Meseíró pályázatra

Egy őszi sóhaj születése

Nem is olyan régen, amikor megérett már az őszi körte és a falevelek sárgán hulltak le a megszáradt avarba, élt egy árva fiú. Nem volt senkije, az erdőben élt egy kis kunyhóban, amit már rég elfelejtettek, hogy ott áll az erdő közepén. Bárkivel találkozott eddig, mindenki fiúcskának hívta, ezért gondolta azt, hogy őt így hívják: Fiúcska. Pár hete költözött csak oda a hideg elől, mert már érezte a csípős szelet, és madarak költözéséből tudta, hogy hamarosan beköszönt a tél. Barátai csak a fák, növények és az állatok voltak, őket ápolta, gondozta és ők melegítették a hűvös estéken.

Volt a Fiúcskának egy kedvenc tölgyfája, égig érő ágakkal, nagy terebélyes termetével uralta az erdőt télen-nyáron. Amikor felmászott a legtetejére, egészen ellátott a hegyekig és a dombokon túlra.

Épp megint felmászott, hogy ott keressen magának alvásra fekvőhelyet, amikor valami különöset vett észre a távolban. Ahol a nap kelni szokott, pont a völgy lábánál egy hatalmas nagy máglya égett, körülötte meg fura emberszerű alakok ugráltak ritmusra. Fiúcska nagyon kíváncsi volt, mert ekkora tüzet még ő sem rakott soha, ezért gondolta, ha a harmadik napon is meglátja ezt a tüzet, biztos egy jel arra, hogy útra keljen és kiderítse mi is az.

Mindhárom éjjel felmászott a fára és boldogan tapasztalta, hogy ég a tűz, és táncolnak körülötte. Harmadik nap este összepakolta a táskájába azt a kevés holmiját amije volt, egy bicska, egy kovakő egy melegebb pulóver, egy rövidnadrág, háló a halászathoz, egy kulacs és egy mindenhol megkopott, horpadt, foltozott lábos. Ezeket a kincseket útja során kapta, találta vagy adták neki a faluban élő emberek, amerre elhaladt.

Bárki akivel találkozott kedves volt vele, mert Fiúcska tudta mi a tisztelet, a kedvesség és tudta, hogy a mosoly mindenhez útlevél. Voltak még emlékei a családjáról, akiket elveszített egy tűzvészben, de már azok az emlékek is kopni kezdtek. Beletörődött a sorsába és megfogadta, hogy vándorként éli le tovább az életét, bejárja a világot és minden országból hoz magával valamit. Nem feltétlenül valami kincset, vagy tárgyat, inkább egy tulajdonságot vagy egy szép emléket, amit majd öreg korára megoszthat a világgal.

Ezzel a lelkesüléssel intett búcsút a kis kunyhótól, az öreg tölgytől és az állatoktól, akik segítették az ittléte során. Hosszú útnak nézett elébe, már ismerte a távokat, és meg tudta becsülni, hogy hány napra van ide a Tűz. Úgy számolta, hogy ha minden nap 12 órát gyalogol, 5 nap alatt elérheti a helyet. Arra is felkészült, hogy nem találja majd ott az embereket, de mivel értett a nyomkövetéshez bízott magában, hogy utánuk tud majd menni.

Útja során vadászott, halászott, és bár sajnálta az állatokat, tudta hogy azért lettek teremtve az embernek, hogy az túlélje amit rendelt neki az ég. Ha eleredt az eső amíg csak lehetett ment, nagy viharban behúzódott egy odvas fa gyökeréhez, vagy egy barlangba. Út közben gyógyfüveket rágott, cickafarkat, kakukkfüvet, kamillát, hogy elkerülje a megfázást. Amikor csak lehetett énekelt vagy dúdolt út közben, dalokat, amiket tanult a különböző országokban, vagy amikre még emlékezett gyermekkorából. Már nem volt annyira kisgyerek, kiserkent a szakálla olyan régóta járta az utakat, mégis szerette a Fiúcska nevet, amit az országok emberei adtak neki.

Pont ahogy számolta, az ötödik napon elérte a völgyet, ahol felfedezte a hatalmas máglyarakást. Tudta hogy még itt lesznek a lények, akiket messziről látott, mert a máglya, bár minden este meggyújtják, szépen meg volt rakva, és csak arra várt, hogy megint az ég felé csapjanak a lángjai amit önzetlenül onthat az ég felé.

Fiúcska legnagyobb örömére, nem messze a farakás közelében állt egy hasonló nagy terebélyes tölgyfa, amire - nagy meglepetésére - ugyan úgy lehetett felmászni, mint amit otthagyott a kunyhónál. Az ágak is ugyan olyanok voltak, és a fekvőhelye is ugyan úgy nézett ki, mint a másiknak. Ezen egy kicsit meglepődött, de gondolta magában biztos csak valami véletlen lehet. Amint kényelembe helyezkedett és várni kezdett, hogy valami történjen, egy mély hangra lett figyelmes.

Nem értette a szavakat amit mondott, csak azt érezte, hogy neki szól. Egyre tisztábban hallotta, de még mindig nehezen vette ki a szavakat. Koncentrált, erősen, majd nagy meglepetésére ezeket a szavakat hallotta:

- Az ikertestvérem mesélt rólad Fiúcska! - recsegte egy mély, öblös hang.

Erre már Fiúcska is felpattant a helyéről, és ijedten fordult körbe, vajon ki szólhatott hozzá?

- Ki vagy? Ki szólt?

Semmi válasz. Gondolta csak képzelődött, hisz fáradt volt már a sok gyaloglástól és egy kicsit szédült is, mert keveset ivott. Lefeküdt hát megint, egész testével érezte a fa keménységét, ám érezte a fának finom gyantás illatát. Fázott, mert már egyre beljebb került az ősz az erdőbe, egyre jobban látszott ahogy színezi aranysárgára a leveleket, szárítja az avart, és különös illatot hagyva maga után tovalebben. Ám hirtelen megint hallotta a mély dübörgést, és újra tisztán hallotta a szavakat.

- Én vagyok az Fiúcska, a Keleti Tölgy.

Erre rémült kiáltással felpattant a helyéről és leugrott a fáról. Az ugrás nem sikerült úgy ahogy tervezte, elesett és beütötte a fejét a fa törzsébe. Elájult.

***

Amikor felébredt, feltérdelt. Már lobogott a tűz, a feje még sajgott, homályosan látott, de ki tudta venni, hogy a tűz körül ott ugrálnak és táncolnak az alakok. Hajuk ősz, mint az öregemberé, de a testük fiatal, szemük vad fénye aranybarnán csillan meg a tűz fényétől pirosra festett arcukon, derekukon, bokájukon és csuklójukon falevelek füzére ritmusra követi testük minden mozdulatát, a dobszóra egyszerre táncoló alakok mind egy pontot néznek mereven, szinte pislogás nélkül:

Fiúcska csak most vette észre, hogy a hatalmas tűzben egy lombos fa áll. Azonban nagy meglepetésére nem égett el. Minél gyorsabb volt a zene, annál jobban sárgultak a tűzben égő fa levelei, majd miután a zene, a dobszó és a tánc a tetőfokára hágott, egy utolsó nagy dobütés, majd hirtelen a fa levelekre esett szét. A tűz már nem lobogott olyan hevesen, az alakok dúdoltak egy fülbemászó dalt, és Fiúcska akkor vette észre, hogy a körülötte lévő fák levelei besárgultak.

Mikor vége volt a táncnak, egyszerre fordultak Fiúcska felé, és hívták, hogy jöjjön táncolni velük. Nem beszéltek, de a Fiúcska értette mit akarnak tőle. Ám ő visszalépett. Nagyon megijedt, hogy elvarázsolják. Ekkor a legidősebb alak, egy gyönyörű szép, őszhajú lány lépett hozzá, barátságosan megfogta a kezét, és mutatta neki hogy ölelje meg a Keleti Tölgyet. Fiúcska megölelte, és sorban megölelték a táncolók is a fát. Amikor mindenki átölelte, Fiúcska hallgatta a Keleti Tölgy történetét. Már nem félt. Megtudta, hogy ezek a lények az Ősz Sóhajai, és csak azok láthatják őket akik megérdemlik. A nyár elmúltával minden évben ezen a helyen máglyát raknak és ők színezik be a fák leveleit, táncukkal illatosítják az erdőt, vad, ritmusos mozgásukkal terelik a csípős őszi szelet, dallamos énekükkel altatják el a természetet, felkészítve őket a hideg télre. A költöző madaraknak utat mutatnak a tűzzel és a telet jó barátjukként üdvözlik.

A történet meghallgatása után, az Ősz Sóhajai barátságos tekintetükkel kérték Fiúcskát, hogy csatlakozzon hozzájuk, mert évről évre látták, hogy milyen szeretettel fordul a természet iránt, hogyan ápolja a téli hidegben fázó állatokat, és hogyan ültet tavasszal facsemetéket.

- Hát nem ilyen kalandra vágytam mindig is? - kérdezte magától Fiúcska. - Dehogynem!

Ezzel a felkiáltással már ott is volt az Ősz Sóhajai között, és ahogy együtt táncolt és énekelt velük, látta magán a varázslatos változást. A haja megőszült, de az arca fiatal maradt, a forró tűz az arcát megbarnította, érezte a szívében az erdő növényeinek sóhaját, a téli álom közeledtét, a költöző madarak nekirugaszkodását a nagy útra. Az Ősz Sóhajai ruhát adtak neki, őszi falevelekből font fűzért akasztottak rá. Azt érezte, hogy tartozik valahová, de mégis utazik, mégis bejárja a világot és minden országban otthagyja a lábnyomát egy őszi falevél képében.