Spartan Race Super 2015 - Eplény

Már legalább fél éve beneveztünk a Spartan Race Super eplényi versenyre, de akkor még nem sejtettük igazából mi is vár ránk. A facebookon verbuválódtunk össze csapatnak többen, így a lehető legolcsóbban megúsztuk a nevezési díjat (14.000.- Ft/fő). Az eseménynél lehetett több felkészítő lehetőségből válogatni, de én egyikre sem mentem el. Teltek a hónapok, több emberrel is beszéltem, hogy majd együtt edzünk, de nem lett az egészből semmi. Múltak a hetek és egyre közelebb kerültünk október 24-hez. Még mindig nem sportoltam semmit. Jójó, sziklát sokat másztam és a karom is nagyon erős lett, rendszeresen kerékpározom, azzal járok mindenhová.... de azért mégis. Futást a gimnázium óta nem gyakoroltam. Ettől rettegtem a legjobban. Banyek, beneveztem egy fu-tó-ver-seny-re!! Megőrültem?!?!

Jó. Elérkezett az utolsó hét a visszaszámlálásig. Hétfő. Oké, legalább most elmegyek futni! Nem mentem. Eltelt a kedd is. Szerdán már találtam nadrágot, és megkértem anyukám, jöjjön el velem futni.... és elmentünk! :) Másfél km után begörcsölt a vádlim és alig bírtam futni, lihegtem, mint egy kutya és a feladás kísértete lebegett a gondolataim között.

Vért izzadva lefutottam a Margitsziget felét, a másik felét gyors léptekkel gyalogoltam, miközben azt figyeltem, hogy mellettem milyen alkatú emberek suhannak tova. Én nem suhantam velük.

Elérkezett csütörtök este amit az izgalom miatt ugrabugrálással és öltözködéssel töltöttem. csak homályos ötletem volt arról, hogyan is fogok kinézni a versenyen, vagy egyáltalán milyen cipőben megyek. Reggelre terveztem a bepakolást (meg lett a következménye).

Péntek reggel Ádámmal korán felkeltünk, összeszedtük a fontosabb dolgokat, anyukám csomagolt nekünk sütögetni valót és adott egy jó ki hűtőtáskát, majd elindultunk a találkozóhelyhez.

Ezen a napon kirándultunk, sütögettünk az erdőben. Bár a facebookon alakult csapat nagy részét nem ismertük, szerencsére toboroztunk barátokat is, így jött össze 6 versenyző: Jani (bátyám), Ádám (öcsém), Krisztián (sógorom), valamint még 3 haver, Barna, Miki és Ricsi. Eljött még velünk bátyám felesége és kisbabájuk Anna és kis Kornél, valamint Miki felesége és kisbabájuk Timi és Lívia. Így volt a team.

Szerencsénkre nagyon jó időt fogtunk ki, és gyönyörű helyeken jártunk. Tamponnal tüzet gyújtottunk, batyut sütöttünk, és próbáltunk nem a holnapra koncentrálni. Tényleg pihentető volt, majd az evés végeztével megkerestük a szállásunkat, amit ha nem veszem figyelembe azt, hogy nincs konyha, nagyon kellemes, jó és olcsó hely!

Kis városnézés után punnyadtunk be teljesen, majd még egy kis esti közös idő után mentünk aludni.

2015. október 24. Szombat – SPARTAN RACE

Már futóruhába öltözve érkeztünk meg Eplénybe, ahol a futás indult. Megkerestük Krisztiánt, aki csak a verseny napján érkezett, és kerestünk egy helyet ahol lepakoltuk a cuccainkat. Rendesen stresszeltem. Úgy éreztem magam, mint érettségi előtt: nem tudtam mi vár rám, mit és hogyan kell csinálni és úgy ámblokk az egész teljesen homály volt.

Mire a rajthoz hívtak a kommentátor már vagy ezerszer beleordította a mikrofonba, hogy HALÁL, MIND MEGHALTOK!, CSAK A LEGJOBBAK ÉLIK TÚL!, HALÁL HALÁL! - biztató volt. Rövid bemelegítés után, beálltunk a starthoz, és 10 perc ugrálás meg stresszelés után, 11 óra 00 kor, maximum 15 fokban, 13 km megtételre készülve, dudaszóra meg ordibálásra indultunk fel a lejtőn cikk-cakkban, miközben füstbombákat dobáltak elénk. Csak kicsit volt fullasztó.

Na de ennyi sok szövegelés után csak röviden összefoglalom a menetét:

Már az első pár méter meredek úton való felfutás után meghalt a lábam és majdnem kiköptem a tüdőm. Totálisan a végére maradtam, még a kommentátor is hozzáfűzte, hogy nem gyalogolni kéne.... na mindegy.

(A linkek csak illusztrációk, némelyik az idei versenyről van, de nem mindegyik).

1. akadály – Szint

Ez „csak” annyi volt, hogy meredek úton kellett 1-1,5 km-t futni, fel a hegyre, majd brutál meredeken le az útra, majd megint fel és ezt még párszor, míg el nem értük a bemelegítő akadályokat.

2. akadály – O-U-T

Ez annyit jelent, hogy 3 fal volt egymás után, az egyik alatt, a másik felett és a harmadikon át kellett jutni. Az önkéntes segítők mondták, mikor mit kell tenni, de a táblákra is rá volt rajzolva egyértelműen a feladat.

3. akadály – 6 láb magas fal

Ezen át kellett mászni. Ha nem sikerült valamelyik akadály, akkor 30 burpee-t (4ütemű fekvőtámaszt) kellett csinálni, de szerencsére a FairPlay mindenhol játszott, így a legtöbb helyen átjutottam.

A nehezítések között természetesen a legnehezebb a futás volt. Fel, le, fel, le. Volt olyan hogy négykézláb lehetett csak felmászni, viszont lejönni is csak fenéken vagy a sarkadra ülve tudtál csúszni. Egy idő után már bemelegedett a lábam és ezért könnyebb is volt a meredek utakon haladnom. Körülbelül a közepéig Krisztiánnal és Ádámmal haladtam, majd lassan lassan elhagytuk egymást és a maradék részt már csak egyedül tettem meg.

4. akadály – MonkeyBar

Ettől is féltem, mert a játszótereken mindig leestem, ha megpróbáltam... de itt szerencsére sikerült végigszenvednem magam.

5. akadály – 7 láb magas fal

Itt a lányoknak már rá volt helyezve kisebb kiugró lépcső, amit lehetett használni. A férfiak ezt nem vehették igénybe, így már Ádámnak és Krisztiánnak is segítséget kellett kérnie, de szerencsére átjutottak.

Ekkor már túl voltunk 2,5 km-en, de sokkal többnek tűnt. Rossz volt, hogy senki nem tudta hol járunk és hogy mennyi van hátra. Mindenki csak remélte, hogy már túl vagyunk a felén. Nem voltunk.

6. akadály – A alakú hálón átmászás

Ez könnyű volt, csak lassan lehetett haladni, mert mindenki rázta össze vissza. Az ide való lejutás is meredek lejtőn vezetett, sokszor mentünk irtáson, vagy csak legyalult füves részen ahol a fű miatt szinte lehetetlen volt nem elcsúszni.

Ezt a nehezítést követte egy extra meredek felfelé menés, pontosabban kúszás-mászás. Ekkor már nagyon szét volt húzva a csapat. Nem tudtam ki hol jár.

7. akadály – Tricepszbar

Burpee time! A feléig elszenvedtem, de aztán majdnem lefelejtem a földet úgy leestem, szóval jöhetett a négyütemű. Fárasztó volt!

8. akadály – Homokzsákcipelés

Itt értelem szerűen fel kellett kapni a vállunkra egy 10-20 kilós zsákot, és levinni a hegyről, majd felhozni vissza. Ettől is féltem, de már dühöngött bennem az adrenalin és kisebb kézzsibbadást leszámítva simán ment.

9. akadály – Memóriafeladat

Itt ki volt téve egy tábla, amin meg kellett keresni a rajtszám utolsó két számjegyét, az én számom volt a 2224, tehát megkerestem a 24-est és megpróbáltam memorizálni a számokat és a neveket. Még most is emlékszem rá: 53Benedikt2188! - erre jó példa, hogy a sport milyen jót tesz az emlékezőtehetségnek.

Itt volt út közben egy ivós állomás, ahol izotóniás- és ásványvizet lehetett inni. Nyami. Ekkor már túl voltunk 5 km-en.

10. akadály – 8 láb magas fal

Itt a lányoknak könnyű volt, piros lépcsőket vettem igénybe, a fiúknak viszont már szívás volt erősen. Főleg az alacsonyaknak! De segítséggel itt is túljutottak.

11. akadály – Cölöpök

10-12 cölöp volt beverve a földbe, ezeken kellett átegyensúlyozni. Előttem egy srác úgy elesett, hogy lehorzsolta az egész belső combját és a vádliját is rendesen. De erőt vettem magamon és megpróbáltam. Kettő híján sikerült. Burpee time.... itt már nagyon fáradt voltam, többé kevésbé megvolt a 30...

Akadálynak nem mondanám, de hátráltatónak megemlíteném az ipari mennyiségű katicarajzást. Volt mindenféle színű, számú, és előszeretettel csipkedtek is a fura kinézetűek, nem beszélve arról, hogy mindenhová berepültek ahova nem kéne.

Túl vagyunk a 7,5 km-en!

12. akadály – Cargoháló mászás

Ez annyiban volt nehéz, hogy nem volt kifeszítve, csak ott lógott és libegett, így egymást nehezítettük a saját mászásunk által. Aki volt már kalandparkban biztos tudja, hogy az egyik legnehezebb akadályok között van. Nekem jól ment, mert jó karizmom van.

13. akadály – Herculeshomokzsák emelés

A képek jól illusztrálják. A lányoknak itt is könnyebb volt, 20 vagy 30 kg-os volt, és azáltal ó, hogy belefeküdtem, szinte a saját súlyommal felhúztam a csigán. A férfiaknak viszont volt vagy 70-80 kilós, és ezért sokan burpeeztek a háttérben.

Ekkorra már felértünk majdnem a csúcsra. Rengetek szintet futottunk ami nagyon fárasztó volt, de én itt már nagyon élveztem, mert sok sikerélményem volt.

14. akadály – szögesdrót alatt kúszás

Egyszerű volt, mert nagyon magasra tették a drótot, nem kellett hason csúszkálni, elég volt négykézláb átjutni alatta. Jó volt!

15. akadály –dárdahajítás

Képzelhetitek. Ez egy instant négyütemű állomás volt. 20 emberből egynek sikerült kb. Itt csak 20at csináltam meg, mert a kezem már nagyon nem bírta és valahogy a hasamnál azt éreztem, hogy valami mindjárt kiszakad, szóval nem erőltettem ezt a dolgot.

Itt megint egyről lefelé, ekkor már lehagytam Krisztiánt, mert úgy éreztem, hogy menni fog és hogy futnom kell. Így is lett, ahol tudtam ott futottam, vagy száguldoztam, vagy gurultam lefelé, keresztbe-kasul.

16. akadály – Szögesdrót

Miután lefutottam a hegyről, jöhetett a szokásos felfelé. Körülöttem az emberek már teljesen ki voltak készülve, mindenki morgott a sok szintkülönbség miatt. Ezen a lejtőn ment szét a tenyerem, mert itt már kis kavicsokon kellett felkapaszkodni, nem kis lavinát zúdítva az alattunk levőkre. A torlódás okát természetesen megtaláltuk: itt felfelé kellett a kavicsokon kúszni a szögesdrót alatt. Fájt.

17. akadály – Sóderesvödör cipelés átölelve

Ez szinte rögtön a drót után jött. A vödör pont akkora volt nekem, hogy éppen csak át tudtam kulcsolni az ujjaimat a vödör túloldalán, miközben vittem. Máshogy nem szabadott hordozni. Ja és természetesen meg volt pakolva jó vizes homokkal. Azt hittem kiszakad a tüdőm, mire oda vissza vittem.

18. akadály – Vödör feltekerés

Itt egy füles vödör volt rákötve egy hengeres rúdra. Ha felemelted magasra a rudat, akkor pont feszes lett a kötél a kettő között. A feladat az volt, hogy végig magasba tartott, nyújtott karral kellett feltekerni a vödröt. Elég lassan ment, de ezt is sikerrel zártam! :)

19. akadály -TÓ

Innentől kezdődött a fagyhalál. Át kellett kelni egy maximum 5 fokos kis tavacskán. Amint beleléptem éreztem, hogy a jéghideg víz ellepi a cipőm, ezáltal sziklákká változtatva a súlyát. Gondoltam szépen belegyaloglok...na a lópikulát. Úgy megcsúsztam, hogy nyakig merültem a fagyos vízben. Próbáltam úszkálni, de esélytelen volt, ezért inkább áthúztam magam a kötéllel. 1 percen át voltam a vízben, közben úgy vettem a levegőt, mintha mindjárt hipotermiás sokkot kapnék. Közel voltam hozzá. Kimászva a vízből, olyan voltam, mint egy centrifuga használat közben, - úgy remegtem.

20. akadály – Falmászás

Egyből jött a falmászás, ami ilyen fagyottan esélytelenné vált, és különben is örültem, hogy hátha a burpeektől kimelegszem. Hát nem melegedtem sehová. Ekkor már nagyon a végén akartam lenni. Nagyon!

21. akadály – Merülősfal

Itt kaptam sokkot kb. Át kellett bújni egy vízzel teli árokba állított fal alatt. Természetesen teljesen le kellett bukni hozzá. FÚJ! Még visszagondolni is kiráz a hideg. 5 percig álltam négykézláb a vízben, mire rávettem magam a merülésre. A fehér pólómnak annyi, szerintem örökké barna marad. Szem-száj-fül-orr tele sárral, de büszkén tovább vánszorogtam.

22. akadály – Sár,Sár, Sár

Itt ilyen... hepehupákon kellett átjutni, bemászni a vízzel teli árokba, majd kimászni valahogy a sárból. Hol térdig, hol derékig elmerülve a patakhideg vízben. fúúúúúj, de hideg volt te jó ég!!!

23. akadály – Sóderesvödör cipelés

Mikor már azt hiszed, hogy vége, akkor még a fagyott, merev kezeiddel kotord bele a sódert a vödrödbe, kapd fel a válladra és usgyi! Szerencsére kimelegedtem, ami csak annyiban volt elszomorító, hogy a vizes akadályoknak még nem volt vége.

24. akadály – Kötélmászás

Haggyuk má'! Eleve belegázolni a derékig érő vízbe egyáltalán nem volt kedvem, de ekkor már megláttam a bátyámékat meleg száraz ruhában, akik drukkoltak és ez fellelkesített! Izomból belecsúsztam a sárba, majd vért izzadva felmásztam a saras, csúszós kötélen. Sokan biztattak! Igen ám, de lejönni már nem volt erőm, ezért szépen végigcsúsztam a 8 méteres kötélen, majd mielőtt hanyatt elmerültem a vízben, még hallottam az ott álló nézők felszisszenését. A kezem örült a jéghideg víznek, mert olyan pirosnak még nem láttam soha. De sajnos hiába volt a hideg víz, az égető érzés sokáig nem múlt el.

25. akadály – Memória ellenőrzés

Bénázva és fogvacogva bemondtam a kódomat amit azóta 100x elmondtam magamban: 53Benedikt2188

26. akadály – Extrémalacsony szögesdrót

Itt már annyira fájt a mindenem, hogy alig bírtam kúszni. Az volt a szerencsém, hogy tök vizesen csak a lábammal kellett hajtanom magam, mert úgy csúsztam, mint egy frissen kipottyant kisbaba a szülőszobában. Úgy is éreztem magam.

Az 50 méteres szöges szenvedés után már csak pár patakban szemben menés, meg híd alatt átbújás kellett ahhoz, hogy meglássam az utolsó akadályt.

27. akadály – Tűzugrás

Én inkább úgy döntöttem, hogy megmelegszem a szépen megrakott farakás mellett, de nem értékelték annyira, azért átugrottam olyan kecsesen, mint egy levágott lábú, félig kihányt maradék – de persze szerintem olyan voltam, mint egy gyönyörű antilop – majd mintha mindig is futva közlekednék, beértem a célba!

Végre! Annyira büszke voltam – és vagyok most is – magamra! Nyakamba kaptam az érmét, majd mikor a kezembe akarták adni a jutalom sört és banánt, a fejemet és a kezem remegését, elnézve inkább úgy pakolták rám, mintha kisbabát tartanék.

Sokáig azt sem tudtam hol vagyok, merre kell mennem, de a körülöttem álló sáros és remegő zombik megnyugtattak, hogy nem csak én vagyok félholt. Lassan odabotorkáltam a cuccainkhoz, kikerestem a meleg ruhámat, és elmentem, hogy vegyek egy kis spártai fürdőt. Igen. Még egy kis hideg víz. Alig bírtam levenni magamról a ruhát, egy idegen lánynak kellett kb. levetkőztetnie. a hideg zuhany után nem találtam meg a lány öltöző sátrat, ezért bementem egy toitoi vécébe és ott szerencsétlenkedtem magamra a ruháim. Sajnos a törcsit kint felejtettem, de már annyira nem érdekelt az egész, hogy inkább egy fél pár zoknival törölköztem meg, minthogy visszaöltözzek sárosba és elmenjek érte.

Tehát sikerült felöltözni és visszatérni a többiekhez. Utólag kiderült, hogy utolsó lettem és már mindenki beérkezett, de valamiért egyáltalán nem zavart, mert túléltem, és jó időt futottam!

Eredményeim:

Táv: 13,26 km

Szint: 750 m 

Akadályok: 27
Futamidőm: 3 óra 36 perc
Előedzés: semennyi...
2767 befutóból lettem az 1759.-ik.
Női versenyzők közül 533ból a 265.-ik

Ezután jött egy közös örömködés, egymás keresése, melegedés.... Komolyan, legalább 2 órába telt, míg felmelegedtünk. Onnan láttam, hogy ki volt versenyző, hogy remegtek, mint a nyárfalevél. Volt egy lány, akinek annyira vacogtak a fogai, hogy alig bírta megenni a jutalom banánját. Kemény volt.... a verseny, nem a banán! ;)

Miután összeszedtük magunkat és egymást, elindultunk vissza a szállásra. Ott még iszogattunk, elmentünk egy kávézóba enni valamit, rengeteget nevettünk a versenyen és egymáson. Krisztián és Ádám már a verseny után hazament, majd vissza kellett jönniük, mert náluk felejtettem a kulcsot.... mea culpa.

Az este, bár ki voltunk purcanva, jól telt. Vidámak voltunk, büszkék önmagunkra és egymásra is!

Másnap még elmentünk a cseszneki via ferrata pályára mászni egy kicsit. Szerintem csak emiatt és az unokaöcsém tartása miatt lett izomlázam. A lábam egyáltalán nem fájt, egyedül a mellkasom és a karizmom éreztem még pár napig.

Folyamatosan frissülő album feltöltést találhattok ezen a linken: EZEN. 

Jövőre megcsinálom a trifectát!!! Csak akkor már edzeni fogok rá, nem leszek ilyen felelőtlen puding.... :)

Zárásként pedig, hogy egy kicsit élethű is legyen a bejegyzés, alább megnézhetitek a bátyám futamát, amit GoProval rögzített:

AROOO! AROOO!!!

Látvány a magasból - Rax, Gaislochsteig

Ha az ember lánya, egy 1103 méter magas sziklafalat készül megmászni Ausztriában, korán - hajnali fél háromkor - kell kezdenie a napot, viszont a kávéval a kiszáradás veszélye miatt csínján kell bánni. A reggeli gyors pakolás után kimentem az utcára, ahol már vártak a többiek. A Sanyiféle Klettersteig túrákon az a megszokott rendszer, hogy az autósok mindenkiért házhoz jönnek és így együtt megyünk konvojban a a hegyek felé, idén a Raxot céloztuk meg. 

Miután mindenkit összeszedtünk, 7 óra körül már Mosoni pihenőhelyen találkoztunk a csapat többi tagjaival. Rövid szünet után beálltunk menetirányba és indultunk is. Mi mentünk elöl, aminek az lett a következménye, hogy a csapat fele leszakadt, mert elfelejtettünk szólni, hogy az útépítés miatt melyik oldalon haladunk. Szerencsére beértek minket, és így kb. 4 óra autózás után megérkeztünk a célhoz, a Rax lábához. 

Itt két csapatra osztódtunk: Süni és Nyuszi csapatra. A Süni csapat (ebben voltam én is), a Gaislochsteigen kezdtünk, utána traverzben haladtunk a Gustav-Jahn-Steigen, majd becsatlakoztunk az Alpenvereinssteigbe, amint a Nyuszik is mentek. Miután megkaptuk bérelt felszerelésünket, az első nagy hajrával el is tévedtünk. Szerencsére nem bóklásztunk sokat, haladtunk a GPS szerint. 

Az út a beszállásig másfél óra, meredek és izzasztó kirándulás volt. Az egész megpróbáltatás egy öltözködés volt. Amikor melegünk lett, levetkőztünk, de a sok megállás miatt, mindig vissza kellett venni a pulcsit, aztán megint le és megint vissza és így ment végig. 

Miután vért hörögve, a törmeléklejtőn csúszkálva és kőlavinát zúdítva a másik fejére, fáradtan és kimelegedve elértük a beszállást, egy rövid pihenőt tartottunk, ahol bevártuk a lemaradókat, felvettük a mászófelszerelést, kesztyűt, beülőt, sisakot és szépen sorban elindultunk az úton. 

A klettersteig elejét egy vöröses, sáros talaj és jókora oldott üreg jelezte, aminek a tetejéről csöpögött a víz, hiszen egy kisebb vízesésen kellett áthaladni az első szakaszon. Szerencsénkre épp nem volt esőzés a napokban, így megúsztuk pár nyakba kapott jéghideg vízcseppel. A mögöttem hallatszó felszisszenések tudtomra adták, hogy nem csak én jártam pórul.
A drótkötél pálya könnyű, de csúszós útján haladunk felfelé, majd miután elhagyjuk a kis csobogót egy vaslétrán kapaszkodunk tovább. Az út izgalmas és gyönyörű volt. Többször megálltam megcsodálni a mögöttem álló monstrum hegyeket, aminek az lett az eredménye, hogy feltorlódtak mögöttem az emberek, így sajnos ritkítanom kellett a bámészkodást.
Több létra és izgalmas lépés után kiérünk egy turista útra, ahol megint kisebb kaptatón haladunk tovább a következő becsatoláshoz. 

Az út következő része már napos időben telt, a B nehézségű oldal mászása nem okozott gondot senkinek. Ekkor már nem nagyon voltak létrák, inkább oldalt másztunk, nem volt szükség mindenhol biztosítani magunkat, így gyorsabban haladtunk. Mikor felértünk egy magasabb pontra, volt egy kis kiugró, ahol nagyon szép közös képeket tudtunk készíteni, de persze egy kép nem adja vissza ugyan úgy a látványt, mint élőben. 

Ahogy ott álltam és csodáltam a panorámát, eszembe jutott egy könyv  amit nemrégen kezdtem el olvasni, ebből idézem az ide illő részletet:

"Odalent észrevesz valamit, egy apró pontot az erdőhatár szélén. Nem is, két pontot. vajon állatok lehetnek, vagy csak kövek? Az egyik pont megmozdul. Kő tehát nem lehet. Talán mormota? Innen föntről nehéz megállapítani a méretét. A másik pont pirosnak tűnik. Lehet, hogy két hegymászó van odalent? Fölpillant az égre a délelőttre várható zivatar jeleit fürkészve. Ha hegymászók, a veszéllyel kacérkodnak, hiszen háromórás késéssel vágnak neki a hegynek. Innen, föntről olyan, mintha két hangya mászna azon az aprócska ösvényen.Ekkor eszébe ötlik: de hiszen innen a "kilátóból" szemlélve három órával azelőtt még ő maga is egy ilyen pontocska volt csupán, egy emberi porszem ennek a behemót, szeszélyes hegynek az oldalában, amely észre sem veszi, hogy egyáltalán mászik rajta valaki. (Mint ahogy egy híres hegymászó mondta: "A hegyek nem ölnek meg senkit. Egyszerűen csak ott vannak a helyükön.") Az ember ennek megfelelően egészen kicsinek, szinte jelentéktelennek érzi magát. S ilyenkor egy pillanatra a maga tökéletlen módján, átérezheti, mi tárulhat Isten szeme elé." /Philip Yancey - Imádság/

Igen. Ezt éreztem, hogy ott állok egy monumentális hegy kis szikláján és látom, hogy a másik oldalon másznak az apró kis emberkék. Pedig csak pár kilométer választ el minket. Kicsinek éreztem magam, de nem jelentéktelennek. Eszembe jutott milyen nagy dolgok szerepelnek a bakancslistámon és hogy milyen kevés idő az élet mindnek a teljesítésére számomra. A tanulságot végül leszűrtem, mint már annyiszor: nem kell kontinenseken átutaznom azért, hogy szépet találjak, elég csak kinyitnom a szemem és egy kicsit más szemszögből néznem a dolgokat.

A nagy gondolatok megszületése csak pár perc álldogálást jelentett, hamar indultunk tovább, már nem volt messze a kilátó: egy utolsó hajrá után kimerülve, izzadságtól átázott pólóban terültünk ki a fűbe. Gyorsan felöltöztem, nehogy megfázzak, felvettem a télispakám, kesztyűm és a szuper piros széldzsekimet, és máris jobban éreztem magam. Erős szél volt a tetőn (50km/h), a lábam fázott, de szerencsére összebújtunk páran mint a pingvinek és onnantól már jól éreztük magunkat. Kata hozott a Süni csapat tagjainak nyalókát, és azt hiszem rendszeresíteni fogom ezt a szokást, mert nagyon jól esett a savanyú cukor.

Miután mindenki felért a tetejére tanakodtunk mihez kezdjünk. Út közben elhagytunk pár embert, nekik az lett a sorsuk, hogy Kori, az egyik gyakorlott sziklamászó visszament értük a biztonság kedvéért, később ők becsatlakoztak a Nyuszikhoz.

Mi, többiek a kilátót elhagyva felmentünk az Ottohaus (1642 km) menedékházhoz, ahol Totoval (egy barátommal aki velünk jött) megittunk közösen egy sört. Pontosabban Toto vett egy sört, aminek az lett a következménye, hogy Kata is meg én is beleiszogattunk.

Rövid kitérő után indulásra hívott a vezető, mi össze is készültünk és mit sem sejtve elindultunk a vezetőnk után. Sajnos a rengeteg útelágazás miatt 20 percet azzal töltöttünk, hogy megkeressük a jó utat. Ha a házból néztek volna miket, azt láthatták volna, hogy egy csapat ember keresztül kasul mászkál a fennsíkon céltalanul. 

Nagy nehezen, kisebb nézeteltérések után végül megtaláltuk a leágazást, és elindultunk. 20 perc lefelé csörtetés után, egy kisebb pihenőnél vettük észre, hogy két embert elvesztettünk, majd összerakva a kirakóst megfejtettük, hogy akkor indultunk pont el, amikor ők elmentek wc-re. Szerencsénkre az egyik elveszett ember, Judit, gyakorlott túrázó, így szégyen szemre otthagytuk őket, abban bízva, hogy megvárják a Nyuszi csapatot.

Tovább mentünk, és csak mentünk és már vagy másfél órán át csak mentünk a térdeket nem kímélő lejtőn, de még mindig szemmagasságban volt a szemben lévő hegy. Ekkor már lemenőben volt a nap, és a többiek idegei sem vasból voltak, kimerültünk.
Kimerültünk, mert többször eltévedtünk és össze vissza bolyongtunk, ami eléggé bosszantó volt. Tipikus esetét láthattuk annak, hogy a technika (itt GPS) mennyire elbutít. Nem azt mondom, hogy nem hasznos egy ilyen szerkezet, de érdemes mind a két módszert alkalmazni, főleg ha olyan helyen vagyunk, ahol még nem jártunk és kevés a térerő és az egyéb erő ami ehhez kell. 

Mindegy is, a lényeg, hogy ha Toto nincs velünk, akkor valahol egész máshol lyukadunk ki, vagy fogcsikorgatva fordulhattunk volna vissza. 

Már erősen sötétedett, voltak akik elővették a fejlámpájukat is. Mi, a három jó barát, Toto, Kata és én hátul mentünk lámpa nélkül, hisz köztudott: a szem megszokja a sötétet. Így is volt. Bár kihívás volt egy két szakaszon, hiszen nagyon meredeken mentünk lefelé, sok volt a vaslétra, vaslépcső, valamint volt olyan hely, ahol ajánlották a kantárral való biztosítást. - senki nem biztosította magát.

A néha néha felbukkanó panaszmoraj ellenére nagyon élveztem az éjszakai túrát. Izgalmas volt, nehéz és fárasztó, ugyanakkor vicces, mert jól szórakoztattuk egymást, csináltunk szép fényképeket és teleszívtuk a tüdőnket az akkora már kecskeszarszagmentes friss fenyőillatú levegővel.... mert azt elfelejtettem mondani, hogy egész úton kecske ürülékben lépkedtünk, és ennek megvolt a hozzá tartozó szaga is.

Körülbelül 2-3 órát jöttünk lefelé, akkorra már mi is felkapcsoltuk a lámpáinkat és próbáltunk úgy lépni, hogy ne törjön ketté a térdünk. Amikor végre elértük az aszfaltutat, mindenki nevetett a másik járásán, mert úgy mentünk mint a részeg zombik. Én kb. csak úgy tudtam haladni, hogy csípőből löktem előre a lábaimat. Na jó. Ennyire nem volt durva a helyzet, de igen megterhelő és fájdalmas volt a lépkedés.

Közben lett térerő is, és megtudtuk, hogy a Sanyi csapata a Nyuszik még mögöttünk jönnek lefelé, ezért fogadásokat kötöttünk, vajon mikorra fognak megékezni.
Amíg várakoztunk, ettünk, levettük a felszereléseket (mert ilyenkor mindenki a beülőben gyalogol), kicsit összepakolásztunk, beszélgettünk, nevetgéltünk, majd ezt mind megunva beültünk a kisbuszba, hiszen nálam volt a kulcs. Ott elszórakoztattuk magunkat kb másfél órán át, amikoris fél 11kor megláttuk az első turnus lámpázását az autóút túloldalán! Megörültünk nekik és a fogadtatásukra kikászálódtunk a kocsiból.
A csapat többi része kb fél óra alatt megérkezett és következett a pakolás, fizetés, indulás kombó.

Körülbelül hajnali fél 1 kor indultunk el, Kori, aki vezette a kisbuszunkat megkért, hogy tartsam ébren amíg vezet, de teljesen ciki volt, bealudtam. Pedig fenn akartam maradni, de addigra teljesen kipurcantam. Persze tudtam, hogy Kori valószínűleg még annál is jobban, mivel ő ment vissza a tőlünk lemaradottakhoz.... szóval nagyon szégyelltem magam amiért egyszer sem voltam képes ébren maradni. Szerencsére egy srác a kocsiból beszélgetett vele helyettem.

A hazaútból nem sok maradt meg, mert tényleg végigaludtam az utat. Valamikor Budapesten ébredtem fel, amikor elkezdtük hazavinni az embereket.
Mire hazaértünk (reggel negyed 6), Sanyi már ott volt a házunk előtt. Kori leparkolt a kocsinkkal és átült a saját kocsijába, rövid nevetgélés után elbúcsúztunk és mindenki ment haza.
Gyors zuhanyzás és fogmosás után, reggel fél 6 kor feküdtem le, majd reggel 10 órakor egy pihepuha puszira ébredtem az unokaöcsém jóvoltából, és indulhatott a nagycsaládi szülinapi parti.

Csak egy szót írok zárásnak: 

K Ö S Z Ö N Ö M

A név és a barátság kötelez

Biztos unjátok már ezeket a hetente felbukkanó stoppos bejegyzéseket, de egyszerűen nem tudok betelni vele. Menni kell, mert hihetetlen élményekkel gazdagít az út és a társaság. Olyan helyeken járok ingyen, amikről álmodni sem mertem. Olyan emberekkel találkozom és olyan életeket ismerek meg amikből nagyon sokat lehet tanulni.... de valamikor, a nyár is véget ér, és ezzel a véggel a stoppolások is abbamaradnak. 

Az idei nyár búcsú útját Rozival tettem meg és ez az út tökéletes lezárása lett a nyárnak. 

2015. szeptember 4. Péntek - A név kötelez

Hol is kezdjem. Nyilván az elején kellene, de itt most nehéz meghúzni a vonalat, hogy hol is kezdődött a kaland.... 

Az alapterv megvolt: találkozunk a Ferihegyi vonatállomáson, ahol majd a Ferihegyi úton elkezdünk stoppolni. Igen ám, de Anikó eléggé benézte a vonatot, és mire feleszmélt már Fóton ült a peron szélén, és várta Rozit, aki annyira jó fej volt, hogy átmasírozott a fél világon azért, hogy egy kis újratervezéssel Fótról kezdjük a stoppolást.

Miután megérkezett, felvettük a csíkos egyenpólónkat és kiálltunk az út szélére. Rozi élete első fuvarjára várt, és csak várt. Körülbelül negyed óra után vettük észre, hogy rossz irányba tartjuk ki a hüvelykujjunkat, így gyorsan átsunnyogtunk a másik oldalra. 

Így már érthető volt, hogy alig 5 perc után megállt egy autó és felvett minket. Egy kedves házaspár ült a benne, akik ingatlanozással foglalkoztak és kiderült róluk, hogy kárpátaljaiak, de már itt élnek Magyarországon. 

Velük bekeveredtünk egy hosszú dugóba, ami csak Gödöllő után hárult el. Nem sokkal a tisztulás után, Máriabesnyőn tettek ki minket egy buszmegállóban. 

Az tervünk az egyenpólóval az volt, hogy mindenkitől kérünk aláírást aki segít minket az úton: szállással, fuvarral, kedvességgel, ingyen kajával....stb., a csíkos minta pedig teret adott a szép írásnak. Erre csak az első pár szignó után jöttünk rá, hiszen mindenki a vonalra írta a nevét. :)

Besnyőn 10 perc álldogálás és örömködés után életünk legviccesebb és legjobb autója gurult be mellénk, mégpedig két(?) sztár személyében, a Meztelen Diplomaták együttes tagjaival. Mondjuk csak a forintembert, Totit ismertem fel, a másik srác Isti volt. Hamar kiderült, hogy sok a közös ismerősünk, köztük egy kollégám, valamint gimis arcok, regnumos barátok és mindenhonnan mindenféle emberek. A sok közös ismerős által kicsit úgy éreztem, hogy nem idegenekkel utazom, és ez nagyszerű érzés. 

Hatvanig vittek, a körforgalomnál szálltunk ki. Aláírásgyűjtés és közös kép készítés után búcsúztunk el, és mentünk megkeresni a jó helyet. Ez sajnos nehezen ment, de szerencsére kaptunk egy fuvart egy kedves apuka és a lánya képében, akik elvittek a szolnoki leágazáshoz. Már láttam a fényt az alagút végén. 

Apropó fény. Mivel eléggé későn indultunk, a nap már erőst ment lefelé. Aggódtam is, hogy mikor fogunk Szolnokra érni, mivel a szállásunkat couch surfing rendszerben szereztem. A szállásadó lánynak jeleztem,  hogy megpróbálunk 10 körül odaérni, de ha nagyon későn érkezünk akkor inkább nem megyünk és alszunk a szabadban. Erről persze nem akart hallani, ami számomra megnyugtató volt. 

Tehát ott állunk a kereszteződésénél, és mivel ketten voltunk lányok, hamar el is érkezett a fuvarunk. Egy kedves bácsi vett fel, szobafestő-mázolóként dolgozott, így a csomagtérben elfekvő létra alap kiegészítő volt a kocsiban. 

Egy órát mentünk vele, kedves, figyelmes és hihetetlenül jófej embert ismertem meg benne. Hatvantól csak pár faluval ment volna arrébb, de a jó beszélgetés és a kedves társaság miatt úgy döntött, hogy elvisz minket Jászberényig. 

Ekkorra már nagyon sötét volt, ezért megkértük, hogy tegyen ki minket valahol a város szélén egy viszonylag kivilágítottabb környéken. 

Így is történt, de a jó kivilágítás sem segített annyira előrejutni. Ekkor már aggódtam, de Rozi folyamatosan tartotta bennem a lelket, ami nagyon motiváló volt. 

Amíg várakoztunk énekelgettünk meg beszélgettünk, nevettünk az eddigi sikereinken és terveztük az estét. 

Kis idő várakozás után megállt egy kocsi, aki csak pár faluval vitt tovább, de a sofőr szintén nagyon kedves volt, jó témákról beszélgettünk.

Egy kicsi faluban szálltunk ki, dedikálást kértünk majd mikor elkezdtünk stoppolni, Szolnok feliratú táblával, azon akadt meg a szemünk, hogy mindenki minket bámul. Valahol a falucska központjában lehettünk a kocsma közelében. Ilyen közönség mellett vicces volt ott álldogálni, de szerencsére a sötét ellenére is megállt egy autó és mi beszálltunk. 

Ezt a fuvart egy számomra jellemző hangsúlyú szóval tudnám jellemezni (akik ismernek tudják), ez a szó pedig az: érdekes. 

Kb. másfél órát utaztunk a bácsival, akiről kiderült, hogy 3 felesége van, már elvált, a mostani feleségével már nem él nemi életet és ha nem lenne lusta, akkor már vele sem lenne együtt. Elmesélte, hogy milyen sokat keres, mennyire gazdag, ezért már más örömszerzési forrást is meg tud magának fizetni. Most is van egy "barátnője" aki mindig mondja neki, hogy váljon el és akkor boldogan élnének amíg.... Ezen az úton nem győztünk hümmögni Rozival.... 

Zárótörténetnek még elmesélt egy nagyon szomorú esetet egy lányról, aki állami gondozott volt, majd miután felnőtt lett, kapott pénzt az élethez. Ekkor természetesen felbukkant Acsalád, elvették a pénzét a továbbiakban pedig prostituáltként dolgoztatták. A mi bácsink úgy került a képbe, hogy amikor elment a hivatalba ügyet intézni, a lány titokban tőle kért segítséget, hogy elmenekülhessen a fogvatartójától. A bácsi nem tudott mit kezdeni a helyzettel, ezért nem lépett semmit. Erre két héttel látta a hírekben, hogy egy fiatal lány öngyilkos lett és kiugrott a 10-ről. Próbálta ezután telefonon elérni, de már senkit nem talált a vonal másik végén. Azóta is lelkiismeretfurdalása van a bácsinak. 

Ilyen szomorú hangulatban búcsúztunk el a egymástól, és immáron Szolnok aszfaltján lépkedve kerestük meg a szállásadónk lakását. 

Kis bolyongás után kijött elénk, lepakoltunk, átadtuk az ajándékot, majd elmentünk várost nézni. 

Megnéztük a híres kérész szobrot, a mellette lévő gyalog hidat, az uszodát és a fa installációkat, az Agóra Kulturális Központot és az előtte lévő kaleidoszkópos tornyot és még rengeteg kisebb nagyobb szobrokat meg bigyókat. 

Természetesen minden Szolnok felirattal fényképezkedtem. 

Éjfél körül érkeztünk vissza a lakásba, Rozival még nevetgéltünk egy kicsit, majd stílusosan a kanapén aludtunk el.

2015. szeptember 5. Szombat - Barátság mindenek felett

Reggel 8 kor sajnos esőre ébredtünk. Már kicsit elegem volt az esőből a Holland túrám után, így most úgy készültem, hogy biztosan ne fázzak. 
Miután elbúcsúztunk, megkerestük a helyes utat Debrecen felé, és stoppolásba kezdtünk, de nemigen vettek tudomást rólunk. Városon belül mindig nehéz elindulni. 
Fél óra esőben állás, némi reggelizés után egy buszmegállóban próbáltunk szerencsét, ami hamar el is érkezett, mivel egy bácsi felvett minket és elvitt a főúthoz, az autópálya felhajtóra. Elég ergya helyen szálltunk ki a zuhogó esőben, de annyi mákunk volt, hogy pont építették a bekötő utat, így le kellett lassítaniuk a kocsiknak 60 km/h-ra. 
Nem sokat várakoztunk, megállt egy autó, benne két székely tartott Németországból hazafelé Erdélybe. Ez a fuvar kalandos volt, mert egész úton hallgathattuk a perverz poénjaikat meg az incselkedő vicceiket. Bevallom, én élveztem a helyzetet, mert szeretek ilyenkor visszavágni és oltogatni a másikat. Az egyik, a Feri teljesen rákattant Rozira, mert hasonlított valami ismerősének a feleségére, így végig vele beszélgetett. 
Mivel ők Románia felé haladtak, Debrecent nem érintették, ezért kisebb újratervezést követően velük tartottunk Berettyóújfalura, ahol még meghívtak minket egy-két italra, elkérték a számunkat, aláírták a pólónkat, majd viszontlátást remélve elhajtottak. 
A körforgalom után kezdünk stoppolni akkor már célegyenest Debrecen felé, majd igen hamar megáll egy nagyon kedves bácsi, aki autódaruzással foglalkozott, épp tartott hazafelé az unokázásból. 

Az általános beszélgetős kérdések egyike volt, hogy megkérdeztük stoppoltak e fiatal korukban. Erre ott az Alföldön nagyon gyakran, szinte striguláztuk, az volt a válasz, hogy amikor katonaként dolgoztak, sokszor vették fel őket még kérés nélkül is. 
Ez a bácsi is nagyon sokat mesélt a katonai életéről, meg elmesélte mennyi mindent csinált fiatal korában, mi mindennel foglalkozott. 

Hamar beérünk a városba, ahol kisebb kérdezősködés után elvisz minket az Árpád hídig térig. Mivel nagyon kellett mind a kettőnknek pisilni, így az ott építkező munkás embereket kértük meg, hogy engedjenek be az építési területre, had használhassuk a ToiToi vécéjüket. 

Miután könnyítettünk magunkon megkerestük az utcát, ahol egy jó barátunk Mártonék adtak szombat estére szállást. 
Miután megérkeztünk, lepakoltunk, beszélgettünk egy órácskát, kipróbáltuk a masszázsfotelt - nagyon király - majd belekezdtünk egy Scrabble partiba.
A döntetlen kimenetelű játék után Rozi elment találkozni pár debreceni barátnőjével, Márton és én pedig átmentünk a szomszédba szalonnát sütögetni. 

Az este jól telt, pingpongoztunk, ettünk, ittunk, beszélgettünk, megismertem sok jó embert, Rozi is becsatlakozott a vége felé. 
Végül éjfél körül kerültünk ágyba és mélyen aludtunk reggelig.

2015. szeptember 6. Vasárnap - Megszületik a Homokóra és a Kisfiú legendája

Reggel sokáig aludtunk, mert csak 11-re kellett odaérni a misére, ahol sok debreceni barátunkkal szerettünk volna találkozni. 
Gyorsan megreggeliztünk, tébláboltunk valamennyit, majd Márton Édesapja vitt ki minket kocsival, majd vele együtt hallgattuk meg a szentmisét. 

A templom gyönyörű volt. Világos, modern, fagerendás, tágas. Alig győztem nézelődni. De nem csak a felületi dolgok voltak szépek: rengeteg fiatal, minden ministráns széken ültek, a siketeknek volt jelnyelvtolmács, két termes óvónőkkel felszerelt baba és gyerekmegőrző segítette a családokat a mise hallgatásában. 
A prédikáció mélyen megérintett, kaptam valamit, amit magammal vihettem és amit szem előtt kell tartanom a mindennapokban. 

A szentmise végén találkoztunk Dáviddal és Eszterrel, velük beszélgettünk egy keveset, majd kocsival visszamentünk Mártonékhoz.... bár Márton már korán reggel visszament Pestre, a család többi tagjával is nagyon szeretünk lenni. 
Meghívtak ebédelni, ami nagyon finom leves és mézes-mustáros csirke volt. 

Ekkor született meg a címben szereplő két ikonikus figura. Rozi mesélte, hogy női szabónak tanul, ezért szóba jöttek az alkatok. Megkérdezék, hogy tanulja e azt, hogy kinek milyen ruha áll jobban, mi előnyösebb. Ekkor kezdte sorolni, hogy van alma, körte, homokóra, kisfiú... erre én teljesen ledöbbentem, hogy van olyan alkati fogalom, hogy kisfiú??? 
Mire az apuka semmi zavar nélkül bejelentette, hogy hát nekem is az van. :D Ezen elpoénkodtunk egész úton. 

Ebéd után Márton Édesanyja vitt ki minket kocsival az autópálya közelébe egy benzinkúthoz. Az idő gyönyörű napos volt, tiszta, és a széltől friss. 
Amíg várakoztunk a Budapest táblánkkal, elkezdtünk írni egy Stoppos indulót, amibe belefoglaltuk a kalandjainkat, de elég nehezen ment. Még most sincs kész. Nem vagyok benne biztos, hogy valaha elkészül. 
Sokat nevettünk amíg várakoztunk, mert nagyszerű út volt mögöttünk, remek embereket ismertünk meg és sok új tapasztalatra tettünk szert. 
Mosolyogtunk az embereken, mert bár nem álltak meg, mégis teli mosollyal zúztak el mellettünk, integettek nekünk és már amennyire lehetséges volt ez a fél pillanat, egy kicsit kapcsolatba kerültünk egymással. 


Végül megállt mellettünk egy kisbuszos fiatal srác, aki elmondta, hogy szólt a haverjának, hogy vegyen fel minket és vigyen minket Pestre. Várjuk meg, egy nagy bordó kocsival lesz. 
Na ezen nagyon jót nevettünk és onnantól kezdve, kb fél órán át csak bordó kocsiknak tettük ki a táblánkat, sajnos eredménytelenül. 
Miután meguntuk a várakozást, mindegy lett milyen színű kocsi vesz fel. - bár kitaláltuk, hogy egyszer csinálunk egy olyan stoppos túrát, hogy csak egy színű kocsiba szállhatunk be. 

Ennek köszönhetően fél percre rá megállt egy úr, aki egészen Budapestig vitt, azon belül is a Ferihegyre. 
Vele az egész utat végignevettük, poénkodott, viccelődött, mi rákontráztunk, így nagyon hamar eltelt az a két és fél óra. 

Miután kiszálltunk, elgyalogoltunk Roziékhoz. Út közben fotózkodtunk, "szelfiztünk", művészkedtünk, írtuk az indulót több kevesebb sikerrel, nevettünk, nosztalgiáztunk, megettük az összes csokinkat és reménykedtünk, hogy gyorsan hazaérünk. 

Miután megérkeztünk, egy gyors teázás után indultunk is a testvéreivel együtt az esti 8as Veni Sancte misére, ahol rengeteg barátunkkal találkoztunk. 
Nekem már különösen hiányzott mindenki, hiszen a nyaramat kb. idegenekkel töltöttem, és nem csináltam túl sok lelki programot ami feltöltött volna. 

Mise után vettem észre, hogy 7 nem fogadott hívásom volt, 3 smsem és két hangüzenetem Apukámtól. Nagyon megijedtem, azt hittem valami baj van, ezért -mivel az enyém már csak 1%-on volt, és amúgy is lenémítottam - Tavaszy mobilján hívtam fel őket. 
A reakcióra nem számítottam, mert értem általában nem szoktak aggódni.... de a lényeg, hogy Apukám halálra aggódta magát, mert nem adtam magamról semmi életjelet 3 napig, és féltett, hogy elraboltak a bevándorlók. Szerencsére megnyugtattam őket. 

Mise után beültünk még sokan a Csempésbe egy italra. Nagyon lélekemelő volt beszélgetni mindenkivel. Rozival menőztünk telededikált egyenpólónkkal, majd szépen lassan egyre kevesebben lettünk. 

fél 11 kor én is elindultam haza, ahol már várt a pihe-puha ágyikó és a másnapi munka sötét árnyéka. 

***

Első körben szeretném megköszönni Rozinak ezt a kalandot, mert ezzel tökéletesen lezárult az idei nyári stoppos életmódom. Egyszerűen tökéletes volt ez az út. Mindenből kaptunk egy kicsit: izgalom, nevetés, szörnyülködés, eső, barátok, ismerősök, új ismeretségek, nehézségek... minden. 

Második körben minden autósnak és azoknak az embereknek akik segítettek minket, nekik is jár a köszönet! Sőt, nekik leginkább!!! 

Harmadik körben szeretném mindenkinek megköszönni akivel a nyáron találkoztam, beszélgettem, sírtam, nevettem, ettem, ittam, futottam, bicajoztam, stoppoltam, sziklát másztam, eveztem, voltam, dolgoztam, alakultam és megismertem. 

Köszönöm, hogy az életem részei lettetek, remélem a többség jó és szép emlékkel gazdagodott általam és azért nem gondol annyira rosszul rám. 

De ne aggódjatok, lesz még havonta legalább egy bejegyzés, ahogy elnézem a naptáramat, mert attól még,  hogy vége van a nyárnak, az ősszel valami új kezdődik mindig. Például a tanítási időszak. :D

See you soon