integetések közepette, az út már gyorsan telt. 2 óra múlva már meg is érkeztünk Budapest széléhez, fél óra múlva pedig már a táskáinkat halásztuk ki a busz csomagtartójából.

Este fél 6 körül köszöntem el Bettitől, Esztertől és Enikőtől, akikkel ezt a csodálatos utazást végigcsináltam. Remek csapat voltunk, remélem Bázelben hasonló kalandokat élünk majd át!

Azt hiszem, ez a találkozó nagyban hozzájárult ahhoz, hogy elérjem ezt a tiszta boldogság érzést, ami van bennem. Hihetetlenül nehéz éven vagyok túl. Megtapasztaltam azt az érzést, amikor az ember azt hiszi magáról, hogy teljesen értéktelen és semmit nem csinál jól. Megtapasztaltam a totális céltalanságot. Úgy álltam a magam előtt hónapokig, hogy fogalmam sem volt arról, mit is kéne csinálnom az életemmel. Olyan volt, mintha elvesztem volna az űrben és a dzsinntől azt kérném, hogy ne haljak meg soha.

Borzaszó nehéz volt kijönni ebből a kétségbeesésből, de kijöttem, és ezen a találkozón teljes szívemmel azon voltam, hogy megköszönjem Istennek a segítségét, és azt hiszem, figyelt rám.

Valamint.

Szeretném megköszönni Sternének a rengeteg sok szuper mély beszélgetéseket, kalandokat, stoppolást, összeveszést és kibékülést, marhulásokat, énekléseket, és az embereket akiket elhozott. Örülök, hogy megismertelek, és nagyon sok jó dolgot kívánok a pappá válásod útja felé!

Köszönöm Bettinek, Enikőnek, Eszternek, Másának, Marinak, Lucának és Teréznek azt, hogy egy szálláson lehettem veletek. Nagyon mókás volt köztetek poénkodni, nevetgélni, hangosan beszélni a lengyelekhez, partizni, folyamatosan enni és természetesen közösen szívni a szállás miatt.

Végezetül, köszönöm mindenkinek ezt a testi-lelki kalandot, mindenkinek aki hozzájárult ehhez a héthez. Örültem a többi bogárnak, hogy néha-néha összehozott minket Riga, a mindenhonnan való ismerőseimnek, akikkel jó volt csak futtában összekacsintani az utcán, a rengeteg embernek akik türelmesen végighallgatták az angol beszédszörnyeimet, a munkahelyemnek, amiért csak 4-én nyitottunk, a buszsofőröknek akik gyorsan és biztonságosan vezettek, és mindenkinek mindent!

Találkozunk Bázelben!

2015. 01. 04.

Taizei Találkozó Prágában - A bizalom zarándokútja

Egy nagyon jó program után mindig nehéz belekezdenem az írásba, mert vissza kell állnom abba az állapotba ahonnan indultam és mivel most a jó program utáni katartikus boldogság és hála érzése van bennem, nehezen tudom visszaépíteni a kezdeti aggódást és a kíváncsiságot. A fogalommegalkotás már megvan, jöjjön a beszámoló :) :

2014. december 28. Vasárnap - Indulás

Ezen a napon volt nálunk a nagy családi karácsonyozás. Előző napon már összepakoltam, hogy ne a rokonaimtól vegyem el az értékes időt, hiszen úgy is olyan kevésszer látjuk egymást így egyben. Legalább 30an voltunk itthon és rengeteget játszottunk, beszélgettünk. Ennek köszönhetően kicsit alábbhagyott az aggódásom az úttal kapcsolatban, minden pont jól jött ki. Este 10kor volt a gyülekező, de én már este 6 órától tűkön ültem, és 5 percenként azon gondolkodtam, hogy mit hagyok itthon, mi az ami felesleges lenne, és mi az ami még jó lehet valamire. Végül elérkezett a búcsú ideje, és mindenkitől elköszöntem, boldog új évet kívántam, ők pedig – mivel 29-én van a szülinapom – boldog szülinapot kívánva megöleltek és elbúcsúztak.

Elindultam: Hátamon a nagy táska, elöl a kistáska, kezemben a nagy gitár. Úgy néztem ki, mint egy serpa, és kb úgy is néztek rám. Ahogy haladtam az úton, imádkozgatva, egyre több és több embert láttam, akik szintén úgy néztek ki mint én, és volt olyan, akikkel össze is köszöntünk, mert tudtuk, hogy egy helyre megyünk.

A találkozó előtt fél órával kaptam egy meglepetést, mégpedig azt, hogy Magdi és Rozi összehozott egy találkozót a szintén szülinapos Kingával így együtt ünnepelhettünk lufikkal az aluljáróban. :D Nagyon meghatódtam, hogy elém jöttek és hogy ott voltak a nagy kezdés előtt!! KÖSZÖNÖM!!! ♥

Este 10 órakor összegyűltünk azokkal, akikkel együtt terveztünk zenélni, név szerint: Laci, Domi, Pampo, Berci, Bogi és én. Már a találkozó előtt összepróbáltuk a dalokat, vegyesen minden félét, hogy ne érjen váratlanul a közös munka.

A Magyar Szentek Templomában szétszórva foglaltunk helyet, mert rengetegen(!!!!) voltunk! Imádkoztunk, énekeltünk, ráhangolódtunk a taizéi találkozóra, majd rövid eligazítás után végre indulhattunk a buszunkhoz, a 2-es számúhoz. Bepakoltuk a cuccunkat, a kis táskák és a hangszerek kivételével.

Az utazás. Hát az örök élmény volt! Egy kupacban találtunk helyet, Laci mellett ültem. Nagyon jó volt a hangulat, beszélgettünk az elején, mindenki kíváncsi volt és izgatott, majd elkezdtünk zenélni. Domi hozott egy guitalelét, Laci, Pampo cajont, Berci hegedűt, Bogi a csodálatos énekhangját, én pedig egy sima gitárt, valamint voltak még csörgők és tikfa. Színes együttest alkottunk :)

Lassan haladt az idő, ám amikor elértük az éjfélt, elénekelték a nekem a boldog szülinapot éneket. Annyira megható volt! :) Aztán ment tovább a beszélgetés, bulizás.

Az alvásról még nem írtam, ugyanis szinte lehetetlen volt aludni. Voltak ügyesek, akiknek sikerült, de nekem valahogy nem. Próbáltam ide dőlni, oda dőlni, erre tekeredni, arra rakni a lábam, de sehogy nem ment. Lehajtani az ülést esélytelen volt, és nem is szerettem volna kényelmetlenséget okozni a mögöttem ülőnek. Aztán amikor megtaláltam a legkevésbé kényelmetlen pózt az alváshoz, és sikerült elaludnom, akkor kiáltotta el magát a buszfelelős, hogy megállunk egy kicsit pihenni és egyéb. Gondoltam remek. A buszvezető kinyitotta a középső ajtót, így premier planban kaphattam a mínuszos hideget, mivel az ajtó mellett ültem. Becsukni már elfelejtette, de szerencsére Bogi pokróca megmentette az életemet és a hangszerekkel is elbarikádoztak. A megálló után ismét indulás következett, ekkor már a tömeg is kezdett el-elaludni, csendesedett az alapzaj. Újra sikerült elaludnom, ám ekkor nem tudom miért, de a velünk utazó atya kitalálta, hogy imádkozzunk egyet hajnali 3kor. Megint felébredtem, de be kell vallanom, amíg tudtam figyelni, addig nagyon tetszett a beszéde. Szakaszokban emlékszem rá, majd a miatyánkra felriadva én is engedelmesen bekapcsolódtam, mintha mindig is ébren lettem volna. Végezetül, Lacira hajtottam a fejem, és úgy sikerült „sokáig” aludni. Körülbelül 3 órát aludtam összesen...

2014. december 29. Hétfő – Első nap

Kómásan kikecmeregve a buszból, boldogan fedeztük fel, hogy már nem kis ideje esik a hó! Összeszedve a cuccunkat, elindultunk az iskolához, ahol történt a regisztráció. Betömörültünk a nagyterembe, majd miután letettük a cuccainkat elkezdtünk zenélni, énekelni, amibe Sajgó Szabolcs atya is vidáman bekapcsolódott. Énekeltünk mindenfélét és sokan mosolyogtak rajta.

A regisztrációkor jelentkeztünk ételosztó önkénteseknek, majd az eligazítás után megkaptuk a térképet, úti lapot (sárgát) – ezen voltak rajta, hogy mikor hol kell lenni, és hogyan lehet odautazni, - a helyi bérletet, amivel utazhattunk, és egy fehér füzetet, amiben a napi programok és énekek voltak. Szerencsére egy szállásra, kerültünk mindannyian amennyien szerettünk volna. A szállásunk egy iskola volt, név szerint: Základní Škola. Megnyugodtam, hogy nem kell egyedül lennem sehol és hogy ilyen összetartó a csapat. Bár ekkor még nem éreztem a hangulatot és nem nagyon épültem be a közösségbe. Ez az érzés eléggé elrontotta ez első két napom....

Mielőtt elindultunk volna, egy utolsó nagy zenélést csaptunk, ami még az előzőnél is nagyobb volt, mert ebbe már többen bekapcsolódtak, és tapsoltak is. De, hogy le ne maradjunk, gyorsan összeszedtük a cuccainkat és elindultunk megkeresni a szállást.

Prága nagyon hasonlít Budapesthez, mind az utcái mind a metrói.

Először metróra szálltunk, majd a Múzeumnál átszálltunk a 103-as buszra, ami csak fél óránként járt. Amíg várakoztunk, játszottunk egy csúcsacsát, és megismerkedtünk Alioz-zal. (remélem így írják a nevét).

Megérkezve a szállásra, bemutatkoztak a vendéglátók és a szállás felelősei, majd kaptunk sütit és kávét, aminek nagyon örültünk és hálásak voltunk. Miután ettünk, kitöltöttük a szállásadóink számára a személyes adatainkat, információt cseréltünk és elfoglaltuk az alvóhelyünket.

Amíg vártuk a többieket, lehoztuk a hangszereket és elkezdünk játszogatni. Ennek köszönhetően az egyik vezető felkért minket, hogy a reggeli imát kísérjük hangszerekkel. Igent mondtunk, és el is kezdtük próbálni a dalokat. Próba után a már megérkezettekkel imádkoztunk, ezután elindultunk az ételosztásra, hogy megtudjuk, hogyan is fog történni ez az egész.

Mivel segítők voltunk, közel kaptunk szállást az evős helyhez, ami azért volt nagyon jó, mert keveset kellett utazni. Egy nagy.... egy hatalmas hangárban megkerestük a Michael feliratú táblát, majd leültünk a földre és meghallgattuk angolul, hogyan is lesz az osztás. Nem vagyok jó angolból, de szerencsére mindig akadt jófej ember, aki fordított nekünk. Agytágítás után magunk is beálltunk ételt kérni, és egy gyors evés után beosztottak minket egy-egy oszlopba, vagy szemetet szedni. Kb. 10-13 oszlop volt, keresztben a hangárban. Először zacskót kaptak, majd fél liter vizet, aztán csomó minden mást, pl.: májkrémet, csokit, krémsajtot, kenyeret, joghurtot, kéztörlőt, almát, mandarint és a legvégén a meleg ételt. Ezen a napon hátul álltunk, így nem ételt osztottunk, hanem szemetet szedtünk. Fárasztó munka volt. Azt kellett csinálnunk, hogy a sorok közül kihordani a szemetet, kartonokat, ládákat és mindig figyelni, hogy mindenből van e elég. A szemetet szelektíven gyűjteni, a kartonokat széttépni és úgy bedobni a konténerbe, amiben valaki ugrált, hogy még több férjen bele. Pörögtünk, bár nagyon fáradtak voltunk az utazás miatt. 2-3 óráig tartott, és meglehetősen kimerültünk.

Ételosztás után mentünk mindig az esti imára. Ez is egy hatalmas hangárban volt, kisebbe mint az evésnél, mert itt több részre osztottak minket. Mindig a sárga lapról tudtuk, hogy hol a helyünk. Ekkorra már rendesen elfáradtunk, és nehéz volt nem elaludni.

Az elején még nem tudtam nagyon ráhangolódni a taizéi énekekre és nehezen tudtam elcsendesedve imádkozni. Mivel ez volt nekem az első ilyen találkozón való részvétel, nem is tudtam mire számíthatok a következő napokban. Féltem is, de hálás is voltam azért, hogy eljutottam erre.

Az ima végeztével összeszedtük magunkat és visszamentünk a szállásra, amit mindig este 9kor nyitottak csak ki. Az utazás miatti kevés alvás miatt nem kellett altatni minket.

2014. december 30. Kedd – Ráhangolódás

Reggel 7kor keltünk, engem általában Bogi keltett, mert nem tudtam beállítani ébresztőt. Felöltöztünk és lementünk reggelizni. Amit előző este kaptunk ételt, úgy kellett beosztani, hogy másnap délután 4ig kitartson. Reggeli után következett a reggeli ima, ahol, mint már írtam, mi szolgáltattuk a hangszeres kíséretet. Az imán minden nyelven felolvastuk az adott szöveget, zsolozsmát vagy könyörgéseket, a végén pedig mindenki a saját nyelvén elmondta a Miatyánkot. Általában mi mondtuk a legtovább, bár inkább gyorsan elhadartuk a végét.

Ima után volt 2 óra kiscsoportos beszélgetés. Pampoval voltunk együtt a 4-es csoportban. Nyelvi tudás szerint osztottak be minket, szóval a kommunikációnk nem volt a legjobb. Ez egy kicsit megnehezítette magát a beszélgetést. A vezetőnk egy lengyel szerzetesnő volt, aki szintén nem beszélt angolul, őt egy szintén lengyel fiú tolmácsolta. Mivel nem volt túl gördülékeny a társalgásunk, hamar vége lett és indultunk kitakarítani a lépcsőket. A többiek csoportjai sokáig beszélgettek, a végén pedig elkezdtek játszani. Mivel a mi csoportunk teljesen szétszóródott, nem tudtam már őket visszahívni játszani, ezért beálltam egy másik csoporthoz.

Így telt el a délelőtt, majd miután mindenki összekészült elindultunk várost nézni, mert volt egy kis szabad időnk. Busszal bementünk a központba, ahol átszálltunk metróra, amivel bementünk az Ó városba, ahol rengeteg, a találkozón résztvevő emberrel, külföldiekkel és magyarokkal találkoztunk. Nagy nevezetességeket nem tudtunk megnézni, ezért csak beültünk egy cukrászdába sütit enni. Mindenki különböző félét vásárolt, és bár kicsinek tűnt a sütemény, alig tudtuk megenni, olyan laktató volt. Mikor elfogyott, mentünk még pár kört a városban, majd futottunk a metróhoz, mert délután 1-re kellett odaérni a Szent Ludmilla templomhoz. Sajnos késtünk, így állva imádkoztunk, ami nagyon fárasztó, és hideg volt.

Ima után kicsit leültünk a melegített padok közé, ahol több ismerőssel is összefutottunk. Mikor kimentünk a templomból és a többieket vártuk, Lacinál és még pár fiúnál volt népi furulya, amint elkezdtek játszani népi dalokat, mi pedig, hogy kicsit kimelegedjünk, összekapaszkodtunk és táncoltunk! Táncolás után, összeverődött egy kisebb magyar csapat azzal a céllal, hogy ellátogatunk Vytopna (magyarul Fűtőház) nevű híres sörözőbe. Ez a hely arról nevezetes, hogy pincér helyett egy modell vasúton gördülő tehervonat hozza ki a sört.

„Tehervagonjaikban kényelmesen elfér egymás mellett két korsó sör - hagyományos tányér ugyanakkor nem fér rájuk. Csaknem fél kilométer a vasúti pálya összhossza, mindegyik asztalhoz vezet vakvágány - mármint olyan, amelynek sínpárja nem megy tovább. A játékosság ellenére az egész vasúthálózat meglehetősen bonyolult, évek alatt fejlesztették ki a vendéglő tulajdonosai, akik persze eleve imádták a modellvasutazást. Az étterem belseje leginkább egy hatalmas terepasztalhoz hasonlít, végső soron egy asztalnál ül mindenki, ám külön leágazások vannak a szeparált asztalrészekhez. A vonatok erdős, sziklás vidékeken, alagutakon, tavak feletti hidakon zakatolnak keresztül, hogy elfuvarozzák a vendégeknek innivalójukat.”

Sajnos, a mi sörünk nem gördült be, hanem az egyik vasútfelelős tolta oda a vonatot, mert megérintettük a sínt, és így zároltuk az áramkört. Vagy valami ilyesmi történt. Sajnáltam, de szerencsére a második körnél már simán ment minden és láthattuk, ahogy besiklik a mozdony! :)

Gyorsan megittuk a sörünket, mert nekünk minden nap délután 4re ott kellett lennünk Letňany-ban, ahol első nap az ételt kaptuk és ahol az imák voltak. Ez minden nap ugyan úgy telt: odamentünk, megkaptuk a saját ételünket, egy részét megettük, majd kiosztottak minket oszlopokhoz, ahol jött a nagy hajrá, és legalább 2 órán át osztottuk az ételt. Ezen a napon Lacival és Pampoval együtt kaptunk feladatot, a legrosszabbat... zacskót osztottunk és vizet. Nagyon nehéz volt, mert úgy kellett odaadni az embereknek a zacsit, hogy már ki van nyitva. Biztos többetekkel előfordult már, hogy nem tudtok kinyitni egy nejlonzacskót. Na itt most ipari mennyiségben kellett volna. Több-kevesebb sikerrel ment is, majd kitaláltunk egy remek stratégiát: ketten nyitották, és egyből beletették a vizet, így könnyebb volt odaadni az embereknek és hálásabbak is voltak, valamint sokkal gyorsabban is haladt a mi sorunk a többiekénél. A legszélén voltunk a sorban, ezért kívül álltunk a látótérből, ezért mindig kiabáltunk az embereknek, hogy jöjjenek a mi sorunkba, és versenyeztünk az előttünk levő szintén zacskót osztókkal. Ekkor kezdtem el berekedni.

Osztás után indultunk az esti imára, ahol megint elfogott az álmosság, de itt már sokkal jobban próbáltam ébren maradni és imádkozni a barátaimért, szeretteimért, és azért, hogy megjöjjön a hangulatom. Rengetegféle dalt énekeltünk, de az idei találkozóra írt ének volt a kedvencünk, a 'Stantese soli zeme' című. 1 órásak voltak az imák, de ezen tovább maradtunk, többen körbejártuk a helységet, már azért is, mert azt ígérték, hogy lesz egy kis eligazítás a holnapi nappal kapcsolatban, de nem volt, így hazamentünk.

Ekkorra már gyorsan tudtunk haladni, hamar megtanultuk az útfonalakat és a járatokat. Megérkezés után vacsoráztunk, majd elindultunk Bogival fürdeni. Sajnos nagyon hosszú volt a sor, így csak lestoppoltuk a helyet a cuccainkkal és lementünk játszani a többiekhez. Kártyáztunk, zenéltünk, aztán visszaültünk a sorba a fürdéshez. Közben énekeltünk, ami a franciáknak annyira tetszett, hogy megtapsoltak minket és kérték, hogy énekeljünk még. Sorra jutás után egyből bebújtunk a hálózsákba és aludtunk.

2014. december 31. Szerda – Béke

Reggeli kelés után lementünk reggelizni. Rendszerint kávéztunk, bár erre a napra már elfogyott a cukor, így csak feketén minden nélkül kortyolgattam a forró italt. Ima után megint kiscsoportokra bontódtunk. Ekkorra már úgy éreztem jobb lett a hangulat, feloldódtunk és bár még mindig keveset beszéltünk, mégis sokkal többet nevettünk. Mai nap minden a békéről szólt. A csoporton is a békéről elmélkedtünk. Kérdéseket tett fel a szerzetesnővér és arról kellett gondolkodni, a bátrabbak még válaszoltak is. Mikor befejeztük a beszélgetést, a nővér mutatott egy kedves táncot, amit mindannyian eltáncoltunk. Azt mondta, ez a békehozás tánca. Kicsit hasonlított egy törzsi tánchoz.

Úgy volt meghirdetve, hogy ezen a napon a magyarok és a lengyelek tartják az imádságot a világ békéjéért, ezért oda kellett jutnunk fél 1-re a Szent Vitus Katedrálishoz. Az út során megnéztük a Moldva folyót, átmentünk egy szép hídon (nem a Károly hídon), majd egy nagyon meredek csúszós lépcsőn felsétáltunk a vár középpontjába, ahol a sárga lapot felmutatva tudtunk csak belépni a templomba. Ott elöl találtunk ülőhelyet. 1 órás volt az ima, amin leginkább könyörgéseket énekeltünk magyarul és lengyelül. A katedrálisban leírhatatlanul hideg volt. Négyen ültünk egymás mellett, és vacogtunk. Szerencsére Zsófinak volt egy pokróca, amit a lábunkra terítettünk, így egy fokkal kevésbé fáztunk. A könyörgés végeztével kimentünk a templomból, ahol megint csak rendezünk egy magyar táncolást, furulyákkal. Rengeteg ember vett benne részt, de sokkal több nézett minket. Láttunk egy őrségváltást is, majd amikor befejeztük, odajött egy rendőr, hogy többet már ne táncoljunk, mert nem szabad. Szerencsére addigra már kimelegedtünk, és épp indultunk, így nem okozott nagy fájdalmat a lefújás.

Nagyon hiányoltuk a rendes, fűszeres ételt, ezért úgy döntöttünk, hogy elmegyünk a KFC-be enni egy „otthonos” ételt, de annyian voltak, hogy inkább a szemben lévő gyorsétteremben ettünk egy kebabot. Nem volt olyan finom, mint az itteni, de azért nem panaszkodtunk. Csak egy kicsit.

Miközben haladtunk és kerestük a metrót, egy kicsit eltévedtünk, így éreztük, hogy el fogunk késni az ételosztásról. De ezzel a nagyobb kitérővel láthattunk szép utcákat, bűvészeket, meg utcazenészeket.

A szállásadóink kértek minket, hogy ha tudunk, akkor az esti nemzetek ünnepére hozzunk valamennyi nassolni valót, ezért, amikor megtaláltuk végre a metrót, még az ételosztás előtt bementünk Bercivel egy boltba, ahol vettünk rágcsát, teát és egy kiló cukrot a reggeli kávéhoz. Visszaérkezve a többiekhez, most már turbó tempóban siettünk a helyre.

Odaérve gyorsan kikértük az ételünket, majd behabzsoltuk. Beosztottak minket oszlophoz, aminek az lett a vége, hogy megint zacskóztam, de most Zsófival és Annával. Velük is remek stratégiát találtunk ki, így nem volt probléma.

Az imádkozáson most találtunk egy jó helyet ahol kényelmesen lehetett törökülésben vagy akár nyújtott lábbal is ülni. Természetesen sehogy sem tudtunk sokáig ülni zsibbadás nélkül. Közeledett a Szilveszter éjszakája és ezen az éjszakai imán éreztem a legtöbb hálát a szívemben. Eltöltött a békesség, és végiggondoltam az elmúlt egy évemet. Idén lettem 25 éves (29-én), és egész évben azt éreztem, hogy ez az év különleges lesz számomra és hogy valami nagyon értékeset fogok kapni. Most hogy betöltöttem, ezen az imán összegeztem mindent. A kalandokat, a barátaimat, a családomat, azt a rengeteg szeretetet, figyelmet törődést amit a negyed évszázad alatt kaptam, az embereket akikkel találkoztam, a nehézségeket amiket letettem, az akadályokat amiket áttörtem, és nem utolsó sorban Istennel való kapcsolatomat és a hitemet.

A fülbemászó dallamokkal a fejemben adtam hálát mindenért amim van. Nagyon meghatódtam akkor, amikor elmeséltem a körülöttem lévőknek, hogy milyen békességet érzek és válaszul megöleltek. Nem vagyok az a nagyon ölelgetős típus, de ezalatt az egy hét alatt nagyon fontossá vált számomra az érintés, egy-egy kéz/karszorítás, vagy egy őszinte mosoly. Ezen a találkozáson pedig mindig ez volt, csak nem vettem észre. Csodálatos érzés volt részt venni a többiek örömében és lelki feltöltődésükben. Hálát adtam azért is, hogy befogadtak és elfogadtak olyannak milyen vagyok. Önmagam maradtam és még így is megszerettek és velem ünnepeltek. Így telt el az utolsó közös ima 2014-ben a többi nemzettel.

Amikor indultunk haza, akkor is nagyon barátságos és szeretetteljes volt az út. Persze az egész hetet végig viccelték a fiúk, és a hét végére már mi is az ő szintjükre süllyedtünk.

Amikor megérkeztünk, vacsoráztunk egy kis szottyadt kenyeret, majd összegyűltünk imádkozni. Elmélyültünk mindannyian az éneklésben, ám amikor megszólalt valakinek az órája, és Bogi oldalba bökve és eltátogta, hogy boldog új évet! Egyből éber lettem, és néztem a többiek reakcióit. Míg énekeltek, mindenki széles mosollyal fordult a másik felé, persze titokban, és boldog új évet kívánt a másiknak. Egy másodperccel később felpattantak az első petárdák, tűzijátékok és kiabálások. Visszafokoztam az érzéseimet és boldogan kapcsolódtam be az éneklésbe. 5-10 perc után befejeztük az éneklést, az egyik vezető drámaian középre sétált, majd elkiabálta, hogy HAPPY NEW YEAR!!!!!!! majd hatalmas tapsvihar és füttyögés következett! Mindenki felállt és megölelte a másikat, köszöntötte a többieket és boldog új évet kívántunk!!

Elérkezett a Nemzetek Ünnepe!!! Minden nemzet, aki a szálláson volt készült valamilyen vicces műsorral. A legtöbben játékot tanítottak és énekeltek, volt aki csak énekelt, volt aki csak játékot tanított. Mi magyarok, utoljára kértük magunkat, mert Laci tanítani akart magyar táncot. Bár a végére már sokan elfáradtak, a táncot mégis mindenki élvezte és ügyesen megtanulták a lépéseket és a kurrongatást. Hatalmas buli volt! A játékok után még kártyáztunk, meg beszélgettünk, zenéltünk amíg bírtuk. Bogival fél 3-3 körül mentünk aludni.

2015. január 1. Péntek – Új, új, uuiiiii!!!

Szerencsére a Szilveszterre tekintettel tovább lehetett aludni, így 9kor keltünk fel. Mivel előző este kihagytam a fürdést, most reggel gyorsan elmentem, és nagy mákomra üresen találtam a zuhanyzót. Be is campeltem és a hajamat is megmostam.

Üdén mentem le reggelizni a többiekhez. Evés után részt vettünk egy lengyel nyelvű misén, ami azért volt érdekes, mert a miserészek egészen más helyen voltak és volt olyan rész is, amiről fogalmunk sem volt, hogy mi történik, valamint megfogtuk egymás kezét a hiszekegy elején, aztán gyorsan el is engedtük, amikor konstatáltuk, hogy rossz helyen járunk. Szóval a lengyel mise csupa izgalom volt!

Ezen a napon 12 órára és délután 4 órára kellett menni ételt osztani, mert a délutáni csomaggal kapták meg az emberek az úti csomagjukat, a délire pedig az ebédet, értelem szerűen.

Ezen a héten bebizonyosodott, hogy a fiúkra is lehet sokkal többet várni, mint lányokra, mert szinte mindig valamelyikükre kellett várni több 10 perceket!!! Végül elindultunk, őket hátra hagyva, és csak reménykedtünk, hogy utolérnek minket a buszmegállóban. Reménykedésünk meghallgatásra talált, mert még a busz érkezése előtt lihegve beértek minket.

Szokásos ételosztás, szokásos zacskózás részemről :). Két lengyel fiúval osztottam zacskót, nehezen elmakogtam valamit angolul, hogy mennyire örülök nekik, és milyen jó csapatot alkotunk. Aztán az egyik fiú büszkén mondta, hogy tud egy magyar mondatot, és a már ismerős: Lengyel, magyar két jó barát mondatot mondta, nagyon szép kiejtéssel. Kértem, hogy tanítson meg a lengyel verzióra, de már csak az első két szóra emlékszem, arra sem tisztán. Na jó, már arra sem emlékszem...

Osztás után mentünk a magyar közös imádkozásra, ahol több emberrel beszélgethettünk, több ismerőssel is találkoztam, Szentjánosbogarasokkal, meg régi máshonnan ismerősökkel. A beszélgetés után szentmise jött, amin Bogival és Borókával maradtunk. Nem bántam meg, hogy két misén vettem részt Újév napján, mert a mise nagyszerű volt! Az evős helyre mentünk vissza, Borókát Nórira cserélve. Így 3-an érkeztünk meg a 4 órás ételosztásra, amit most kihagytunk és csak mint civil kértünk ételt. A többiek ott csatlakoztak hozzánk. Az ennivaló megint borzasztó volt, kb semmit nem tudtam enni, mert mindenben volt tej, a gyógyszeremet pedig legtöbbször elfelejtettem bevenni. Nem is emlékszem min éltem egy hétig....

Evés után mentünk az esti imára, ahol kaptunk egy 2 percig égő gyertyát, ami a viasz felénél valami okból kifolyólag elaludt és már nem lehetett újra meggyújtani. Ezen az imán és sikerült elmélyülni és ráhangolódni a dallamokra és a belső imáimra. Azt éreztem küldetésem van még, valamivel hozzá kell járulnom a környezetemhez, még többet kell adnom magamból, hogy jobb legyek, hogy jobb legyen minden. Sokáig maradtunk az utolsó közös imán, bár nagyon fáradtak voltunk addigra.

A hazaúton annyira fáradtak voltunk, hogy Bogival egészen fellelkesültünk és próbáltuk a többiekre is ráragasztani a pörgést, ami csak a szálláson aktivizálódott a többiekben. Utolsó este alkalmával megint bepörögtünk, zenéltünk és beszélgettünk, játszottunk. Éjfél tájban azonban elálmosodtam, meg elkezdtem unatkozni, így lefeküdtem aludni. A többiek utólag mesélték, hogy akkor kezdődött el a buli, és volt olyan közülünk, aki 2-ig bírta a pörgést.

2015. január 2. Szombat – Búcsú

Korán felkeltünk reggel és lementünk reggelizni. Kipakoltuk az összes megmaradt ennivalónkat: egy egész asztalsort elfoglaltak csak az almák, de maradt még sok lekvár, narancs juice, mandarin, szottyadt kenyér, csokik...stb. A reggeli kávé után felmentünk a szobába is összepakoltuk a táskáinkat, mert akik a jezsuita busszal utaztak, azoknak még erre a napra volt egy külön program. Reméltük, hogy a jó program mellé jó ennivaló is jár majd, és a várakozásunk happy enddel végződött, ugyanis a jezsuita templom sekrestyéjében már illatozott a finom rántott hús és a finom fűszeres rizs, kávé és tea. Bőség szaruja fogadott minket! Miután lepakoltuk a táskáinkat lementünk enni és üdvözöltük a barátainkat, akikkel nem egy szálláson voltunk. Beszélgetéssel és evéssel telt el 1 óra, majd mentünk a templomba meghallgatni az első blokk előadóit. Bogi és Berci között ültem, és legnagyobb örömömre, Berci fordított nekem, amiért mindig hálás leszek, mert így végre értettem mindent, nem csak részletekben.

Először bemutatták a templomot, majd a cseh keresztényektől beszéltek, végül tanúságtételek következtek. A tanúságtételek után egy idős szerzetes atya beszélt az életéről és hogy hogyan hívta meg őt Isten erre az útra.

Sajnos nem tudtuk végigülni az első blokkot, mert kiderült, hogy 2-3 lánynak ellopták a táskáit és valakinek a kabátját. Teljesen lesokkolt a hír. Odamentünk mi is, de addigra már bottal üthettük a nyomát. A kistáskákat vitték el, egyikből kipakolták az értéktelen dolgokat a lépcső tetején, de az iratok, mobiltelefon és egyéb értékes tárgyak eltűntek. Nagyon felháborodtam, de meglepve láttam, hogy a meglopott lány nem sír. Én biztos sírtam volna. Nagyon sajnáltam őket. Később kiderült, hogy még pár lánytól ellopták a táskát. Gergővel, az egyik fiúval végigjártuk a környéket és az összes kukába, konténerbe és bozótba beletúrtunk, hogy nincs e véletlenül ott, de sajnos nem találtuk meg. Amíg mi kukáztunk, a többiek Bercivel aki fordított nekik elmentek a rendőrségre bejelenteni a lopást és igazolást kérni, mivel papírjaik nem voltak.

Amíg vártunk rájuk leültünk beszélgetni, aztán valahogy a kezünkbe akadtak a hangszereink és elkezdünk játszani. Hatalmas sikerünk volt! Mindenfélét zenéltünk, ami csak a kezünk ügyébe került a Csalamádéból, vagy amit el tudtak játszani a fiúk. Domi volt a fő gitáros, mert ő hallás után is el tudott játszani dalokat, Laci cajonon dobolt, Pampo tikfázott, Bogi énekelt én pedig csörgőztem. A végén az egész szoba velünk énekelt és tapsolt. Egyik dalnál bejöttek a „külföldiek” tapsolni és táncolni. Legalább másfél órát zenéltünk, amíg Berciék meg nem érkeztek. Hogy a lányok is felviduljanak, még velük is énekeltünk egyet.

A meglévő szabadidőnkből elmentünk várost nézni, ~~sört~~ szuvenírt venni és megnéztük még a helyi látványosságokat ami az útba esett. Először bementünk egy hatalmas plázába, ahol egy élelmiszerboltban megvettük a családtagjainknak szánt híres italokat, csokikat meg minden félét, majd kihasználva az ingyen wifit, megkerestük az Abszintbárt. Sosem voltam még ilyen helyen, de azt hiszem nem is leszek sűrűn. Nagyon érdekes volt és látványos a felszolgálás. Nem is tudom pontosan leírni, de olyan volt mint egy bűvészmutatvány. A pincérnő kihozta a rendelést, majd elmondta, hogy melyik milyen, mire kell számítani, aztán bemutatta, hogy a franciák hogyan isszák. 3 abszintot tisztán hozott, ezeket nagyobb poharakba öntötte, megmártott mindegyikben egy-egy kockacukrot, amit külön tálba tett, majd ami a pohárban maradt ital, azokat meggyújtotta. Közben a 2 darab koktélon volt két levél alakú lyukacsos kanál, amin szintén egy-egy kockacukor helyezkedett el. Ezekre egy talpas csapból csöpögtetett rá vizet. Amíg csöpögött a víz, addig az égő feleseket meg-megkeverte, és ilyenkor felcsaptak a lángok. Nagyon látványos volt! Amikor eloltotta a tüzet, mondta, hogy melegen kell meginni, mert ha hidegen isszuk, akkor úgy nagyon erős. Körbeadogattuk és aki akart belekortyolhatott. Bevallom, nagyon erős volt, de a képek mindent elmondanak az ízvilágról! :D Egy élmény volt!

Elindulva hazafelé láttuk a lógó bácsi szobrot és nem messze tőlük a gombákat is. Visszaérkezve már gyülekeztek az emberek, mert az egyik atyának a születésnapját ünnepeltük meg egy közeli kocsmában, meglepetésként. Korábbi történet, hogy Lacival véletlenül összefutottam az utcán, ahol mondta, hogy kísérjem el. Nem túl sok kedvem volt hozzá, tökre fölösleges voltam egész végig, és úgy is mentem haza, hogy ennek semmi értelme nem volt, hogy ott legyek.... a lényeg, hogy amikor a főszervező már indulni akart, a Laci épp elment valahová így, mivel tudtam, hogy hová kell menni, jelentkeztem, hogy majd én elvezetem a csapatot, amíg Laci elő nem kerül. Ebből az a tanulság, hogy mindennek meg van az oka, még akkor is ha az adott pillanatban nem látjuk az értelmét és jelentéktelennek érezzük magunkat!

Amikor odaérkeztünk, rövid köszöntés után tortázás következett, majd egy hatalmas táncház és szórakozás. A nagy bulizás után viszont sietni kellett a buszokhoz, mert már vártak minket, hogy megint eltölthessünk egy zötykölődő utat együtt.

A buszokon ugyan ott foglaltunk helyet ahol a múltkor ültünk, azzal a változatossággal, hogy most Bogi mellett ültem. Már bemelegedve, elkezdtünk énekelni, és zenélni amibe többen bekapcsolódtak az utazók közül. István a királyt énekeltünk, meg a kottánkról szinte mindent. Nagyon jó hangulatot teremtettünk. Bár ekkorra már alig volt hangom, és nagyon köhögtem és az orrom is tele volt, mégis énekeltem, mert nem bírtam megállni, hogy ne legyek részese ennek az eseménynek, ami ennyire jó és így összehozza az idegen embereket!

Hajnali 1 körül elcsendesedtünk és elhelyezkedtünk aludni. Bogi lefeküdt a padlóra, mert volt pokróca, így én el tudtam fetrengeni a dupla ülésen. Ez az út sokkal jobb volt mint az odaút alvás szempontjából. Egyszer álltunk meg Csehországban, ahol el lehetett költeni az utolsó koronákat. Nekem két korona híján sikerült is :) Boldog és értékes emlékekkel gazdagodtam ezen a héten.

Második elalvásomkor már Budapesten ébredtem fel. Összeszedve a cuccainkat, felszálltunk a 6-os villamosra, hogy az utolsó közös utunkon részt vegyünk együtt.

Köszönöm Nektek, mindannyitoknak akikkel együtt töltöttem ezt a csodás hetet! Úgy érzem mindenki gazdagodott valamivel, mindenki hazavitt magával szép emléket, jó barátot, új barátot vagy megerősödött a barátságuk egymással.

* * *

Egész évben azt vártam, hogy kapok majd valami nagyon különlegeset ebben a 25. évemben, és hálát kell adnom Istennek, hogy felismertem az ajándékait: Titeket! Nem csak a taizei találkozón megismert új embereket, hanem az összes barátomat akit magaménak tudhatok. Akik a szülinapomon ott voltak, akik majdnem ott voltak, akikkel egész évben heti rendszerességgel találkozom, a szentjánosbogáron megismert embereknek, a családomat, a legjobb barátomat: a nővéremet, és még sorolhatnám. Mind akik az életem során keresztezték az utam, az akadályokat, a fájdalmakat és a leküzdéseket, mind-mind meg kell köszönni és egyesével hálát adni értük Istennek.

Végezetül idézném az egyik kedvenc tanulságos történetemet, ami vezet engem és példával lebeg a szemem előtt (természetesen ezt mindenre rá lehet vetíteni, nem csak a párkapcsolati életre):

"Egy nap a diák megkérdezte a tanártól, hogy „Mi az a szerelem?”

„Ahhoz, hogy meg tudjam válaszolni a kérdésed, menj ki a mezőre és válaszd ki a legnagyobb búzát, amit csak találsz, és hozd el nekem.” –válaszolta a tanár.
„A szabály az, hogy a mezőn csak egyszer mehetsz keresztül, és nem fordulhatsz vissza egy olyan búzáért, amit már elhagytál.” –tette hozzá.

A diák felöltözött és kiment a mezőre. Az első soron haladva, talált egy nagy növényt, de úgy gondolta, hátha lesz még ettől is nagyobb a többi sorban, ami csak rá vár. Aztán meglátott egy másik példányt, ez még nagyobb volt. Viszont még mindig úgy gondolta, hogy talán beljebb a sorok között lesz egy hatalmas, ezért ezt sem szakította le.

Telt az idő és már lassan túl volt a búzatábla felén, amikor azt vette észre, hogy az itt található növények meg se közelítik méretben azokat, amiket eddig látott. Elgondolkodott és már bánta, hogy nem szakított le egyet közülük.

Amikor a végére ért, visszaindult az iskolába a tanárhoz üres kézzel.

„Ez a szerelem!” –mondta rögvest tanár.

„Mindig kutatsz egy jobb után, és csak később jössz rá, hogy az igazit már elmulasztottad. ”

„Akkor mi a házasság tanárnő?” –kérdezte a tanuló.

„Ahhoz, hogy tudjak válaszolni neked erre a kérdésre, menj ki a kukoricamezőre, válaszd ki a legnagyobb kukoricát, és hozd ide nekem.” –felelte.

„A szabály ugyan az. Nem fordulhatsz vissza sosem.” –tette hozzá.

A diák kiment a kukoricásba. Most már tapasztalattal a háta mögött, nem akarta elkövetni az előbbi hibáját. A kukoricás közepén leszakított egy közepes nagyságú kukoricát, és visszaindult vele az iskolába.

„Ezúttal, hoztál nekem kukoricát.” –fogadta a tanár.
„Kerestél egyet ami szép, és hittél benne, hogy ez lesz a legjobb választásod, mind közül.” –tette hozzá.

„Ez a házasság!”