Taize talákozó Rigában - A bizalom zarándokútja

Boldog új évet kívánok ezzel a bejegyzéssel mindenkinek aki rendszeresen olvas és azoknak is, akik most teszik ezt először! Üdv!

2016 sokaknak rossz év volt, én is közéjük állok, hiszen nagyon nehéz időkön vagyok túl. Szerencsére az év vége felé elkezdődtek a jó dolgok, mint pl. új munkahelyem van, amit a kezdeti nehézségekkel ellentétben, most már nagyon szeretek, valamint sok új tapasztalatot szereztem. Megértettem mi, miért történik körülöttem és elértem arra a lelki állapotra, amire már oly régóta vágyom.

Az idei taizei találkozó, - ami Lettországban, azon belül is Rigában volt megszervezve-, mindezeket az érzéseket annyira megerősítette, belém égette, hogy teljesen felkészültnek érzem magam 2017-re.

2016. december 27. Szerda – 26 óra

Szerda reggel, a 10 órai találkozó után közösen imádkoztunk egy keveset, majd az eligazítás után beszálltunk a buszba. Én a kettes KIM-es szervezésű busszal utaztam, amiben a fele társaság görög katolikus volt. Mivel magam is az vagyok (csak világ életemben római katolikus misére járok) örültem, hogy egy kicsit jobban megismerhetem, és talán rám ragad majd egy két görög vonás.

Nem ültem még sosem ilyen sokat buszon. 26 óra volt az út, ráadásul a legtöbb részét nem is alvással töltöttük, mert nappal utaztunk. Szerencsére a buszközösség kedves, vicces és kreatív emberekből állt, így felsorolnám miket is csináltunk az úton:

• 
  Mobiltelefonnal, cipőfűzővel és blútuszos hangszóróval építettünk egy kisebb mozirendszert, amiről néztük az általam hozott meséket: Aladdint, Mulánt, majd visszafelé az Oroszlánkirályt.
• Beszélgettünk a mellettünk, mögöttünk, előttünk, néha alattunk, a földön alvó emberekkel.
• Mély beszélgetéseket folytattunk a mellettünk ülővel
• Aludtunk hihetetlenül igénytelen és kényelmetlen pózokban, némelyikünk a padlón.
• A benzinkutas megállóknál fél órákat sorban álltunk a wchez.
• 
  Litvániában és Lengyelországban hógolyóztunk, ha akartak, ha nem.
• Hangolódtunk a Taizei találkozóra, énekeltünk énekeket.
• Énekeltünk minden félét gitárral, főleg éjszaka.
• Barkochbáztunk, társasoztunk.
• Szenvedtünk az unalomtól.
• Tanultunk és olvastunk.
• Valamint egész úton ettünk mindig valamit.

Közben szép lassan átkúsztunk másnapba.

2016. december 28. Csütörtök – Első megmérettetés

Valamikor napkeltekor ébredtünk fel, ami azt jelenti, hogy 9 körül. Ugyanis nagyon rövidek voltak a nappalok északon. 9 kor jött fel a nap, 4 kor pedig már sötét volt.

Mikor mindenki felébredt, társasoztunk még egy utolsó Titkos Ügynököt, majd egy váratlan pillanatban, megláttuk a boldogan ránk mosolygó RIGA feliratot a város szélén. Innentől kezdve már izgalmas várakozás lett úrrá rajtunk és mindenkinek kipattant az álmosság a szeméből.

Vajon milyen lesz? Hol fogunk aludni?

Megérkezés után regisztráltunk, majd elvállaltunk önkéntes feladatokat, én animátor (kiscsoport vezető) lettem. Ezután szétváltunk csoportokra aszerint, hogy melyik plébánián kik legyünk együtt, majd elindultunk megkeresni azt.

Kisebb nagyobb eltévedések után megtaláltuk az evangélikus templomot, ahol megint szétvalltunk szállás szerint, így lettünk együtt négyen: Enikő, Betti, Eszter és én.

El is indultunk megkeresni a szállást, amiről sajnos kiderült, hogy tömegszállás. Ez még így nem is lett (!!!höhö) volna baj. Ám amikor megláttuk, én majdnem elsírtam magam:

A környék ijesztő volt és lepukkant, a kapu olyan volt, amit messze elkerültem volna, a ház gondnoka szintén félelmet keltő volt. Ahogy mentünk fel a lépcsőházban, a kórházi zöldre emlékeztető folyosón húgyszag terjengett, a szállásadónkról kiderült, hogy nem beszél angolul, csak oroszul, majd az koronázta meg a szenvedésünket, hogy meleg víz sincs.

Egyedül annak örültem, hogy más magyarok is voltak velünk, köztük egy régi ismerősöm is, Luca. De összességében nagyon, nagyon rossz volt a szállás.

Miután letettük a cuccainkat és valahogy elhelyezkedtünk, elindultunk a városba, hogy odaérjünk az tea- és ételosztásra, valamint az esti imára.

Az étkezés egy sportcsarnokban volt, a focipályán, majd onnan lehetett átjutni az arénába, ahol rendszeresen volt az esti 7 órai kezdetű ima.

Még nem volt olyan nagy élmény, mert a szállás eléggé letört. Viszont nagyon örültem, hogy pont ismerősök mellé ültünk.

Ima után hazafelé eltévedtünk, ami szinte mindennapossá vált, így már nagyon fáradtan estünk haza. A hideg (fagyos) zuhany gondolata igen elborzasztott, ezért úgy döntöttem, hogy majd reggel zuhanyzok.

A szálláson a lányokkal még elbeszélgettünk, közben megérkeztek a lengyelek is, 6 darab 13-14 éves kislány és egy szigorú apáca. A gyerekek neveletlenek és bunkók voltak elég sokáig, így nem nagyon beszélgettünk velük, az apáca pedig nem beszélt angolul.

Lefekvés előtt, még elköhintettem, hogy holnap lesz a szülinapom, majd sokat fészkelődve és várakozással teli gondolatokkal aludtam el.

2016. december 29. Péntek – 27. Szülinap

Fázós éjszaka után fáradtan ébredtünk, majd gyors fürdés, hajmosás, szülinapi ölelgetés, meg minden egyéb szépítkezés után siettünk eltévedve a plébániára, ahol a reggeli ima után kiscsoportokra bontódtunk. Az én csoportom a 8as számú volt, amiben 2 német, 2 ukrán, 5 lengyel és 1 magyar lány vett részt.

Bár az angol tudásom még mindig gyatra, mégis azt kell mondanom, hogy elég jól sikerültek a beszélgetések. A végén mindig játszottunk. Na jó. Igazából csak egyszer, de az nagyon jó volt!

Mivel én animátor voltam, a többiek meg nem, minden reggel egyedül mentem be a városba megkeresni őket, és a buszos cimbiket. Az út oda nagyon jó volt, találtam egy piacot, ahol akartam venni valami Lett reggelit, de nem találtam csak büdös halakat, így egy kis kerülővel kikötöttem a fórumon, a McDonald'sban. Shame! Shame! *csiling

Sternével, az egyik buszos pajtimmal és az ő barátaival kellett volna találkoznom, de végül csak ő jött egyedül, mert a többiek máshova mentek. Kaptam egy sört ajándékba, majd egy gyors evés után eljutottunk a déli imára, ami a Dómban volt.

Ima után a templomból kiérve, szülinapom alkalmából elénekeltek egy görög katolikus szülinapi áldásféleséget, elénekelték az 'Éljen sokááááá' című dalt, majd megtapsoltak és a végén koccintottunk pálinkával.

Mindezek után szétváltunk, majd Sternével ketten elmentünk az egyik délutáni műhelyre, Kipsalába. Bár odafelé egy kicsit eltévedtünk, így lekéstük az izgalmasabb felét, ezért egy kis idő után kijöttünk a csarnokból, és leültünk a kinti padlószőnyegre beszélgetni. Annyira belemerültünk a beszélgetésbe, hogy el is felejtkeztünk a többiekkel való találkozásról.

Ebből az következett, hogy lekéstük a vacsorát, és az esti imánál már nem találtuk meg a többieket.

Az ima már nagyon jó volt. Imádkoztam sok mindenkiért akiket otthon hagytam, valamint imádkoztam mindig a körülöttem ülőkért is. Hálát adni mindig kell.

Az ima kötetlenebb részénél az emberek sorbatérdeltek a kereszthez és Alois testvérhez áldásért. Én is beálltam szülinapi áldást kérni, majd a testvér közelében meg is találtam Bettiéket.

Rövid csendes imádkozás után kimentünk sorba állni a másnapi ennivalónkért, vagy vacsoránkért.... igazából sosem tudtam, hogy mikorra is szánják azt amit kapunk.

9ig vártuk, míg a szállásunkon lévő többi lány végez az önkénteskedéssel (ételosztás), majd Sterne bandájával és mi lányok 8an elmentünk beülni egy ír kocsmába, ami végül a Lido étteremlánc lett volna, ha nem lett volna tele, így az egész mászkálásból az lett, hogy a lányok nagy része szétszéledt, a másik része hazament, én meg Sternévelbeültem egy szülinapi koccintásra és beszélgetésre.

Egészen éjjel fél 12ig maradtunk, majd mivel nem vacsoráztunk, beültünk enni egy kebabot (jó tanács, külföldön ne egyél fura helyekről érdekes, húsos ételeket). Ezután Sterne elérte az utolsó buszát, mert ők Kenyában kaptak szállást - értsd: kinn a város szélén -, én meg hazasétáltam, mert közel laktunk a belvároshoz.

A szállásunkról idő közben kiderült, hogy az alapítvány, ami befogadott minket, börtönviselt emberek és hajléktalanok élhetőségéért létesült, és a mi gondnokunk is egy ex rab. De a napok alatt megszerettük, mert mindig olyan áldozatkészen kinyitotta nekünk az ajtót a napszak bármelyik órájában, valamint este mindig fel volt töltve a kis asztalunk almákkal, meg banánnal, sütikkel és minden földi jóval.

Ezen az estén is, bár éjjel fél egy volt, mégis lejött és kinyitotta az ajtót, egy mérges arc vagy rosszalló pillantás nélkül.

Beosontam, bekucorodtam, majd hamar elaludtam.

2016. december 30. Szombat – So Much Fun!

Reggel korán felkelek, lezuhanyzok az időközben kiderült meleg vízzel (annyi volt a trükk, hogy a hideget kellett megnyitni, majd 5 perc folyatás után melegebb lett), hajat szárítok míg a többiek alszanak, mert úgy döntöttek, hogy most nem mennek reggeli imára, majd elsietek animátorkodni. Ezen a reggelen már kevesebben voltunk, mert a kiscsopin kívül volt még 2 alternatív program amin részt lehetett venni. Az egyik ez a St. Lucas alapítvány megtekintése (ahol alszunk), a másik pedig az ortodox templom megnézése. Sokan ezeket választották, de még így kevesen is jó volt a beszélgetés. Sok... 2 érdekes témát vetettem fel, amire mindenki buzgón és nyitottan válaszolgatott, majd hamar lezártuk egy imával és mindenki sietett a dolgára.

Mint ahogy minden reggel, most is egyedül bebumliztam a városba, mert Sternéékkel azt beszéltük, hogy elmegyünk a tengerhez, Jurmalába. Igen ám, de én a fél 12-es találkozóhoz képest nagyon korán végeztem, ezért megint csak a mekiben kötöttem ki reggelizni, majd, hogy ne üljek ott egész végig, felmentem a Riga Órába, és vettem egy meleg italt, egy Riga Balsamos kokélt.

Onnan nagyon szép volt a város, fényképeztem is. Kicsit vicces volt ott egyedül üldögélni az elviteles pohárba kért koktéllal, reggel 11 körül, főleg úgy, hogy mások is voltak az ici-pici bárban.

Viszont én tudtam, hogy amint csörög a telefonom, megérkeztek a többiek és indulhatunk is vonattal.

Épp amikor készülődni kellett, a mellettem ülők invitáltak, hogy csatlakozzam a társaságukhoz, én pedig szomorúan, de visszautasítottam az ajánlatot, mert már így is késésben voltam.

Mikor leértem, kis várakozás után megkerestük a vonatunkat, és felszálltunk. Az út fél óra volt, azalatt beálltunk játszani a spontán kialakult emberekből álló játék körbe, itt tanultuk meg életem egyik legviccesebb 'tilos nevetni' játékát:

Miután körbeálltunk, elkezdtük póker arccal mondogatni, hogy So much fun! So much fun!, miközben a mellettünk álló tenyerébe adunk pacsikat és a szemben lévők szemébe nézünk meredten.

A játékosok között volt egy indonéziai vagy valamilyen ázsiai srác, akinek már az arca önmagában vicces volt, viszont a játékban még fejeket is vágott. Ha vele kerültél szembe, esélytelen volt megállni a nevetést.

A sok játék után, végül begurult a vonat a jurmalai állomásra, mi leszálltunk, és kimentünk a tengerhez, ahol jó hideg volt, de legalább fújt a szél is.

Ott elidőztünk, láttunk fürdő embereket, nénit, fiúkat és lányokat, fényképezkedtünk sokat, ugráltunk és minden félét megtettünk, amit egy tengerparton meg lehet tenni kulturált keretek között.

Ezután elindultunk visszafelé, majd fél úton szétváltunk, ugyanis Sterne, Luca és én elhatároztuk, hogy hazastoppolunk Rigába.

Előtte még megkerestük Bettiéket, akik egy kis Veranda nevű étteremben kóstolták meg a helyi specialitásokat, és amikor odaértünk, nagy szerencsénkre, a mellettük ülő olaszok már annyira jól laktak, hogy nekünk adták az utolsó rendelésüket, mi pedig megkínáltuk őket egy Gönczi barack pálinkával.

Kis melegedés és eszegetés után búcsúztunk el a lányoktól, mi pedig megkerestük, a már előre kinézett stoppos helyet. Út közben találtunk egy deszkás pályát, ahol mi is egy kicsit deszkásokká váltunk, valamint egy kalandpark is útba esett, ahol nagyon jól elszórakoztattuk magunkat, mit sem véve észre abból, hogy idő közben tök sötét lett.

Megtalálva a stoppos helyet, immáron tök sötétben, egy lámpa gyér világítása alatt kezdtünk el stoppolni, de háromnegyed óráig mindhiába.

Végül ketté váltunk, Luca meg én próbálkoztunk elől, Sterne mögöttünk pár méterrel. Ez meghozta a kívánt hatást, és meg is állt egy nagy mercedeses sofőr. Mielőtt beszálltunk volna, mondtuk, hogy van még egy pajtink ott elől, ha lehet őt is horgásszuk be. Így is történt.

Az út békésen telt, beszélgettünk, amiből kiderült, hogy a férfi, akit Nicknek kereszteltünk, szintén a találkozóra megy, az egyik templomban ő a szervező. Szép volt az út, egészen addig, amíg ki nem szálltunk, a kocsi el nem hajtott, én meg észre nem vettem, hogy a fényképezőm kiesett a zsebemből és a kocsiban maradt.

Egy fél perces sokk után, Sterne csatakiáltására elkezdtünk futni a templom felé, amit mondott Nick, így sikerült letámadnunk a sofőrt azzal a kiáltással, hogy: I NEED YOUR CAR!, majd össze vissza hadarva elmondani a kérésünket. Hosszú percek alatt megértette Nick, hogy mit szeretnénk, így értetlen fejjel kinyitotta a kocsiját, majd mikor látta, hogy kiveszem a fényképezőm, csak akkor esett le neki igazán, hogy miről is hadováltunk neki, majd gyorsan elsietett.

Mi is így tettünk, de azért ez a sztori feldobta a napunkat, mert nagyon viccesnek tartjuk.

Ezután elmentünk a közös étkezésre, ott sikerült ételhez jutnunk, majd részt vettünk az esti imán, ami gyönyörű volt. Minden nappal egyre szebbé vált számomra a közös ima, az énekek, és sok új kedvenc taizéi dalom lett, köztük a Jesus remember me-kezdetű.

Ezen az imán jelentette be Alois testvér, hogy a következő találkozó Bázelben lesz, Svájcban, szóval most elkezdek spórolni, hogy tudjak venni egy szelet kenyeret.

Ima után Sternével hazaindultunk, lefényképeztük a városban található kedvenc fényes szobrom féleséget, majd a szokott helyen elváltunk, ő ment busszal, én mentem gyalog.

Tájékozódásul mindig Lett Tudományos Akadémia épületét használtam, mert amellett volt az evangélikus templom, ahonnan már könnyen hazataláltam.

Így is történt, hazaértem egyedül, mert a többiek még maradtak imádkozni, majd nem sokkal később ők is megérkeztek. Nevettünk még egy kicsit közösen, majd elmentünk aludni.

2016. december 31. Szombat – Party

Reggel úgy döntöttem, hogy ma nem megyek már kiscsopizni, hanem alszom, viszont a többiek, tegnappal ellentétben már akartak. Végül az lett, hogy a többiek, Eszter kivételével elmentek, én meg otthon maradtunk egy kicsit összeszedni magunk, lezuhanyozni, hajat mosni, stb.

Azt beszéltük a lányokkal (Betti, Enikő, Luca, Mása, Marika, Teréz), hogy fél 10kor találkozunk a Riga óránál, hogy a reggeli kávét az általam felfedezett bárban igyuk meg.

Így is történt, azzal a kis kanyarral, hogy kiderült, a hely csak 11kor nyit, így tettünk egy órás kitérőt, és megnéztük a Three Brothers épületegyüttest, ami Riga három legöregebb házát foglalta magába.

Ott fotózkodtunk, majd megjelent egy utcazenész, aki miután megkérdezte hova valósiak vagyunk, elkezdte játszani a kürtjén a magyar Himnuszt, majd nagy ámulatunkra az 'Az a szép, akinek a szeme kék' népdalt. Annyira örültünk neki, hogy utána megkértük játssza el megint, mi pedig mellé énekeltük a dalt. Nagyon jó volt! :)

Ezután visszamentünk az órához, ahol csatlakoztak hozzánk a görög csapat néhány tagja, köztük a büszke első stoppját túlélő Luca! (két Luca volt az úton).

A bárban kértünk különleges kávékat, majd ott töltöttünk két órát, hogy végül éppen-csak odaérjünk a déli imára, ami egy olyan templomban volt, ahol padlófűtés működött.

Déli ima után, egy kis kitérővel, némi összeveszéssel és kiakadással egybekötött magyar találkozó hely keresés következett. Kicsit elfáradtam a sok mászkálásban, és ezt a fáradságot Sternén vezettem le, aminek következtében fél napig nagyon rosszul éreztem magam.

A magyar találkozó sajnos elég béna volt, pedig Francesco indonéziai testvér mindent elkövetett, hogy pörögjön az esemény, mégsem kötötte le a figyelmünket, ezért a felénél meglógtunk Bettiékkel, és csatlakoztunk egy magyar csapathoz, akik szintén ellógtak.

Ekkor már sötét volt, de örültem, hogy akad közöttük olyan ember, akit ismerek.

Ezen a helyen nem maradtunk sokáig, hamar elbúcsúztunk, mert a közben ott maradt görög csapat átment a Lido étterembe egy közöset vacsorázni, így mi is csatlakoztunk hozzájuk.

Rengeteg -féle ételből lehetett választani, ami igen meghosszította az étel és a gyomrom találkozását, pedig már sok ideje várták, hogy együtt lehessenek.

Evés után együtt (kb 25 ember) indultunk el az utolsó esti imára. Út közben sokat énekeltünk kánonokat, magyar dalokat, taizéi énekeket és minden -féle nótát ami csak eszünkbe jutott. A körülöttünk ülő-álló emberek megtapsoltak minket.

Ezen az imán már teljes tiszta szívvel vettem részt. Egészen a légvégéig ott maradtunk Odajutottam a kereszthez is, valamint Alois testvértől kértem még egy keresztet, majd ezek tán is vagy egy órán keresztül térdeltem és imádkoztam 2017-ért, a jövőmért, a családomért, a békéért és mindenért amiért hálás lehetek az életben. Nagyon nehéz évet zártam le ezzel a Szilveszterrel.

Mikor mindenki befejezte az imádkozást, hazamentünk a lányokkal, Sternéékkel pedig megbeszéltük, hogy éjjel 2 körül átmegyünk az ő plébániájukra, mert a miénk nem volt valami jó.

Hazaérkezés után kicsit összeszedtük magunkat, majd megbontottunk egy bort, koccintottunk és siettünk odaérni a főtérre, ahonnan a tűzijátékot jól lehetett látni.

Kezünkben a kávés pohárban lévő borokkal loholtunk a tömeg után legalább egy fél órát, mire odaértünk a rakpartra, ahol egy kordonnal elkerített részre is bejutottunk. Ott már javában állt a buli, így mi is csatlakoztunk és táncoltunk, pörögtünk, haladtunk közelebb a színpadhoz.

Nemsokkal később megállapodtunk egy jónak tűnő helyen, majd felhangzott a fél perces visszaszámlálás., majd a

TÍZ, KILENC, NYOLC, HÉT, HAT, ÖT, NÉGY, HÁROM, KETTŐ............. EGY............ BOLDOG ÚJ ÉVET PEOKFWPOE WMEPO PWH NH ŐEF PWRG NWPEOG PWE OPE POHM PWEOM!

Pezsgő pukkan, mindenki ordít meg ugrál körülöttünk, mi meg egymás nyakába borulunk és örülünk a fejünknek, majd míg a lettek éneklik a sajátjukat, mi elénekeljük a Magyar Himnuszt.

Ezután valaki mellettünk pezsgőt robbant és fröcsköl le mindenkit, egy fiú csapat csillagszórót nyom a kezünkbe és rövid szélben történő gyújtogatás után pózolunk a kamerának.

Innentől kezdve 3 órán keresztül csak partizunk. Körben állunk és táncolunk, másokkal táncolunk, beugrunk más körökbe, vonatozunk, magyarul éneklünk és nevetünk másokkal.

Közben a Sterne-féle mókát lemondjuk, mert tényleg nagyon fergeteges volt a hangulat, király volt a koncert, és sok új embert ismerünk meg, köztük olaszokat, törököket, litvánokat.

Mikor már kezd lapos lenni parti, úgy döntünk, hogy hazatáncikálunk. A lábunk már brutálisan fájt, így nem akartunk nagyon gyalogolni, ezért megpróbáltunk elérni egy véletlenszerű villamost, amikor hirtelen azt vettük észre, hogy a villamosról épp szállnak le Sternék. Úgy örültem nekik! Őket is megölelgettük, boldog új évet kívántunk nekik, aztán végül mindenki ment a maga útján. Ők mentek be a városba, mi meg haza.

Visszafelé, még útba ejtettük a kedvemért a macskás házat, majd kb. egy óra múlva szenvedtük magunkat haza. A kis lengyelek még ébren voltak, de minket nem nagyon érdekelt, bedőltünk a polifonunkba/hálózsákunkba és aludtunk.

2016..... 2017. dece.... január 1. Vasárnap – Kimaxoltuk

Reggel együtt keltünk a nappal, ami itt 9 órát jelent. Gyorsan összepakoltunk egy kicsit, összeszedtük magunkat, mert 11re kellett mennünk az Újévi szentmisére, a Szent Jakab templomba, ahova a magyarokat kirendelték.

Sajnos esik az eső, de ezzel nem törődve, kómásan sietünk, keressük a jó utat. Természetesen eltévedünk, így késünk 10 percet.

Idén megkértek minden szállásadót, hogy lássa vendégül a zarándokokat, és ebédeljenek együtt.

A mi szállásadónk kiíratta angolul, hogy mivel ők nem tudnak ilyen sok emberre főzni, szeretettel várnak a Kalkuttai nővérek, akik pár háztömbbel arrább laktak mint mi, az ebéd ideje pedig fél 1kor volt.

Azért, hogy elérjük az ebédet, a szentmiséről háromnegyedkor el kellett indulnunk, majd gyors léptekkel hazaérni.

Otthon megvártuk míg az orosz házigazdánk előkerül és minket is átkísér a z apácákhoz.

Amikor odaértünk, hatalmas meglepetésemre egy ismerős nővér fogadott, ugyanis egyik nap, amikor Sternével a műhely után mentünk a vacsora helyre, eltévedtünk és rossz buszra szálltunk. Akkor ott ültünk, táskában az Utimalaccal, egy nővér megszólított azzal, hogy meg szeretné nézni a disznót, mert az a kedvenc állata.

Mikor meghallotta, hogy magyarok vagyunk, kiderült, hogy ő is magyar! Nagyot nevetett, mert elmesélte, hogy ő annyira szereti a malacokat, hogy a többi apáca teljesen abban a hitben él, hogy a malac a magyarok nemzeti állata, és most hogy találkoztak még egy magyarral, aki szintén szereti őket, már nem tagadhatja, hogy a nem a nemzeti állatunk.

Tehát, a nővéreknél, amint beléptünk, egymásra nevettünk, és olyan szeretettel öleltek meg minket, mintha sok idő óta először találkoztunk volna jó barátként.

Az egész fogadtatásunk és ottlétünk egy hatalmas szeretet bomba volt. A szálláson lévő más emberek is mind azt sugározták, amit a nővérek. Kicsit elszomorodtunk, hogy nem náluk lehettünk szálláson, de aztán rájöttem, hogy ha ott lettünk volna, akkor most nem értékeltük volna ennyire magasan ezt az alkalmat.

Az ebéd mennyeien finom volt, annyit ettem, hogy már fájt a hasam, de olyan finom volt és olyan rég nem ettem ilyen szeretetben egy asztalnál, hogy ha képes lettem volna, megettem volna az összes maradékot. Viszont így csak arra voltam képes, hogy egy csirkecombot becsomagoljak magamnak az útra, amit aztán sikeresen ott is felejtettem valahol a kabátoknál egy kis asztalon.

Búcsúzásképp elénekeltünk az apácáknak az Ároni áldást, amit hatalmas tapssal jutalmaztak az ott lévők, majd készítettünk egy közös fényképet, ami azért is volt vicces, mert valamiért az összes ember odajött és rajta akart lenni. Olyan megható volt!

Sűrű ölelések közepette köszöntünk el tőlük, majd visszasiettünk a szállásra véglegesen összepakolni, ugyanis Másáéknak 4kor indult a buszuk, a miénk csak 5kor.

Amíg még együtt voltunk odaadtuk az orosz bácsinak ajándékainkat amit magunkkal hoztunk Magyarországról, elénekeltük az Ároni áldást, és ez olyan megható volt, hogy sokan el is sírták magukat. Biztos jól esett a börtönviselt úrnak, hogy embernek tekintik és hogy ilyen szeretettel búcsúztatják.

Ezután izom tempóban összepakoltunk, megettük a Nutella maradékát amiből egész héten eszegettünk, bár tényleg mindenki dugig volt.

Mikor már Másáéknak indulni kellett, készítettünk egy közös képsorozatot, majd ölelések és elérhetőség csere után elsietnek.

Mi négyen még ottmaradunk, kicsit kitakarítunk, majd 4 körül mi is elindulunk szenvedve, mert valamiért sokkal nehezebb lett a táskánk mint érkezéskor. Úgy néztünk ki, mint a serpák.

A találkozó Kipsalában volt, és mivel eléggé sötét volt és esett is az eső, valamint ünnep nap is volt, borzasztóan sokat kellett várni a buszra, de végül begördült az 57-es busz és eljutottunk a buszunkhoz.

Sajnos nem ment minden zökkenőmentesen, ugyanis Enikő rosszul lett. Féltünk, hogy nem e olyan, mint amivel a többiek is szenvedtek (mert a görög csapatból többen olyan rosszul lettek, hogy napokig nem tudtak felkelni), de szerencsére nem volt annyira vészes, az úton nem történt probléma.

Végül elindultunk. A busz út, pont mint idefelé, borzasztó hosszú volt, de örültem, hogy legalább este indulunk, így a nagy részét átaludhattuk volna, ha nem lett volna irdatlan kényelmetlen folyamatosan zsibbadtan ülni és helyezkedni, meg-meg állni, fagyoskodni a nyitva hagyott ajtók miatt...stb.

Az úton megint néztünk mesét, befejeztük a Mulánt, majd elkezdtük az Oroszlánkirályt is. Énekeltünk sokat, meg imádkoztunk is egy órát taizéi énekekkel, könyörgéssel, és mindennel amit az esti imán hallhattunk általában.

Sternével sokat beszélgettem most is, nagyon örülök, hogy megismertem.

2017. január 2. Hétfő – Érkezés

Valamikor hajnalban találtam meg azt a pózt, amikor viszonylag kényelmesen tudtam aludni, viszonylag sok ideig.

A benzinkutakon találkoztam a többi barátommal, akikkel Rigában sajnos nem tudtam sokat lenni, vagy szinte egyáltalán nem találkoztunk.

A reggeli ébredés után már nem tudtam visszaaludni, így sokat néztem ki az ablakon, vagy a többiekkel szórakoztunk, ettünk. Ezen az úton olyan sok szenny kaját ettünk (csipszet, ropit, mogyorós bigyót), hogy azt hittem sosem fogok már ízeket érezni.

Sok óra utazás után, lassan, megérkeztünk az első állomásunkra, Miskolc környékére, ahol a görög katolikusok elhagyták a buszt.

Olyan jó volt velük lenni, annyira sok csodálatos embert ismertem meg, és olyan jó volt egy kicsit nekem is görög katolikussá válni. Megfogadtam, hogy sokkal több figyelmet fogok fordítani arra, hogy ebben is fejlesszem magam. Igazi görög már nem hiszem, hogy tudnék lenni, de egy kis híd még lehetek. :)

Mikor újra elindultunk nagy integetések közepette, az út már gyorsan telt. 2 óra múlva már meg is érkeztünk Budapest széléhez, fél óra múlva pedig már a táskáinkat halásztuk ki a busz csomagtartójából.

Este fél 6 körül köszöntem el Bettitől, Esztertől és Enikőtől, akikkel ezt a csodálatos utazást végigcsináltam. Remek csapat voltunk, remélem Bázelben hasonló kalandokat élünk majd át!

Azt hiszem, ez a találkozó nagyban hozzájárult ahhoz, hogy elérjem ezt a tiszta boldogság érzést, ami van bennem. Hihetetlenül nehéz éven vagyok túl. Megtapasztaltam azt az érzést, amikor az ember azt hiszi magáról, hogy teljesen értéktelen és semmit nem csinál jól. Megtapasztaltam a totális céltalanságot. Úgy álltam a magam előtt hónapokig, hogy fogalmam sem volt arról, mit is kéne csinálnom az életemmel. Olyan volt, mintha elvesztem volna az űrben és a dzsinntől azt kérném, hogy ne haljak meg soha.

Borzaszó nehéz volt kijönni ebből a kétségbeesésből, de kijöttem, és ezen a találkozón teljes szívemmel azon voltam, hogy megköszönjem Istennek a segítségét, és azt hiszem, figyelt rám.

Valamint.

Szeretném megköszönni Sternének a rengeteg sok szuper mély beszélgetéseket, kalandokat, stoppolást, összeveszést és kibékülést, marhulásokat, énekléseket, és az embereket akiket elhozott. Örülök, hogy megismertelek, és nagyon sok jó dolgot kívánok a pappá válásod útja felé!

Köszönöm Bettinek, Enikőnek, Eszternek, Másának, Marinak, Lucának és Teréznek azt, hogy egy szálláson lehettem veletek. Nagyon mókás volt köztetek poénkodni, nevetgélni, hangosan beszélni a lengyelekhez, partizni, folyamatosan enni és természetesen közösen szívni a szállás miatt.

Végezetül, köszönöm mindenkinek ezt a testi-lelki kalandot, mindenkinek aki hozzájárult ehhez a héthez. Örültem a többi bogárnak, hogy néha-néha összehozott minket Riga, a mindenhonnan való ismerőseimnek, akikkel jó volt csak futtában összekacsintani az utcán, a rengeteg embernek akik türelmesen végighallgatták az angol beszédszörnyeimet, a munkahelyemnek, amiért csak 4-én nyitottunk, a buszsofőröknek akik gyorsan és biztonságosan vezettek, és mindenkinek mindent!

Találkozunk Bázelben!