Gyökerek Stopptúra

Nem vagyok az az otthon ülős típus, és ahogy telnek az évek, egyre inkább érzem, hogy nekem tényleg mennem kell. Be szeretném járni a világot, Magyarország zegzugait, kis falvakat, titkos utcákat, elhagyott fák árnyékában akarok fűszálat rágcsálni és tengerszemekbe lógatni a lábamat. Ám ezeket egyedül megtapasztalni nem jó, így kerestem magam mellé embereket, akikkel együtt generálhatjuk az egyediségünkkel a változatos és sokrétű kalandokat.

Ezen a hétvégén Balázzsal indultam el, hogy megkeressük a nagypapája szülőfaluját és egy kicsit kutassunk az ottani emberek emlékeimben, azon az utcán járjunk ahol ő és az édesanyja jártak és azt a fröccsöt igyuk, ami a legjobban esik egy cél elérésekor.

2015. június 10. Péntek, Budapest – Tótvázsonyi Kastélyszálló

Nagy fába vágtuk a fejszénket akkor, amikor úgy döntöttünk, hogy már pénteken munka után elindulunk. A Déli-pályaudvarnál találkoztunk, a vonatunk pedig 18:05 kor gördült ki a peronról. Mind a ketten fáradtak voltunk, hisz épphogy kiléptünk a pénzkeresők világából.

Másfél óra bambulás és semmibe nézés után érkeztünk meg Veszprémbe, ahol beálltunk a legközelebbi buszmegállóba stoppolni. Balázs nem hitte el, hogy ez működni fog, így épp amikor mondta, hogy elindul, lekanyarodott mellénk egy kedves férfi aki felajánlotta, hogy elvisz minket a város másik oldalához, ahol könnyen stoppolhatunk biztonságosan.

Előre be kell ismernem, hogy nagyon kevés nevet jegyeztünk meg, pedig tényleg igyekeztem a fejembe vésni, de – mint általábanilyenkor – ha csak nem írtuk fel egyből, már nem tudtuk felidézni kiknek is tartozunk hálával.

Még az utazás előtt készítettem köszönő kártyákat, amire a blogom elérhetőségét és a kalandjaim fajtáját tüntettem fel. Ez a kedves úr kapta az elsőt :)

Későre járt már, kicsit aggódtunk is, hogy éjszaka kell megpróbálkozni a stoppolással. Mögöttünk gyönyörű naplemente, előttünk a HARIBO gyár kacsintott ránk, amikor is megállt mellettünk egy kerékpárokkal felszerelt autó. Kis átrendezés után ültünk be melléjük. Kedvesek és nyitottak voltak felénk, meg is említették, hogy nem vettek fel még soha stoppost, mi voltunk az elsők! :) Azt tervezték, hogy körbe biciklizik egy nap alatt a Balatont, Szigligetről indulva. Remélem sikerült teljesíteniük amit kitűztek maguk elé.

A kedvességük abban teljesedett ki, hogy elvittek minket Tótvázsonyig a falu másik végére. Kártya osztás és sűrű köszönömök után búcsúztunk el.

Azért idáig jöttünk, mert Balázs építész, és amikor még fiatal volt (höhö) akkor a Cseri Kastély mellett építettek egy kis faházat. Ezt jöttünk meglátogatni, valamint egy egyetemi barát családjáé a kastély. A barát, Benjamin eljött értünk és elvitt minket a házhoz. Úgy volt megbeszélve, hogy a mezőn alszunk sátorban, de nagyon hidegre fordult az idő így kaptunk egy szobát! Kastélyban! Egy KASTÉLYBAN aludtunk! :D Úgy éreztem magam, mint egy királylány.

Miután letettük a cuccainkat, kimentünk megnézni a kis faházat, ami az erdő szélén állt. A nap már lement, hűvös volt. Mikor odaértünk, valami nagy zajjal elkezdett kirepülni a házikóból. Azt hittük denevér, de csak egy kismadár család volt. Az egyik az üvegnek repült rendszeresen és nem találta a kijáratot (pedig elég tágas volt a kiút). Végül Balázs kis rásegítésével kiröppent.

Miután körülnéztünk, felmásztunk a ház tetejére és koccintottunk egy korty pálinkával, lemásztunk és megkerestük a házigazdánkat, akik épp vacsoráztak. Odaültünk melléjük, Benjaminhoz és Zsófihoz a barátnőjéhez és beszélgettünk. Pontosabban a fiúk beszélgettek, a lányok meg hallgatták őket. Nap végére egy kicsit elfáradtam. Evés után megkínáltuk őket egy kis pálinkával, amit még a családi mátrai borkóstolón vettem (életem egyik legfinomabb pálinkája volt), majd koccintás után kiültünk a teraszra, ahol fröccsöztünk és mi lányok tovább hallgattuk a nosztalgikus emlékek felidézését.

Fél óra múlva elbúcsúztunk és lefeküdtünk aludni aaaa KASTÉLYBAN.

2015. július 11. Szombat, Tótvázsony – Zalatárnok

Reggel korán szerettünk volna indulni, pontosan 7kor, de nem így történt. Balázs mindig gyorsan összekészülődött én pedig mindig lassan. Fogmosás, reggeli hideg zuhany után, már felszerelkezve indultunk le egy kis kávét szerezni a konyhából. Út közben találkoztunk Benjáminnal, ő adott nekünk reggelit.

Ezután kimentünk még egyszer megnézni a kis faházat, majd megsimogattuk Sacit a komondort, kicsit sétálgattunk, majd Benjiékkel megittunk egy kávét. E közben ajánlották fel, hogy elvisznek minket Balatonfüredre, mert a Káli-medence volt az első célunk.

Megérkezve Füredre, adtam egy kártyát nekik is, megköszöntem a csodálatos emlékeket és elindultunk jó helyet keresni.

Nagyon hamar kapunk fuvart, egy kedves nő ült benne, valamint egy másik stoppos és egy barátnő. Tudom, borzasztó, de a nevükre most sem emlékszem. A sztorikra viszont annál inkább. Remek út volt! Átkompoztunk a déli partra, előttünk robogott 150-nel egy ősrégi Lada amit alig tudtunk megelőzni, rengeteg stoppos történeten szakadtunk a nevetéstől és hüledeztünk némelyiken, meséltük a saját meséinket, és közelebb kerültünk egymáshoz egy kicsit. A sofőrünkről kiderült, hogy a Hungarohitch egyik vezetőjének a barátja, valamint, hogy ő vezeti az egyik stoppolós oldalt is és az enyémet is belerakja valamikor.

Ezzel a fuvarral egészen Balatonszentgyörgyig jutottunk, egy kis dinnyeárus és egy lerobbant kocsi mellé. A másik stoppos férfi is kiszállt, ő valamivel feljebb ment, mert érte szervezett fuvar jött.

Nem sok idő elteltével felvett két kedves férfi, akikről kiderült hogy hatalmas arcok! Csabi vőfélyként dolgozik, így poénokban nem volt hiány! Vele utazott még Laci, akinek szintén sok kaland jutott az életben. Ezeket mesélték el. Volt egy kis pihenő, ahol kaptam egy nagyon szép szavalást angyalokról és szép dolgokról. De, hogy Balázs se maradjon ki, kapott ő is egy nyomdafestéket nem tűrő jókívánságokkal teli versikét. :D Nagyon vidám út volt.

Keszthelyig vittek, ahol kiszálláskor pár közös képet kértem emlékbe, amit meg is kaptam! :)

A körforgalom után álltunk meg, és bemutattam, milyen az egy másodperces stoppolás. Amint kitettem a kezem, egyből megállt mellettünk egy kék kisbusz. Ketten ültek venne, Misi és Vivien. Az utakon általában magunkról meséltünk, kik vagyunk, honnan származunk, mivel foglalkozunk, mi a célunk az úton. Itt is a foglalkozás volt a fő cél, így kiderült, hogy Misiéknek van egy galériájuk, Vivien pedig közgazdásznak tanul. Nagyon értékes és érdekes dolgokról folyt a szó.

Egészen Bakig vittek minket, ahol a nagy melegre tekintettel megittunk egy házmestert. Tovább haladva szóba elegyedtünk egy nénivel, aki a ház előtti kispadon ült, ölében egy fekete macskával. Aranyos volt és kedves dolgokat meséltünk egymásnak.

Nagyon elégedettek voltunk, mert csak egy falu választott el minket Zalatárnoktól. Balázs nem is gondolta volna, hogy ilyen gyorsan és ennyire egyszerűen eljutunk a faluba. Az emberek kedvességére és a gyors haladásra tekintettel, elhatároztuk, hogy innen gyalog megyünk tovább.

Ekkorrára már nagyon meleg lett, és rendesen izzadtunk, pirosodtunk, porosodtunk az út mellett. Kicsit össze is vesztünk azon, hogy melyik oldalon kell haladni, de most utánanézve kiderült, hogy nem nekem volt igazam, és mindig az autókkal szembe kell haladni. Fura, mindenesetre tartozom egy fröccsel. ;)

Egy buszmegállóban megálltunk ebédelni egy kis maradék, otthonról csomagolt felvágottakat meg zsömiket, majd kisebb kitérő után próbálkoztunk stoppolni. Nem sikerült és továbbmentünk, a lelkesedésünk töretlen, még egy szájharmonika is előkerül a zsebekből és toljuk az utcazenészt.

Hegyen-völgyön vezet az út, végül 3 km híján a falutól nem messze felvesz minket egy kedves furgonos stoppolás nélkül, a nagy melegre tekintettel. Egészen jó helyre visznek el, Zalatárnok, Táncsics u.

Megérkeztünk. Kitűztünk egy célt és most ott állunk, ahonnan a nagypapa ered. Érzésekről itt nem tudok írni, mert nem én éreztem őket, de az őszinte arc mindent elárult, amikor Balázsra néztem.

Amíg ő körüljárta a házikót és a telket, addig én bevetettem magam egy kényelmes árokba és hálát adtam a megérkezésünknek.

Ám ennyiben nem merült ki az eredet felkutatása, most következett a nyomozás, így elmentünk a helyi kocsmába, hogy meghallgassuk az emberek emlékeit a családról. Sajnos már csak a nagyon öregek emlékeztek részletekre, falábról és motorbalesetről meséltek. Megadtuk nekik az alapokat egy jó sztorizgatáshoz, mi pedig fáradtan hallgattuk őket, miközben kortyoltuk a hűsítő fröccsöt, felpezsdítő kávét, finom csipszet ettünk.

Jó 2 óra után megköszöntük az emlékeket, vásároltunk egy kis hagymát, szalonnát, bort, lecsókolbászt és elindultunk a pálinkafőző házikókhoz, ahol az aznapi szállásunk volt. Út közben megnéztük mikor van másnap mise, valamint megnéztük a kis horgásztavat ami a falvacska közepén terült el.

Nagyon pici volt, de szépen rendben tartották, padokkal, romantikus zugokkal tűzdelve. Én egész úton olyan voltam, mint egy jó turista és folyamatosan kattogtattam a fényképezőmet, amit Balázs nem értékelt annyira... Punnyadás és szottyadás után felkerekedtünk.

Út közben fát gyűjtöttünk az esti tűzhöz. Lecuccolás után még szedtünk pár öl fát, én pedig elviharzottam a búzamezőbe gyönyörű naplementét fotózni.

Mire visszaérkeztem, meg volt rakva a gúla. Kis idő múlva teljesen lement a nap, majd az éhségünkre való tekintettel meggyújtottuk a tüzet. Ha azt nem is, de Balázst egy kicsit oltottam, mert borzasztó hézagosan rakta össze a fákat és ha én nem mentem meg, akkor rakhatta volna újra, de szerencsére a jó cserkész mindent megold, így hamar belobbant a tűz egy kis tamponnal és pár szikravetővel.

Sütögetés közben beszélgettünk, falatoztunk, hallgattuk a közelben kelepelő gólyákat. Miután elfogyott a fröccs, már csak tisztán ittuk a 666.- forintos 2 liter mennyiségű bort. Hiába a sátán száma, úgy érzem isteni volt az esti beszélgetés. 'Én még sohasemmel' kezdtük, ami nagyon gyorsan egy témára korlátozódott. (If youknow, what I mean) Ebből átavanzsálódott 'én már csináltamra', majd a vége felé már csak kérdeztünk a másiktól olyat, amire kíváncsiak voltunk a másikkal kapcsolatban, és őszintén kellett rá válaszolni.

Tudni kell, hogy mi ketten nem ismerjük egymást, szinte egyáltalán. Mindig társaságban találkoztunk és akkor sem egymásért, hanem valaki más társaságával. Így megmaradtunk egymásnak úgy, mint: a Totter haverja/barátnéja aki általában ott van a nagyobb összekoccanásokon.

De ez az este nagyon mélyre sikerült és én pont ezt szeretem. Mély beszélgetéseket, ahol mindenki tanul valamit magáról és a másikról is. Nagyon jó volt, köszönöm Balázs!

Sajnos ezt a beszélgetést, - ahogy a tüzünket is – eloltotta egy nagy villámokkal érkező orkán. Gyorsan össze is cuccoltunk, benyomultunk a már korábban felállított sátorba, elhelyezkedtünk és elaludtunk. Nehéz volt, mert addigra már kopogott az eső és én őszintén féltem, hogy a kis Tescos sátrunk az első széllökéskor beázik, felborul, kiszakad, beszakad...stb. de nem így lett.

2015. július 12. Vasárnap, Zalatárnok – Balatonkenese

Az éjszaka folyamán többször is felébredtünk, forgolódtunk, a sátrunk lejtett, így folyamatosan „guggoltunk,” nem tudtuk kinyújtani a lábunkat. Hajnaliban felkeltem kipihenten, hogy akkor indulhatunk, majd kiderült, hogy még csak 5 óra van, így boldogan visszafeküdtem. Addigra a vihar is enyhébb lett.

Balázs kelt fel előbb. Mire kimászott én is felébredtem, kicsit óvakodva mozogtam, mert a sátor bepárásodott és ha hozzáértem az oldalához akkor elkezdett csöpögni a víz.

Lassan, kómásan öltözködtem, összerámoltam a cuccaim, ruháim és megszülettem a sátorból én is. Gyorsan kiszedtünk mindent a sátorból, és amíg vártuk a száradást, elmentem egy helyre, visszajöttem, arcot és fogat mostam, majd összehajtottam a sátrat. Ezután pakolás, pálinkázás, pálinkafőzőház fényképezés, szeretés, macskaetetés, zenehallgatás és indulás.

A mise nagyon későn lett volna, így a templomot elhagyva betértünk a kocsmába, ahol reggeli kávé és a vasárnapi nyitva tartással mit sem törődbe bevásároltunk zsömléket, felvágottat és lekvárt.

Ezután következett a temetőlátogatás, ahol a családneves sírköveket néztük meg. A temető szomorú hely. Ritkán járok oda szerencsére, de ez alkalommal nagyon elszomorodtam. Találtam két egymás mellett lévő ici-pici sírboltot. Kisbabák feküdtek benne. Volt ott egy néni a temetőben, aki pedig a 19 éves fiát jött meglátogatni. Elmesélte a hirtelen halálát, és amikor elbúcsúztam tőle nem tudtam a könnyeimnek parancsolni. Pici babák, fiatal halál. Hálát adtam azért, hogy én még élek, van családom és vannak kalandjaim. Az ember nem is érzi igazán mekkora ajándék az, hogy él....

1 óra temetőlátogatás után elindultunk kifelé a faluból, és esélytelennek érezve magunkat, stoppolni próbáltunk. Vasárnap reggel, egy 650 fős, mindentől távol eső faluban.

Rengeteget várakoztunk, közben összeszedtem magam. Sok idő elteltével megállt mellettünk egy autó, amiben cigányok ültek és mondták, hogy elvisznek minket Bakig. Beültünk és nagyon jól elbeszélgettünk. Nem azt mondom, hogy nincsenek előítéleteim, de igenis adni kell esélyt mindenkinek, hogy bizonyítsa az igazát, és ők bizonyították. Nagyon kedvesek voltak, viccesek és meglepően megszerettem őket.

Elvittek minket a Keszthelyi elágazásig, ahol az előző bejegyzésemben Katával voltam. Ott felvett minket egy kedves család, akik strandolni igyekeztek Keszthelyre. Út közben beszélgettünk, meséltünk magunkról, ők is magukról. Kiderült, hogy Lentiben élnek és van egy lovardájuk, szóval ha arra járunk, akkor legközelebb mindenképpen benézünk hozzájuk.

Elvittek minket a parthoz, ahol letelepedtünk a fűbe reggelizni. Zsömle, lekvár, felvágott, hagyma, majonéz. A vízben vagy egy tucat hattyú úszkált, a gyerekek száraz kenyérrel etették őket, volt köztük egy kerekesszékes fiatalember is.

Evés után sétáltunk a parton és kerestünk egy helyet, ahol belelógattuk a lábunkat a vízbe és vártuk, hogy a snecik, mint egy halpedikűr, tisztára egyék a lábunkat, de nem tették. Én í vízbe – pontosabban a köveken – beljebb merészkedtem és találtam egy lebegő döglött kagylót, aminek az lett a sorsa, hogy elkacsáztam a távolba.

Nagyon meleg van és mi kezdünk egyre fáradtabbak lenni. Ezt kiküszöbölöm egy erős arcon fröcsköléssel, amihez nem maradt el az ellentámadás.

Borzasztó sok bolyongás és sétálás után megtaláltuk a főutat, ahol nem vettek fel sehol. Megláttunk egy benzinkutat, ahol megittunk egy kávét, könnyítettünk magunkon, majd újult erővel tettük ki a kezünket az autók elé.

Óráknak tűnő napon égés után megáll egy kedves fiatalember, aki hazafelé tart Hévízről és miközben haladunk elmeséli a helyi nevezetességeket, mert ő a kereskedelemben dolgozik. Jókat mesélt, tetszett az út :) Balatonedericsi elágazáshoz vitt minket és egy biztonságos helyen szálltunk ki az autóból.

Elképesztően szerencsétlenek voltunk hazaúton. Alig-alig álltak meg, nehézkesen mentünk, de elértünk egy olyan szintet szellemileg, ahonnan már nem sok vezetett el az őrületig. Össze vissza vicceltünk, nevettünk, énekeltünk, harmonikáztunk, beszélgettünk és barátkoztunk.

Végre-valahára felvett minket egy kedves Lengyel úr, akivel nem sokat beszélgettünk, mert nem tudott külföldiül. Így csak boldogan mosolyogtunk és takkoltunk mindenre. TAK!

Elvitt minket Badacsonylábdihegyig, ugyan oda, ahol Katával stoppoltam, de nekünk kevesebb szerencsénk volt. Nem akartunk sokáig álldogálni, mert már 16 óra is elmúlt, mi meg otthon akartunk lenni.

Amíg várakoztunk, Balázs úgy döntött, hogy túl meleg van, ezért leöntötte a hátamat, majd a mellkasomat vízzel. A retorzió nem maradt el, viszont így csupa vizesen esélytelennek éreztem, hogy bárki felvesz minket, ezért valahogy meg kellett várni amíg megszáradok: megéhez/szomjaztunk, így épp kapóra jött, hogy bemenjünk a szemben lévő ebédlőbe és burzsuj áron egyek hamburgert és egy sört, Balázs meg igyon egy kis fröccsöt.

Boldogság után, telítve kiálltunk. Nagyon nehezen, de megáll egy francia rendszámú autó, amiben egy magyar férfi ült. Én elkaptam a kajakómát és szégyen szemre 10 perc erős koncentráció után elaludtam hátul. Balázs (nem tudom, lehet tényleg büdös voltam addigra) egy ideje már mindig előre ült. Most is így tett, így ők ketten nagyon jól elbeszélgettek. Amíg figyeltem én is sokat nevettem, de aztán vége. Képszakadás és arra kelek, hogy hálásan köszönöm a fuvart és a légkondis autót.

Szomorú lettem, amiért elaludtam, mert míg Balázs teljesen bepörgött a lelkesedéstől én annyira befordultam a magam kis világába. Balatonudvarihoz közel álltunk meg, szemben az út túloldalán egy dinnyés kacsingatott ránk, amit nem tudtunk megállni és befaltunk egy sárgadinnyét.

Miközben ettünk, befordult pár kocsi, hogy vegyen a gyümölcsből, ennek köszönhettük a következő fuvart. Kiderült róla, hogy elvégezte a fizikus egyetemet, de most közgazdászként dolgozik. Balázs jól bírta beszéddel, én már az utolsó 3-4 kocsiban szinte semmit nem mondtam. Mindig úgy alakult, hogy Balázstól megkérdezik mivel foglalkozik, elmeséli lelkesen, hogy építész, aztán rám már nem kerül sor, én meg hülyén érezném magam, ha a semmiből előbukkannék, hogy: 'nem mellesleg én népi bőrművesnek tanulok.' Cirip cirip és mindenki kínosan érzi magát. :D

Szóval örültem, hogy gondolkodhattam, ÁM ebben a kocsiban rám is sor került és teljesen belelkesültem, hogy elmesélhettem milyen király dolgokat tanulok és hogy ilyen jó és lelkes hallgatóságom van. Szóval egy kicsit én is felpörögtem.

Jó, beszédes út után Balatonkenesén tett ki minket a vonatállomáson, ami nem sok ellenvetés után stoppolásunk végállomásává lett.

Nagyon fáradtak voltunk mind a ketten, így nyugodt szívvel vettük meg a Déli-pályaudvarra szóló jegyünket. Teljes fáradság.

Fél óra múlva érkezett meg a vonat, elfoglaltunk egy kabint, ahol egy fura bácsi ült. Út közben beszélgettünk, én játszani szerettem volna, de sajnos a velem szemben ülő piros szemű zombi más véleményen volt. Végül csak néztük egymást, nevetgéltünk a kalandjainkon, piszkáltuk egymást, buborékot fújtunk a vonat népének és a gyerekeknek.

2 óra múlva érkeztünk meg az állomásra, majd még a 105-ös busszal is együtt utaztunk sok megállón keresztül. Könnyes búcsú, majd elválás.

Hihetetlen milyen sok mindent ki lehet hozni két napból. De a recept egyszerű:

• vegyél magad mellé egy embert
• legyen egy hátizsák a hátadon
• tűzz ki egy helyet
• indulj el
• minden lehetőséget fogadj el (gokart, komp, dinnyeevés, bármi)
• jóra való látásmód
• hálaadás

Ennyi. :)

Köszönöm mindenkinek aki részt vett ezen a kalandon, az embereknek akik felvettek minket, akik útbaigazítottak, akik megnevettettek, a motorosoknak akik mindig viccesek, és az útitársamnak, Balázsnak az egyéniségét és a poénjait!

Köszönöm!