Nincs naptejünk.
Induláskor már rossz irányba mentünk, de szerencsére még a templomnál rájöttünk, hogy nem arra kell menni. Elindultunk hát a jó irányba. Ambrus talált egy paraszt szalmakalapot, amit egyből a fejére nyomott. Kicsit szakadt volt, de jól szolgált. Boldogan indultunk útnak, mit sem sejtve a Román pusztaságról és arról, hogy mi fog velünk történni.
A Táj gyönyörű volt, lankás bozótos, a nap égett, és égetett, a szél messziről elkerült minket, de legalább szép volt a táj, és a kedvünk letörhetetlen.
Már sajnos nem emlékszem pontosan hogy történt, de azt hiszem, hogy úgy, hogy egyszer csak elfogyott az út. Konkrétan olyan volt, mint a mesékben, hogy valaki kijön a képernyőről és elvágja egy ollóval, hogy majd pár 10 kilométer után máshova ragassza... ne mindegy, elindultunk kb. amerre akartunk.
Szerencsére elértük az első falut, Gyerővásárhelyet (Dumbrava). Ide gondoltuk azt, hogy megkapjuk az ennivalót. Könnyen be tud jönni a kocsi, és nincs messze Jegenyétől. Csoporhelyre még nem gondoltunk, mert egy darab árnyékos hely nem volt.
Olivér mondta, hogy mindenképpen menjünk fel a Gyerőffy-szöktetőre, de találtunk egy jobb utat a tóhoz, egy szépnek vélt heggyel, ami magasabb is volt mint a szöktető, ezért inkább kihagytuk, és elindultunk lefelé. Átmentünk az autóúton, és innen kezdődött minden baj okozója.
Bear Grylls színre lépése avagy a 10 csapás
Még a faluban megkérdeztük, hogy merre kell menni a tóhoz, ők meg lelkesen mondták, hogy egyenesen jobbra, végig, egyenesen de legjobb lenne, ha inkább az út mellett mennénk, ahol van kiépített rész, de mi ragaszkodtunk hozzá, hogy erdőbe szeretnénk menni. Erre ez volt a válaszuk: - de ha eltévedtek az erdőben, akkor kitől kértek tanácsot? A FÁKTÓÓL? (és milyen igazuk volt). De azért mi csak kértük, hogy azt az utat mondja el, ami átvisz az erdőn. Mondta hogy egyenesen. Mikor elindultunk, egy bácsi mondta, hogy legyen nálunk bot, mert kutyák vannak és veszélyesek. Bólogattunk, majd gyorsan elindultunk.
Tehát átmentünk a főúton, és egy hatalmas nagy végeláthatatlan lankás dimbes-dombos táj fogadott minket. Mentünk, aztán láttuk, hogy rossz irányba megyünk, ezért átvágtunk a jó útra. Mentünk, mentünk frattaráztunk, kb. percenként :D
Mikor már egy jó fél órája mentünk, megláttunk egy nyájat a közelben, mellette a pásztor, aki meglátott minket, és elkezdett kalimpálni, meg mutogatni előre, meg vissza, meg indokolatlan hangokat adott ki magából. Nem tudtuk mire vélni, ezért csak mentünk tovább. Az út egy karám és egy bódé között vitt minket, de még a bódé előtt megláttunk 1 kutyát felfelé menni a nyájhoz. Azt hittük, hogy nem vett minket észre, ezért mentünk tovább. Sajnos a kutya észrevett minket (1), és elkezdett iszonyatos iramban felénk rohanni és ugatott mint egy vadállat. Ekkor megjelent egy másik. Én akkor ott azt hittem, hogy összeesek a félelemtől. Ambrus elővette a botot, és csapkodott vele a levegőbe. Ekkor egy kicsit hátráltak, de annál nagyobb erővel kaptak a lábunkhoz. Ha Ambrus nem lett volna velem, tuti elkezdek vagy sírni, vagy kiabálni, vagy futni, de mindenképpen megettek volna a kutyák. Ambrus mondta, hogy ne mutassam a félelmemet... na mondom, épp hogy nem kaptam szívrohamot, és a lábam is kezdte elhagyni magát. gyorsan elkezdtünk hátrálni, majd előremenetben nagyon gyorsan menni. A kutyák nem tágítottak. kb. 400 méteren keresztül mentünk, mire a kutyák elhagytak minket. Akkor megfordultunk, és megpróbáltunk kerülővel visszamenni az útra. Amikor az ív végénél jártunk, a kutyák megint elkezdtek felénk rohanni. Én ott mondtam fel, és mondtam ,hogy fussunk. Bár nem futottunk, de egy meredek dombra igen hamar felértünk, és a kutyák végre elhagytak minket. (hozzáteszem, azok a kutyák tényleg vérkutyák voltak, és akkorák mint egy fél medve).
Fent a hegyen a nagy félelemtől megéheztünk, és megettük minden ennivalónkat. Gondoltam előveszem a csokit a táskámból, hogy megegyük. Igen ám, de a csoki inkább úgy gondolta, hogy megolvad, és mindenemet elárasztja (2). A mobilom sikeresen belefulladt a csokiba, de még később tudtuk használni. Az irataim szintén eláztak. Kicsit ideges lettem, de Ambrus lelkes FRATTARÁÁÁira újra visszanyerte, jókedvemet.
Mikor összeszedtük magunkat, már 2 tapasztalattal voltunk gazdagabbak: el kell kerülni a nyájakat, és a kutyákat minél besszebre, és azt, hogy a megbontott tábla csokit ne tartsuk a fontos dolgok mellett, mert még azon kapjuk magunkat, amint én kaptam magam.
A további másfél óra azzal telt, hogy kerestük az utat, és próbáltuk betájolni hol lehetünk. Végül találtunk egy patakot, és mivel nem tudtuk már amúgy sem ,hogy hol vagyunk elkezdtünk úgy gondolkodni mint Bear Grylls. És így alakult ,hogy elindultunk a patakmederbe, mert a tóhoz biztos elvisz.
A Patak egyszerűen gyönyörű volt. nem győztem csodálkozni. Élénk színek, ragyogó napsütés, kristály tiszta víz, gyönyörű kövek, rengeteg élet körülöttünk, halacskák, rákok, gőték, halacskák, madarak! A patak nagyon hasonló volt mint a Rám-szakdék. Könnyen lehetett benne menni, nagy kövekkel, bár eléggé csúszós volt némelyik. Voltak olyan kövek, amik úgy néztek ki, mintha lelocsolták volna vérrel, és megmaradt volna rajta. gyönyörű volt.
Miután eltelt vagy 3 óra, már nem láttam annyira gyönyörűnek. Addigra már beleestünk, és a patakban mentünk, mert végül is Hakuna Matata. Nagyon becsapós volt az a térkép és egészen más arányok voltak mint a magyar térképen, így nem tudtuk annyira átlátni, hogy meddig is kell még menni. Sok óra elteltével VÉGRE találtunk két embert, akik a patakban fürödtek, és elmondták ,hogy a tó már "nincs messze" csak követni kell a patakoz. Az a nincs messze még volt vagy másfél óra.
Elértük a tavunkat, ami igazából egy töltés volt, ahonnan zuhanyszerűen folyt le a párkányokon, mint egy lépcső. Na jó, csak egy lépcső volt, de az is nagyon jó. Ambrus megfürdött benne, én csak bevizeztem magam.
Megtaláltuk a köves utat, és innentől már minden jól ment. A falu egész messze volt, de könnyen megtalálható kiépített út vezetett odáig. Láttunk lovakat, meg kiscsikót, tehenet, meg mindent. Kiérve a faluból már tényleg minden jól ment. Átmentünk a főúton és tovább a mezőre. Ekkor már, bár minden jól ment, nagyon elegünk volt mindenből, és félve mentünk neki a lankás domboknak.
Starja falu előtt kaptunk egy bizonyos hívást Báló Andristól. Ekkor még jobban letörtünk, de menni kellett tovább, és mivel már ott voltunk, hogy ennél rosszabb már nem lehet, ennél rosszabb kedvünk már nem lett.
Starja végén egy kedves magyar anyuka elvezetett minket a jó útra, és onnan már hamar megláttuk a Mákosrétest. A réten még egy kicsit kóvályogtunk, de 2 óra múlva megtaláltuk a jó utat.
9 re értünk be a faluba, egyszerre az Olivérékkel. Kaptunk gyógyító italt, és még annál is inkább ennivalót. Mivel már 2 körül megettük minden kajánkat, kicsit éhesek voltunk.
Készítettem egy képet, ehhez fűzök egy kis jelmagyarázatot:
A zöld csík az az az út, ami jó és tudjuk hogy hol mi van.
A piros az az az út, ahol eltévedtünk, és lövésünk sincs arról, hogy mi van.
A kék az az az út, amikor a patakban megyünk.
A rózsaszín az az az út, amin kellett volna jönnünk.
Helyzetjelentés:
Bennem nem volt egy kullancs sem. Leégtem elég rendesen, de nem jobban min a Piri, és megtanultam, hogy Erdélybe nem megyek be egy hatalmas nagy husáng nélkül!!!
De mindenek előtt:
FRATTARA- FRATTARATTARAAA- RAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAA
