Életrendezés lépésről lépésre

Útkeresés. Önmegvalósítás. Boldogság. Hivatástisztázás. Szabadság. Függetlenség. Közösség. Elfogadás. Elengedés. Megbékélés. Lelki felfrissülés. Életrendezés. Élet szeretet.

Pár szóban összefoglalom, mit tanultam az elmúlt egy évben, különösen nyáron, a különböző utazásaim és élményeim által.

1. Találd meg önmagad és azt ami felráz.
2. Találd meg a megfelelő személyeket akik segítenek.
3. Edzd a tested, lelked és szellemed.
4. Gondolkodj nyitottan, tapasztalj új dolgokat, láss.
5. Ne felejts el megpihenni és hálát adni mindenedért.
6. Feszegesd a határaidat, merj igent és nemet is mondani.
7. Vond le a következtetéseket és lépj egy nagyot!
8. Oszd meg a barátaiddal és a világgal! :)

Első: 2017.07.14-16. Hungarohitch, 3 napos Stoppos verseny

Mint már annyiszor elmondtam, stoppolni nagyszerű. Felismerheted azt, hogy az emberek milyen sokfélék és sokszínűek, és bár különböző társadalmi réteghez tartoznak, a kedvességük és a jószívűségük által, az út végére el is felejted, hogy egy BMW-ben, vagy egy Trabantban ülsz. Kivéve persze, ha Teslában ülsz, mert azt sosem felejted el. ;)

Tágíthatod a tűrőképességed határát úgy, hogy meddig bírsz állni az esőben, napsütésben, kánikulában, szélben, út mellett, úton, pusztában, hidegben, egyedül, vagy a társaddal. 

Fejlesztheti a stratégiai ismereteidet, gyors helyzetfelismerést adhat és az azzal járó döntéshozatal képességét, megtanulhatod, hogyan szólj különböző emberekhez, hogyan old meg a konfliktust a társaddal, barátoddal. 

Engem a stoppolás feltölt jósággal és hálával. Azt érzem, hogy az emberek, akik felvesznek alapvetően jók és kedvesek. Még azok is, akik mellett később néma csendben kell utazni. 

A stoppolás által újra elkezdek bízni magamban és másokban. 

Ez az első lépés, hogy bármilyen lelki fejlődést elkezdhessek. Feltétel nélkül bízni és ráhagyatkozni Istenre, az ösztöneimre, megérzéseimre és a társaimra.

Második: 2017.07.17-22. Tátrai motorozás Pampoval

A Tátra meseszép! Egyszerűen gyönyörű hely! Találhatsz magadnak könnyű és nehéz utat egyaránt és mind a kettő csodálatos élményekkel gazdagít. 

Felmásztunk a Krivánra majd pár nappal később a Rysyre is, és megfogadtam, hogy minden évben vissza fogok térni ide és megmászom az összes lehetséges csúcsot. Sajnálom magam, amiért ennyi éven át nem látogattam meg ezt a területet, ugyanakkor elfogott egy érzés, hogy hány meg hány hely van, ahol még nem jártam. Még el szeretnék menni Európán kívülre is. Ázsiába, Dél-Amerikába, Afrikába! Izlandra...

Mindig úgy érzem, hogy legközelebb Istenhez a természetben lehetek, hiszen ott vesz körül minden olyan dolog, amit az ember képtelen előállítani.

Ezt a közelséget éreztem akkor is, amikor a Tengerszem csúcson álltam a sziklák szélén és ráláttam az alattam fel-fel bukkanó apró kis hegymászókra. Én is onnan indultam el, én is olyan kicsi voltam. Büszke voltam magamra, de tudtam, hogy a Földhöz képest milyen apró vagyok, de fontos része. Hiszen a része vagyok.

Második lépésként megerősödött a kötődésem Istenhez, a természethez és az élethez. Szeretek élni, kihívásokat keresni, kiállni magamért, felvállalni a véleményemet,  a hitemet, fejleszteni az érzelmi-intelligenciám, valamint ráébredni mit is jelent az a szó, hogy barátság.

Tulajdonképpen sokkal több részt foglalt el az útból a barátság fogalom újraértelmezése, mint minden, amit eddig leírtam.

Az igazi barátság amilyen nehéz, olyan értékes!

Harmadik: 2017. 07.24-27. Kerékpártúra Rozival és Magdival

Ha a lelkem már közel van Istenhez és magamhoz, rátérhetünk a fizikai kihívásokra. Hiszen akár a Szentháromságnál, magunkban is meg kell találni a háromságot. A Lélek, Szellem és Test harmóniáját.

Rozival és Magdival egy nagyon hosszú és fárasztó teljesítménytúrába vágtuk a pedálunkat, hiszen nap 100 km-t tekertünk 4 napon át, dombokon és pusztákon keresztül, hol kánikulában, hol zuhogó, villámló viharban, egy izgalmas kerékpártúra keretében.

Azt szeretem a test próbájában, hogy közben a szellemem is fejlődik.

Tovább menni, nem pihenni, figyelni a társaim tűrőképességére, alkalmazkodni másokhoz, lejjebb tenni a mércémet… ezek mind-mind edzik a lelkem és a testem.

Az utunk során rengeteg kedves ember segítette a haladásunkat és az életben maradásunkat.

Az első szállásunkra örökké emlékezni fogok:

A bajai Petőfi-szigeten található kempingben szerettünk volna sátrazni, csak sajnos addigra, mire odaértünk, egy kisebb égi cunami ért el. Végül úgy döntöttünk, hogy a vizes sátor állítás helyett, inkább a kerékpár tároló pincében töltjük az éjszakát.

Erre az ötletre a recepciós lány teljesen értetlenül nézett ránk, majd felajánlotta, hogy idegenforgalmi adó nélkül, 800 forintért aludhatunk ott. Nagyon hálásak voltunk!

ÁM amikor mentem fel kifizetni a díjat, mosolyogva rám nézett és felajánlotta, hogy aludhatunk a házban, egy szobában, zuhannyal meg mindennel együtt, ugyan ezért az összegért.

Képzelhetitek, mennyire leesett az állam és hogy mennyire sokat hálálkodtunk neki!

Bár ez a kis történetnek semmi köze a fizikai kihíváshoz, mégis el akartam mesélni, mert ehhez hasonló csodák történtek velünk az egész úton.

Összességében a fizikai megmérettetést kipipáltuk: 4 nap, 400 km. 20°C-40°C fokig esővel, 700 m szintkülönbséggel, baráti összeveszésekkel. Volt kihívás bőven, viszont a kapcsolatunk megerősödött.

Negyedik: 2017.07.31-08.05. Csodák Csodája Alapítványi tábor

Már évek óta, majdnem minden nyáron, a családi alapítványunk keretében 20+ sérültet táboroztatunk... vagyis táborozunk velük együtt! J

A jelmondatunk az, hogy az épek és a sérültek úgy legyenek együtt, hogy mindenki teljes értékű táborozónak érezze magát. Mindenki a saját tempójában legyen együtt másokkal és keresse meg a számára legegyszerűbb utat nyitni egy sérült felé, legyen bár kerekesszékes, gyengénlátó, értelmi fogyatékos, bosszantó vagy épp olyan, aki nem szimpatikus neki.

Ha egy sérült gyerekkel vagyok együtt, mindig hasznosnak érzem magam és ez egy csodálatos érzés. Hasznos vagyok másoknak, és a sérült gyerekek is hasznosnak érzik magukat azáltal, hogy én hasznosnak érzem magam! Csodálatos körforgás!

A mi táborunkba nem hívunk önkénteseket, vagy segítőket (kivéve a konduktorokat). Mi olyan táborozókat, fiatal felnőtteket keresünk, akik képesek kölcsönkérni egy kerekesszékestől a székét és versenyre hívni a többieket. Akik tudnak fogócskázni, lelkesedni idióta játékokért, akik képesek nemet mondani egy sérültnek, ha azt látja, hogy amit akar, az nem jó. Akik nem sajnálják őket, hanem ugyan úgy tekintenek rájuk, mint mindenki másra. Akik megengedik maguknak, hogy új tapasztalatokat szerezzenek az élet nehezebb részéről. Akik szeretnének tartozni egy szuper jó csapathoz.

Ezek nem könnyű dolgok és sok erő kell hozzá.  Könnyebb sajnálni valakit és távoltól segíteni neki lájkokkal meg élettelen adományokkal, mint odaülni mellé és megetetni ha úgy van, vagy akár ipiapacsozni kerekesszékesekkel.

Ebben a táborban százszorosan igaz az, hogy jobb adni, mint kapni.

2017.08.07-12. Szent László plébániai hittanos tábor - Balatonszárszó

Ez a tábor a pihenésről szólt. Nem volt semmi kötelezettség, semmi aggódás, csak a játék, a víz és a Balaton.

A legfiatalabb résztvevő 1 éves volt, a legidősebb pedig én voltam, de meglepően jól eljátszottunk mindenkivel és próbáltunk olyan közös játékokat játszani, amiben a legtöbben részt tudtunk venni.

Ezen a héten tényleg csak pihentem, játszottam, napoztam, gondolkodtam, fürödtem, kártyáztam, nevettem, ettem, aludtam és játékokat találtam ki a táborozó pajtásaimnak.

Mindegyiküket ismertem, köztük voltak kereszttesóim, testvérem, keresztfiam és a plébániai régi és új barátaim. Nagyon meghitt volt és családias. Egy 20 fős család! J

2017.08.18-23. Szentjánosbogár Vándor vízitúra

Ezzel az eseménnyel megkoronáztam a nyaram, hiszen ez a túra lelkigyakorlat is volt egyben a közösséggel, ahova tartozom.

Azáltal, hogy vízen voltunk kenukban, sokkal jobban összeszokott a csapat. Rengeteg különleges élményben részesültünk:

Hideg esőben evezés, fázás, sátorállítás szintén esőben, szabadban bográcsozás, közös főzés, bash játszmák, meghitt esti tábortüzek, beszélgetések és nevetések, vízi mise összekapaszkodott hajókkal csorgás közben, fürdőzés, misék a tábortűz mellett, kenu versenyek.

Sokan messze kiléptek a komfortzónájukból, viszont nekem egyáltalán nem volt megterhelő a nomád életmód.

Ezt a pár napot azzal töltöttem, hogy erőt gyűjtöttem az új életemhez, munkakereséshez és hogy kialakítsak magamban egy vágyakozást az állandóság felé.

A nyár végére megfogalmaztam, hogy elég volt a sok utazásból és mászkálásból, mostmár „igazi felnőttként” szeretnék tekinteni a jövőmre, egy biztos munkahellyel, fix fizetéssel, fix óraszámmal, tartózkodási hellyel.

Elkezdtem vágyni arra, hogy azt mondhassam másoknak: Nem érek rá, dolgoznom kell.

Másfél éve mondta egy kedves barátnőm, hogy eljön majd az idő, amikor már arra fogok vágyni, hogy otthon ülhessek egy könyvvel, takaróval, bögre forró teával és csak létezzem otthon. Akkor persze kinevettem, hogy én? no way!, és továbbra is terveztem minden napra valami programot.

Viszont most itt ülök és belátom, hogy tényleg erre vágyom. Csak olyan emberekkel találkozom, akik sokat jelentenek nekem, és olyan dolgokat teszek meg, amikből tapasztalok és gazdagodok.

Na jó, hazudtam. Még most is részt veszek vicces programokon, merész versenyeken, lehetetlen küldetéseken, hiszen ilyen vagyok! J de….

….mégis komoly gondolatokkal búcsúztam el az evezős túrán a társaimtól és indultam hazafelé.

* * *

Már a metrón ültem, amikor Anyukám felhívott telefonon, hogy nagy újság van! Elmondja most, vagy majd otthon?

Természetesen nem bírtam volna ki infó nélkül hazáig, így tudtomra adta, hogy lehetőségem van kimenni Németországba dolgozni egy magyar családhoz, ahol egy kisfiúra kell vigyázni. Sok pénz, ingyen szállás, remek lehetőségek, szóval jó lenne, ha még most döntenék, mert minél előbb várják a választ.

ÖÖ. Én még épp önmegvalósítottam a metrón és az új életemet akartam elkezdeni! Bennem kavarogtak a vízitúra friss élményei, a barátok emléke, a Duna vízének illata… 5 napja nem fürödtem rendesen, koszos vagyok és egy hatalmas bográccsal csörömpölök végig az aluljárón.

Nem tudtam mit mondani, csak azt, hogy majd alszom rá egyet.

Másnap eldöntöttem, hogy egyszer élünk, belevágok, bár sosem akartam külföldön dolgozni és eléggé féltem a gondolattól.

Így történt, hogy augusztus 30-án kiutaztam Németországba, Fridingen an der Donau-ba.

* * *

Németországban töltött egy hónapom röviden:

A család, akikhez mentem egy egyedülálló édesanyából és egy 5 éves kisfiúból, Bencéből állt. Rá kellett vigyáznom heti 6 napot. Elhozni fél 1kor az oviból, majd játszani vele délután és lefektetni aludni.

Ez mind szép és jó, viszont a kisfiúra még sosem vigyázott idegen, és eléggé nehéz volt vele foglalkozni. Rengeteg akadályba ütköztem és elképesztően fárasztó volt.

Mindezek mellett teljesen egyedül éreztem magam. Nem volt senki, akivel tudtam volna beszélgetni, vagy tanácsot kérni, a faluban nem volt semmi szórakoztató hely (mondjuk nem is lett volna rá időm, és nem is volt társam).

Szerencsére rövid időn belül összebarátkoztam a felső szomszéd anyukával, aki velem egyidős volt, így láttam valami reménysugarat az ottlétem alatt.

Az eredeti terv az volt, hogy több hónapot maradok, de sajnos pár kellemetlen incidens után úgy döntöttem, hogy a megbeszélt eredeti egy hónapnál többet nem maradok.

Az ottlétem végére Bencével sikerült összebarátkoznom és rengeteg pozitív élményben volt részem. Láttam, hogy a velem eltöltött idő hasznos volt számára, rengeteg új dolgot tanult és sokkal nyitottabb lett mások felé.

Ennek nagyon örültem.

A hónap végére már szinte fájt a családom és a barátaim hiánya. Misére sem tudtam elmenni egész idő alatt, így arra is vágyakoztam.

A haza utamat magamnak szerveztem, egy kedves magyar srác hozott el kocsival, és miattam egy elég nagy kerülőt is tett, hogy bevigyen Budapestre, mindezek tetejére pedig felvonszolta a brutál nehéz bőröndömet a villamoshoz is. Nagyon hálás vagyok neki!

Haza térni nagyszerű dolog. Tudni, hogy várnak rám finom ebéddel és a kíváncsiságukkal a történeteim iránt. A villamoshoz kijött elém Apukám egy molnárkocsival, majd sok ölelgetések és örömködések közepette tartottam egy rövid élménybeszámolót.

A sok nehézségek és a vége felé történő fájdalmas csalódások ellenére, egyáltalán nem bántam meg, hogy kimentem. Jó lecke volt és bizonyítottam magamnak, hogy csodálatos édesanya lesz belőlem. Olyan leszek, amilyen mindig is akartam lenni!

* * *

Végre itthon voltam.

De semmi nem maradt meg a nyár végi elhatározásokból és az új felnőtt élet-érzésekből. Csak az volt bennem, hogy minél több időt szeretnék lenni a családommal és a barátaimmal.

Ez pár hétig kényelmes is volt, viszont egy idő után éreztem a nyomást, hogy valamit kéne már kezdenem az életemmel. Lassan egy éve nem csinálok semmi felmutathatót, semmi biztosat.

Nem azt mondom, hogy bármit is bánnék amit tettem, vagy nem tettem meg, de egy kicsit már szégyeltem magam a léhűtőségemért. 

Mi legyek?

Mivel foglalkozzak az életem hátralévő részében?

Mi az, amiben teljesen ki tudom bontakoztatni a képességeimet?

Az animátor tanfolyam elvégzésével már megfogalmaztam magamban, hogy emberekkel szeretnék foglalkozni. Hasznos akarok lenni másoknak, viszont nem akarok szolgáltatás lenni, mint a vendéglátásban.

Ezért döntöttem a gyerekek mellett, mert nekik nem szolgáltatás lennék, hanem egy játszópajtás. Lehet, hogy a szülőknek az lennék, de szerencsére nem velük kell majd foglalkoznom.

*Sóhaj*… szülinapi zsúrok, kincskeresés, térképgyártás, hercegnőparti, játékok, kalandok, kreativitás, kézműveskedés!

Viszont ott volt mellette az idősek otthona. Idősekkel való animátorkodás. Bingó parti, kvízek, felolvasás, versfelmondás verseny, ország-város, keresztrejtvény, megosztókör, vetélkedő…. színt szerettem volna vinni az életükbe.

Mindenképpen olyan munkát akartam végezni, ami egy vonalban van a hitemmel. A munkámnak a hivatásomnak kell lennie. Ezt határoztam el.

Október vége volt, és azt éreztem, hogy félek. Kényelmes volt otthon lenni és főzni a családra, viszont már elfáradtam a semmittevésben.

Ilyen vívódások közepette jött egy angyali sugallat (egy barátnőm), hogy menjek el egy a pár hét múlva kezdődő Szent Ignáci személyesen kísért lelkigyakorlatra, aminek a fő témája épp a döntés előtt állás volt.

Nekem sem kellett több, jelentkeztem és részt is vettem rajta.

A lelkigyakorlat a Sodrás utcai lelkigyakorlatos házban törént, ahova hatalmas világmegváltó kérdésekkel érkeztem, amik az első reggeli ima után ki is pukkantak.

Ott álltam üres kézzel Jézus előtt és kérdeztem tőle, hogy most hogyan tovább? Mit kellene csinálnom?

Még a kérdés lebegett a gondolataim között, ahogy sétáltam a kerti imaösvényen, mikor éreztem, hogy megfogalmazódik bennem egy ötlet.

Nyugodtságot és biztonságot éreztem. Ahogy ízlelgettem a választ, egyre több és több lehetőséget láttam olyan dolgok megvalósítására, amikre már nagyon régóta vágyom.

Végül döntöttem, és elhatároztam, hogy idősekkel fogok foglalkozni.

A lelkigyakorlat többi részét, a fennmaradó 4 napot, sosem fogom elfelejteni. Rengeteg lelki élményben volt részem, olyanokban, amikről nem is tudtam, hogy lehetséges. Azt éreztem, eddig vakon éltem, de most már tudom, mit kell tennem ha baj van. Tudom, kihez fordulhatok teljes bizalommal és tudok párbeszédet kezdeményezni Vele. Nem gondoltam volna soha, hogy ennyire egyszerű.

* * *

Vége lett a lelkigyakorlatnak, megvoltak a válaszaim, a kellő lendületem, de mégsem csináltam semmit vagy másfél hétig. Természetesen kerestem munkalehetőségeket, de egyik sem tetszett igazán.

Azt éreztem, hogy várnom kell valamire. Vár rám valami csattanó!

Így is lett: egyik reggel azzal az érzéssel keltem fel, hogy nekem ebből a lézengésből  már elegem van. Kinyitottam az internetet, beírtam a keresőbe, hogy idősgondozás, és az első hirdetésre, ami megtetszett elküldtem az önéletrajzom.

Egy óra múlva felhívtak, hogy várnak a meghallgatásra, másnap reggelre, majd rá két napra már a próbanapomat töltöttem.

Így történt, hogy december 1. napjától, már elmondhatom magamról: megtettem az első lépést, mindenem megvan amire vágytam és amit kitűztem magam elé év elején. 

Ez az eredmény nem sikerülhetett volna ilyen tökéletesre, ha nem áll mellettem teljes testtel a családom, szüleim és a barátaim. Nekik köszönhetem, különösen a szüleimnek, hogy eljuthattam ide tiszta szívvel és lelkiismeretfurdalás nélkül. Köszönöm!

A következő lépés pedig.... 

Írországban

Mostmár büszkén mondhatom el, hogy sok országban jártam Európán belül, de Írország az egyik legszebb mind közül! Megkíméllek titeket a fölösleges részletekről, bár tudom, hogy a szépség abban rejlik.

20 pontban összegyűjtöttem nektek amik csodálatosak és/vagy érdekesek voltak nekem Írországban, és számotokra is hasznos lehet, ha oda akartok utazni.

Na jó, először is azért mégis leírom, hogy ezt az utat Krisztiánnak, a sógoromnak köszönhetem, aki hajlandó volt becsempészni engem a munkahelyi konferenciás utazására. Nélküle nem láthattam volna ezt a rengeteg csodát. Köszönöm! :)

* * *

1. Közlekedés

Ahogy Angliában, itt is balra tarts van, ami valóban nagyon furcsa és zavaró. A bérelt kocsinkban is a jobb oldalon volt a kormány, elképesztően kényelmetlen volt azt érezni, hogy bármelyik pillanatban kisodródunk, nekimegyünk, nekünk jönnek, rossz helyre kanyarodunk...stb.

Amikor már nagyjából megszoktuk a bal oldali közlekedés szabályait, koncentrálhattunk a hihetetlenül szűk sávokra, amik még jobban megnehezítették a nyugodt autós utazásunkat. Ha két nagyobb autó akart elhaladni egymás mellett, szinte le kellett jönni az útról, hogy ne koccanjunk, bár ez talán nem is igaz, csak úgy érezhettük. Ez sosem derült ki, mert egyszer sem próbáltuk meg megnézni, hogyan nézünk ki kívülről.

2. Táj

Meseszép. Minden túlzást nem kímélve igazán csodálatosan zöld és üdítő a táj. Minden időben. Esőben, ködben, napsütésben, szélben, jégesőben, ködben szitálásban, minden szemszögből. Ha idetennék egy photoshoppal túlexponált, feltúrbózott képet, még az sem adná vissza annyira, mennyire is zöld. Ezt látni kell. El kell menned és megnézni, és belefeküdni és megszagolni és megsímogatni milyen csodálatos ott a fű és a növényzet. Meg a birkák.
Kicsit jobban belegondolva, talán azért is olyan lenyűgöző a táj, mert alig van sík terület. Mindenhol van egy kis dimbes-domb, így jobban rá lehet látni a tájra. Ha az Alföld is lankásabb lenne, sokkal szebben nézne ki az arany búzamező, mert az egészet látnánk, nem csak egy arany horizontot. 

3. Birkák és barátaik

Birkák mindenhol. Kékre és narancssárgára festett birkákat láthasz mindenhlol, ahova mész. Még a városokban is tudsz találkozni velük. Meg a tehén barátaikkal. Elképesztő sokan vannak és hihetetlenül szabadok. Néha azt kívántam, bárcsak lehetnék olyan szabad, mint az ír bírkák.

Ha kimozdulsz a faluból, az állatok szabadon mászkálnak, és még a hegyek csúcsán is láthatsz belőlük párat. Nem is tudtam megfejteni, hogy hogyan cserkészik be őket nyírásra. Rejtély. Viszont megsimogatni nem lehet őket, mert ahhoz túl vadak.

4. Killarney

Ez a kis falu ahol voltunk, tulajdonképpen egy turisztikai központ. A falu széle egy kőfal, ami Írország legnagyobb nemzeti parkját határolja. 

Kevesebb, mint 30km-re található a legmagasabb hegy: Carrauntoohil, amire sajnos nem tudtam felmenni, de felkerült a bakancslistámra. 

Közel az óceán, sziklák, lankák, birkák, tavak és várak. Jó hely.

5. Gap of Dunloe

Ahogy a nevéből is sejthető, ez egy mesébe illő hegyszoros, ami autóval is végigjárható, bár mi gyalog kezdtük, majd visszatérve végigmentünk rajta kocsival is. 

5 tó mellett haladtunk el (Coosaun Lough, Black Lake, Cushnavally Lake, Auger Lake, and Black Lough), amiket a River Loe kapcsol össze (egy nagyobb patak). Az út elején, az első kettő tó közötti híd a leghíresebb, a Wishing Bridge, melynek a legendája értelem szerűen a kívánságok teljesülését meséli el. 

A szorost körül ölelik a hegyek és a sziklák, így népszerű a sziklamászók körében is. Mi is láttunk mászókat a falakon.

6. Lovaskocsi

Nem tudom, hogy Írország másik helyein mennyire élő ez a foglalkozás, de az biztos, hogy Killarney és környékén mindenhol lehetett vele találkozni az úton. A Gap of Dunloe-ban is lehetőség volt ilyen kocsival végigmenni. 

Érdekesség, hogy ez a pónis lovaskocsi szakma már 1920 óra működik, és generációról generációra száll a mesterség. Van egy vezető, akit ponyman-nek hívnak, ő alakít ki egy rotációs rendszert ami szerint döntik el, hogy ki viheti a következő ügyfelet. 

Mi is kipróbáltuk ezt az utazási formát.

7. Killarney Nemzeti Park

Az Írország legnagyobb és legszebb természetvédelmi területe. Keletkezésének története hasonló lehet, mint a mi Gönczi-erdőnk, mivel a terület sok ideig nemesek tulajdona volt, akik nem adták át állami kezekbe, 

Több tulajdonos váltás, nászajándékba adás, emlékparkká nyilvánítást követően, 1932-ben avatták fel nemzeti parknak, mivel felfedezték mekkora értékkel bír az őshonos terület, valamint azóta kb duplájára nőtt a birtok mert más értékes területeket is hozzákapcsoltak. 

2 gyönyörű tó található benne, kastélyok, várak, vár csonkok, bástyák, temetők, sírkertek, védett szarvasok, 1000 féle fa, bokor, virágok, legendás élőlények valamint csak íroszágban található misztikus kövek és növények. 

8. Legendák és misztikus dolgok

Órási turisztikai hűhót csapnak a legendák és ősi történetek köré. Szinte bármit megkérdezel, hogy mi az, az lesz a válasz, hogy egy több száz éves, ősi legendákkal körülölelt dolog. Pl. a kőfal, esetleg egy fa. Vagy: Már akkor is itt volt, amikor megszülettem! ŐSI! LEGENDÁK FŰZŐDNEK HOZZÁ! KELTÁK MINDENHOL!

Amikor mentünk a lovaskocsival a parkban, a vezetőnk minden másdik szava az volt, hogy ilyen növény csak Írországban található, vagy hogy nemzedékek óta ott áll. Egyik vicces párbeszédünk:

- Látják azt a sárga virágot?

- Igen.

- Na az egy különleges ősi növény itt Írországban. Nem láttam még sehol máshol nőni. A neve Pittypang! (Dandelion)

9. Ross Castle 

Ez a vár a nemzeti parkban található, a Lough Leane (ejtsd: Lok Lín) tó partján. 

A legenda szerint, a vár urát, O'Donoghue-t kilökték, vagy kiugrott az ablakon és eltűnt a tó mélyén a lovával, az asztalával és a könyvtárával együtt. Azt mondják, hogy még most is él a tó fenekén egy nagy palotában és mindent árgus szemmel figyel.

10. Mucross Abbey

Bérletünk kerékpárt, és nekivágtunk a nemzeti parknak. Első látnivalónk a Mucross Abbey volt, ami egy régi ferences rendi apátság romja. Jelenleg már temetőként működik. Az elején nem láttam benne semmi érdekeset, mert nem szeretem annyira a romokat nézegetni, viszont Krisztián bíztatására mégis megnéztem belülről, és képzeljétek el, az először kicsinek tűnő épületromról kiderült hogy nagyon nagy, valamint a középső teremben áll egy ősi tiszafa. Természetesen, a legendák szerint ez több kisebb fa összenövéséből alakult ilyen csavarossá és mutatóssá. 

11. Old Weir Bridge
Ezt a hidat úgy is nevezik, hogy Meeting of the Waters, a "Vizek találkozása", mivel ez a híd köti össze a három nagy tavat: Upper Lake (legfelső), Mucross Lake (középső) és a Lough Leane (alsó). Ez az ikerhíd, a feltételezések szerint a 16. században épült, és nemrég esett át egy felújításon, megtartva az eredeti kő szerkezetet, továbbá a hídon való átkelést is megkönnyítették egy aszfaltos borítással. 

12. Torc Waterfall
Tulajdon képpen, ez egy egyszerű vízesés. Szép, de semmi különös nincs benne. 
Van egy nagyobb buszos túra, a Ring of Kerry, ahol rengeteg kalandban lehet része az embernek és sok csodálatos helyre juthatunk el, fel, át..., egyik megállója ez a vízesés, ahonnan egy kisebb gyalogtúrával fel is mehetünk a Torc hegy tetejére. 

13. Mucross House and Gardens
Ez a csodálatos kis kastély egy elképesztően szép kerttel és arborétummal van körülvéve. Írországban, az egyik legszebb dolog amit megjegyeztem örökre, az a növényzet. Számtalan különböző színű bokrok, fák, cserjék és virágok vettek kürül minket. Érdemes elmenni oda ha arra jár az ember, viszton vigyen magával jó térképet, mert könnyű eltévedni a kis ösvényeken és utakon.

14. Inch Beach - Atlanti-óceán partja
Ez a kis óceánpart talán nem olyan lenyűgöző, mint amilyeneket a filmekben lehet látni, de mégis nagyszerű érzés volt ott lenni és belesétálni az akkormég hideg vízbe. Szerencsére pár bátor embert nem rettentett vissza a hőmérséklet, így láthattam életemben először hullámszörfözőket. 
A homoklos tengerparton találtunk kis döglött medúzákat, hatalmas tarisznyarákot, kagylókat, már nem használt rákollókat, és sok kisodródott hínárt, amikről kiderült, hogy meg lehetne enni őket. Mi nem éltünk ezzel a lehetőséggel.

15. Dunquin Harbour

Ez a hely nem annyira népszerű, mint a méltán híres Moher Sziklák, pedig lehetne! Krisztián múlt alkalomkor eljutott a Moherhez, idén viszont nem tudtunk, mert messze voltunk tőle, viszont azt mondta, hogy ez a hely sokkal ember közelibb, mint az. 
Ez egy picike kikötő (a nevéből is sejteni lehetett), ahol kevés hajó áll meg. Leginkább motorcsónakok, vagy nagyobb hajók képesek bejutni az öbölbe. 
A sziklák azért itt is szépek, le lehet jutni egészen a vízig, és be lehet szökni a köves partra is, ha épp nincs dagály. 
A táj gyönyörű! A távolban sok kis sziget van, minden féle méretű. A sziklaperemeken 100 féle kis virág, a fű olyan, mintha szivacson járnál, néha el is lehet süppedni benne, ha pedig belefekszel, nem akarsz többet felkelni, olyan kényelmes. A levegő tiszta, és a hullámok keltette friss szél simogatja az arcod. Valamiért a víz keltette hideg szellő az egyik kedvenc érzésem. 

16. Éjszakai élet
Eddig bárki kérdezett az élményeimről, szinte az első kérdések közé tartozott, hogy: és ugye voltál Irish Pub-ban?
Természetesen voltunk és valóban nagyon vidám hely. Olyan, mintha mindenki ismerne mindenkit. Az emberek pár szó erejéig, de megkérdezik hogy vagy, beszélgetnek, isznak és énekelnek. Mindig van élő zene. Anélkül nem kocsma a kocsma. 
Rengeteg sörből lehet választani, nekem a hely söre nyerte el a tetszésemet, a Killarney. Nem vagyok valami nagy sörszakértő és nem tudok jó szakszavakat, de az biztos, hogy nagyon finom ez a sör. Jó sörízű. Olyan igazi sör íze van. 

17. Small talk
Úgy tudom, hogy ez egész Nagy Britanniában és Írországban is elterjedt szokás. Egy kis kedvesség a másiknak, hogy meglegyen a kapcsolatfelvétel. A címhez rendelt kis videó jól illusztrálja ezt a párbeszédet. Számomra ez nagyon vicces volt látni, viszont én nem tapasztaltam kínos hallgatást. 
Az egészet úgy kell elképzelni, hogy két ember halad egymással szembe, majd amint hallótávolságon belül vannak, szinte egyszerre kezdtek el beszélni ilyesmiket: "Szia, hogy vagy, én jól, jó a túra? Nekem is, oké cső." Vagy: "Szia, jól nézel ki, hogy van a család, remélem jól, oké bye!" Közben egyikük sem áll meg, hanem haladnak el egymás mellett. 
Ide kapcsolnám azt is, hogy ha bementünk egy bolba és odaértünk az eladóhoz, akkor mindig megkérdezték, hogy hogy vagyunk. Erre mindig az kell válaszolni, hogy jól és vissza kell kérdezni, hogy ő hogy van. Mindez nagyon gyorsan történik: " Hello, how you doing? - Fine, and you? - Fine. How may I help you."

Ha azt mondtuk, hogy nem jól, akkor pedig teljesen furán néztek ránk. Szóval az a fontos, hogy mindig jól legyél!

18. Kedvesség
Nem ér senkit váratlanul, ha azt mondom, hogy északon az emberek kedvesek. Nagyon kedvesek. Mindig mosolyognak, senki nem idegeskedik, nem aggódnak és ezt el is mondják neked, ha látják, hogy te aggódsz. 
Egyszer eltévedtünk és kértünk útbaigazítást, és szinte mindenki hozzátette, hogy ne aggódjunk, nem éri meg. Ha pedig megköszöntük, akkor mindig mondták, hogy "no problem, have a good day!" 
Nagyon megnyugtató ilyen emberek között lenni. Vágytam rá, hogy ott élhessek, legalább addig, amíg felveszem a mentalitásukat. De így marad a törekvés! :)

19. Szent Patrik

A kereszténységet Patrik (~385-461) hozta el Írországank.

Az igazság az, hogy minden idők legírebb íre nem is ír származású. Patrik római területről érkezett, a mai Dél-kelet-Skóciából származott, anyanyelve pedig a walesi volt.

Patrikot 16 éves korában kóborló ír fosztogatók rabolták el otthonából, és a csatornán át Írországba hozták, hogy ott rabszolgaként dolgoztassák. Szorult helyzetében lett buzgó kereszténnyé. Fogságából megszökött, és visszatért Angliába, de fogdalmat tett, hogy életét az írek keresztény hitre térítésének áldozza. Pappá szentelték, és Írország reménybeli egyházának jövendő püspökévé nevezték ki. Ezután visszatért a csatorna túlpartjára. Armagh-ban telepedett le, és fantasztikus gyorsasággal, óriási számban evangelizálta a parasztságot és az ír nemességet. 30 éven belül Írország lakosságának nagy része megkeresztelkedett, az ország működő egyházmegyékre és egyházközségekre oszlott.

20. Írország jelképe: 3 levelű lóhere
A legenda szerint Szent Patrik a Szentháromság tanát egy háromlevelű lóherével magyarázta az íreknek, így illusztrálva a keresztény tanításban a három isteni személy egységét. 

* * * 

Így telt el ez az öt nap. Biztos vagyok benne, hogy egyszer még visszatérek ebbe az országba és megragadok minden lehetőséget, ami kínálkozik, hogy még több gyönyörű helyet ismerjek meg innen. 

Ha esetleg valaki tervez odautazni, keressen meg bátran, mert szívesen szolgálok árakkal, információkkal, útvonaltervekkel és minden egyébbel amire szükség van. 

Taize talákozó Rigában - A bizalom zarándokútja

Boldog új évet kívánok ezzel a bejegyzéssel mindenkinek aki rendszeresen olvas és azoknak is, akik most teszik ezt először! Üdv!

2016 sokaknak rossz év volt, én is közéjük állok, hiszen nagyon nehéz időkön vagyok túl. Szerencsére az év vége felé elkezdődtek a jó dolgok, mint pl. új munkahelyem van, amit a kezdeti nehézségekkel ellentétben, most már nagyon szeretek, valamint sok új tapasztalatot szereztem. Megértettem mi, miért történik körülöttem és elértem arra a lelki állapotra, amire már oly régóta vágyom.

Az idei taizei találkozó, - ami Lettországban, azon belül is Rigában volt megszervezve-, mindezeket az érzéseket annyira megerősítette, belém égette, hogy teljesen felkészültnek érzem magam 2017-re.

2016. december 27. Szerda – 26 óra

Szerda reggel, a 10 órai találkozó után közösen imádkoztunk egy keveset, majd az eligazítás után beszálltunk a buszba. Én a kettes KIM-es szervezésű busszal utaztam, amiben a fele társaság görög katolikus volt. Mivel magam is az vagyok (csak világ életemben római katolikus misére járok) örültem, hogy egy kicsit jobban megismerhetem, és talán rám ragad majd egy két görög vonás.

Nem ültem még sosem ilyen sokat buszon. 26 óra volt az út, ráadásul a legtöbb részét nem is alvással töltöttük, mert nappal utaztunk. Szerencsére a buszközösség kedves, vicces és kreatív emberekből állt, így felsorolnám miket is csináltunk az úton:

• 
  Mobiltelefonnal, cipőfűzővel és blútuszos hangszóróval építettünk egy kisebb mozirendszert, amiről néztük az általam hozott meséket: Aladdint, Mulánt, majd visszafelé az Oroszlánkirályt.
• Beszélgettünk a mellettünk, mögöttünk, előttünk, néha alattunk, a földön alvó emberekkel.
• Mély beszélgetéseket folytattunk a mellettünk ülővel
• Aludtunk hihetetlenül igénytelen és kényelmetlen pózokban, némelyikünk a padlón.
• A benzinkutas megállóknál fél órákat sorban álltunk a wchez.
• 
  Litvániában és Lengyelországban hógolyóztunk, ha akartak, ha nem.
• Hangolódtunk a Taizei találkozóra, énekeltünk énekeket.
• Énekeltünk minden félét gitárral, főleg éjszaka.
• Barkochbáztunk, társasoztunk.
• Szenvedtünk az unalomtól.
• Tanultunk és olvastunk.
• Valamint egész úton ettünk mindig valamit.

Közben szép lassan átkúsztunk másnapba.

2016. december 28. Csütörtök – Első megmérettetés

Valamikor napkeltekor ébredtünk fel, ami azt jelenti, hogy 9 körül. Ugyanis nagyon rövidek voltak a nappalok északon. 9 kor jött fel a nap, 4 kor pedig már sötét volt.

Mikor mindenki felébredt, társasoztunk még egy utolsó Titkos Ügynököt, majd egy váratlan pillanatban, megláttuk a boldogan ránk mosolygó RIGA feliratot a város szélén. Innentől kezdve már izgalmas várakozás lett úrrá rajtunk és mindenkinek kipattant az álmosság a szeméből.

Vajon milyen lesz? Hol fogunk aludni?

Megérkezés után regisztráltunk, majd elvállaltunk önkéntes feladatokat, én animátor (kiscsoport vezető) lettem. Ezután szétváltunk csoportokra aszerint, hogy melyik plébánián kik legyünk együtt, majd elindultunk megkeresni azt.

Kisebb nagyobb eltévedések után megtaláltuk az evangélikus templomot, ahol megint szétvalltunk szállás szerint, így lettünk együtt négyen: Enikő, Betti, Eszter és én.

El is indultunk megkeresni a szállást, amiről sajnos kiderült, hogy tömegszállás. Ez még így nem is lett (!!!höhö) volna baj. Ám amikor megláttuk, én majdnem elsírtam magam:

A környék ijesztő volt és lepukkant, a kapu olyan volt, amit messze elkerültem volna, a ház gondnoka szintén félelmet keltő volt. Ahogy mentünk fel a lépcsőházban, a kórházi zöldre emlékeztető folyosón húgyszag terjengett, a szállásadónkról kiderült, hogy nem beszél angolul, csak oroszul, majd az koronázta meg a szenvedésünket, hogy meleg víz sincs.

Egyedül annak örültem, hogy más magyarok is voltak velünk, köztük egy régi ismerősöm is, Luca. De összességében nagyon, nagyon rossz volt a szállás.

Miután letettük a cuccainkat és valahogy elhelyezkedtünk, elindultunk a városba, hogy odaérjünk az tea- és ételosztásra, valamint az esti imára.

Az étkezés egy sportcsarnokban volt, a focipályán, majd onnan lehetett átjutni az arénába, ahol rendszeresen volt az esti 7 órai kezdetű ima.

Még nem volt olyan nagy élmény, mert a szállás eléggé letört. Viszont nagyon örültem, hogy pont ismerősök mellé ültünk.

Ima után hazafelé eltévedtünk, ami szinte mindennapossá vált, így már nagyon fáradtan estünk haza. A hideg (fagyos) zuhany gondolata igen elborzasztott, ezért úgy döntöttem, hogy majd reggel zuhanyzok.

A szálláson a lányokkal még elbeszélgettünk, közben megérkeztek a lengyelek is, 6 darab 13-14 éves kislány és egy szigorú apáca. A gyerekek neveletlenek és bunkók voltak elég sokáig, így nem nagyon beszélgettünk velük, az apáca pedig nem beszélt angolul.

Lefekvés előtt, még elköhintettem, hogy holnap lesz a szülinapom, majd sokat fészkelődve és várakozással teli gondolatokkal aludtam el.

2016. december 29. Péntek – 27. Szülinap

Fázós éjszaka után fáradtan ébredtünk, majd gyors fürdés, hajmosás, szülinapi ölelgetés, meg minden egyéb szépítkezés után siettünk eltévedve a plébániára, ahol a reggeli ima után kiscsoportokra bontódtunk. Az én csoportom a 8as számú volt, amiben 2 német, 2 ukrán, 5 lengyel és 1 magyar lány vett részt.

Bár az angol tudásom még mindig gyatra, mégis azt kell mondanom, hogy elég jól sikerültek a beszélgetések. A végén mindig játszottunk. Na jó. Igazából csak egyszer, de az nagyon jó volt!

Mivel én animátor voltam, a többiek meg nem, minden reggel egyedül mentem be a városba megkeresni őket, és a buszos cimbiket. Az út oda nagyon jó volt, találtam egy piacot, ahol akartam venni valami Lett reggelit, de nem találtam csak büdös halakat, így egy kis kerülővel kikötöttem a fórumon, a McDonald'sban. Shame! Shame! *csiling

Sternével, az egyik buszos pajtimmal és az ő barátaival kellett volna találkoznom, de végül csak ő jött egyedül, mert a többiek máshova mentek. Kaptam egy sört ajándékba, majd egy gyors evés után eljutottunk a déli imára, ami a Dómban volt.

Ima után a templomból kiérve, szülinapom alkalmából elénekeltek egy görög katolikus szülinapi áldásféleséget, elénekelték az 'Éljen sokááááá' című dalt, majd megtapsoltak és a végén koccintottunk pálinkával.

Mindezek után szétváltunk, majd Sternével ketten elmentünk az egyik délutáni műhelyre, Kipsalába. Bár odafelé egy kicsit eltévedtünk, így lekéstük az izgalmasabb felét, ezért egy kis idő után kijöttünk a csarnokból, és leültünk a kinti padlószőnyegre beszélgetni. Annyira belemerültünk a beszélgetésbe, hogy el is felejtkeztünk a többiekkel való találkozásról.

Ebből az következett, hogy lekéstük a vacsorát, és az esti imánál már nem találtuk meg a többieket.

Az ima már nagyon jó volt. Imádkoztam sok mindenkiért akiket otthon hagytam, valamint imádkoztam mindig a körülöttem ülőkért is. Hálát adni mindig kell.

Az ima kötetlenebb részénél az emberek sorbatérdeltek a kereszthez és Alois testvérhez áldásért. Én is beálltam szülinapi áldást kérni, majd a testvér közelében meg is találtam Bettiéket.

Rövid csendes imádkozás után kimentünk sorba állni a másnapi ennivalónkért, vagy vacsoránkért.... igazából sosem tudtam, hogy mikorra is szánják azt amit kapunk.

9ig vártuk, míg a szállásunkon lévő többi lány végez az önkénteskedéssel (ételosztás), majd Sterne bandájával és mi lányok 8an elmentünk beülni egy ír kocsmába, ami végül a Lido étteremlánc lett volna, ha nem lett volna tele, így az egész mászkálásból az lett, hogy a lányok nagy része szétszéledt, a másik része hazament, én meg Sternévelbeültem egy szülinapi koccintásra és beszélgetésre.

Egészen éjjel fél 12ig maradtunk, majd mivel nem vacsoráztunk, beültünk enni egy kebabot (jó tanács, külföldön ne egyél fura helyekről érdekes, húsos ételeket). Ezután Sterne elérte az utolsó buszát, mert ők Kenyában kaptak szállást - értsd: kinn a város szélén -, én meg hazasétáltam, mert közel laktunk a belvároshoz.

A szállásunkról idő közben kiderült, hogy az alapítvány, ami befogadott minket, börtönviselt emberek és hajléktalanok élhetőségéért létesült, és a mi gondnokunk is egy ex rab. De a napok alatt megszerettük, mert mindig olyan áldozatkészen kinyitotta nekünk az ajtót a napszak bármelyik órájában, valamint este mindig fel volt töltve a kis asztalunk almákkal, meg banánnal, sütikkel és minden földi jóval.

Ezen az estén is, bár éjjel fél egy volt, mégis lejött és kinyitotta az ajtót, egy mérges arc vagy rosszalló pillantás nélkül.

Beosontam, bekucorodtam, majd hamar elaludtam.

2016. december 30. Szombat – So Much Fun!

Reggel korán felkelek, lezuhanyzok az időközben kiderült meleg vízzel (annyi volt a trükk, hogy a hideget kellett megnyitni, majd 5 perc folyatás után melegebb lett), hajat szárítok míg a többiek alszanak, mert úgy döntöttek, hogy most nem mennek reggeli imára, majd elsietek animátorkodni. Ezen a reggelen már kevesebben voltunk, mert a kiscsopin kívül volt még 2 alternatív program amin részt lehetett venni. Az egyik ez a St. Lucas alapítvány megtekintése (ahol alszunk), a másik pedig az ortodox templom megnézése. Sokan ezeket választották, de még így kevesen is jó volt a beszélgetés. Sok... 2 érdekes témát vetettem fel, amire mindenki buzgón és nyitottan válaszolgatott, majd hamar lezártuk egy imával és mindenki sietett a dolgára.

Mint ahogy minden reggel, most is egyedül bebumliztam a városba, mert Sternéékkel azt beszéltük, hogy elmegyünk a tengerhez, Jurmalába. Igen ám, de én a fél 12-es találkozóhoz képest nagyon korán végeztem, ezért megint csak a mekiben kötöttem ki reggelizni, majd, hogy ne üljek ott egész végig, felmentem a Riga Órába, és vettem egy meleg italt, egy Riga Balsamos kokélt.

Onnan nagyon szép volt a város, fényképeztem is. Kicsit vicces volt ott egyedül üldögélni az elviteles pohárba kért koktéllal, reggel 11 körül, főleg úgy, hogy mások is voltak az ici-pici bárban.

Viszont én tudtam, hogy amint csörög a telefonom, megérkeztek a többiek és indulhatunk is vonattal.

Épp amikor készülődni kellett, a mellettem ülők invitáltak, hogy csatlakozzam a társaságukhoz, én pedig szomorúan, de visszautasítottam az ajánlatot, mert már így is késésben voltam.

Mikor leértem, kis várakozás után megkerestük a vonatunkat, és felszálltunk. Az út fél óra volt, azalatt beálltunk játszani a spontán kialakult emberekből álló játék körbe, itt tanultuk meg életem egyik legviccesebb 'tilos nevetni' játékát:

Miután körbeálltunk, elkezdtük póker arccal mondogatni, hogy So much fun! So much fun!, miközben a mellettünk álló tenyerébe adunk pacsikat és a szemben lévők szemébe nézünk meredten.

A játékosok között volt egy indonéziai vagy valamilyen ázsiai srác, akinek már az arca önmagában vicces volt, viszont a játékban még fejeket is vágott. Ha vele kerültél szembe, esélytelen volt megállni a nevetést.

A sok játék után, végül begurult a vonat a jurmalai állomásra, mi leszálltunk, és kimentünk a tengerhez, ahol jó hideg volt, de legalább fújt a szél is.

Ott elidőztünk, láttunk fürdő embereket, nénit, fiúkat és lányokat, fényképezkedtünk sokat, ugráltunk és minden félét megtettünk, amit egy tengerparton meg lehet tenni kulturált keretek között.

Ezután elindultunk visszafelé, majd fél úton szétváltunk, ugyanis Sterne, Luca és én elhatároztuk, hogy hazastoppolunk Rigába.

Előtte még megkerestük Bettiéket, akik egy kis Veranda nevű étteremben kóstolták meg a helyi specialitásokat, és amikor odaértünk, nagy szerencsénkre, a mellettük ülő olaszok már annyira jól laktak, hogy nekünk adták az utolsó rendelésüket, mi pedig megkínáltuk őket egy Gönczi barack pálinkával.

Kis melegedés és eszegetés után búcsúztunk el a lányoktól, mi pedig megkerestük, a már előre kinézett stoppos helyet. Út közben találtunk egy deszkás pályát, ahol mi is egy kicsit deszkásokká váltunk, valamint egy kalandpark is útba esett, ahol nagyon jól elszórakoztattuk magunkat, mit sem véve észre abból, hogy idő közben tök sötét lett.

Megtalálva a stoppos helyet, immáron tök sötétben, egy lámpa gyér világítása alatt kezdtünk el stoppolni, de háromnegyed óráig mindhiába.

Végül ketté váltunk, Luca meg én próbálkoztunk elől, Sterne mögöttünk pár méterrel. Ez meghozta a kívánt hatást, és meg is állt egy nagy mercedeses sofőr. Mielőtt beszálltunk volna, mondtuk, hogy van még egy pajtink ott elől, ha lehet őt is horgásszuk be. Így is történt.

Az út békésen telt, beszélgettünk, amiből kiderült, hogy a férfi, akit Nicknek kereszteltünk, szintén a találkozóra megy, az egyik templomban ő a szervező. Szép volt az út, egészen addig, amíg ki nem szálltunk, a kocsi el nem hajtott, én meg észre nem vettem, hogy a fényképezőm kiesett a zsebemből és a kocsiban maradt.

Egy fél perces sokk után, Sterne csatakiáltására elkezdtünk futni a templom felé, amit mondott Nick, így sikerült letámadnunk a sofőrt azzal a kiáltással, hogy: I NEED YOUR CAR!, majd össze vissza hadarva elmondani a kérésünket. Hosszú percek alatt megértette Nick, hogy mit szeretnénk, így értetlen fejjel kinyitotta a kocsiját, majd mikor látta, hogy kiveszem a fényképezőm, csak akkor esett le neki igazán, hogy miről is hadováltunk neki, majd gyorsan elsietett.

Mi is így tettünk, de azért ez a sztori feldobta a napunkat, mert nagyon viccesnek tartjuk.

Ezután elmentünk a közös étkezésre, ott sikerült ételhez jutnunk, majd részt vettünk az esti imán, ami gyönyörű volt. Minden nappal egyre szebbé vált számomra a közös ima, az énekek, és sok új kedvenc taizéi dalom lett, köztük a Jesus remember me-kezdetű.

Ezen az imán jelentette be Alois testvér, hogy a következő találkozó Bázelben lesz, Svájcban, szóval most elkezdek spórolni, hogy tudjak venni egy szelet kenyeret.

Ima után Sternével hazaindultunk, lefényképeztük a városban található kedvenc fényes szobrom féleséget, majd a szokott helyen elváltunk, ő ment busszal, én mentem gyalog.

Tájékozódásul mindig Lett Tudományos Akadémia épületét használtam, mert amellett volt az evangélikus templom, ahonnan már könnyen hazataláltam.

Így is történt, hazaértem egyedül, mert a többiek még maradtak imádkozni, majd nem sokkal később ők is megérkeztek. Nevettünk még egy kicsit közösen, majd elmentünk aludni.

2016. december 31. Szombat – Party

Reggel úgy döntöttem, hogy ma nem megyek már kiscsopizni, hanem alszom, viszont a többiek, tegnappal ellentétben már akartak. Végül az lett, hogy a többiek, Eszter kivételével elmentek, én meg otthon maradtunk egy kicsit összeszedni magunk, lezuhanyozni, hajat mosni, stb.

Azt beszéltük a lányokkal (Betti, Enikő, Luca, Mása, Marika, Teréz), hogy fél 10kor találkozunk a Riga óránál, hogy a reggeli kávét az általam felfedezett bárban igyuk meg.

Így is történt, azzal a kis kanyarral, hogy kiderült, a hely csak 11kor nyit, így tettünk egy órás kitérőt, és megnéztük a Three Brothers épületegyüttest, ami Riga három legöregebb házát foglalta magába.

Ott fotózkodtunk, majd megjelent egy utcazenész, aki miután megkérdezte hova valósiak vagyunk, elkezdte játszani a kürtjén a magyar Himnuszt, majd nagy ámulatunkra az 'Az a szép, akinek a szeme kék' népdalt. Annyira örültünk neki, hogy utána megkértük játssza el megint, mi pedig mellé énekeltük a dalt. Nagyon jó volt! :)

Ezután visszamentünk az órához, ahol csatlakoztak hozzánk a görög csapat néhány tagja, köztük a büszke első stoppját túlélő Luca! (két Luca volt az úton).

A bárban kértünk különleges kávékat, majd ott töltöttünk két órát, hogy végül éppen-csak odaérjünk a déli imára, ami egy olyan templomban volt, ahol padlófűtés működött.

Déli ima után, egy kis kitérővel, némi összeveszéssel és kiakadással egybekötött magyar találkozó hely keresés következett. Kicsit elfáradtam a sok mászkálásban, és ezt a fáradságot Sternén vezettem le, aminek következtében fél napig nagyon rosszul éreztem magam.

A magyar találkozó sajnos elég béna volt, pedig Francesco indonéziai testvér mindent elkövetett, hogy pörögjön az esemény, mégsem kötötte le a figyelmünket, ezért a felénél meglógtunk Bettiékkel, és csatlakoztunk egy magyar csapathoz, akik szintén ellógtak.

Ekkor már sötét volt, de örültem, hogy akad közöttük olyan ember, akit ismerek.

Ezen a helyen nem maradtunk sokáig, hamar elbúcsúztunk, mert a közben ott maradt görög csapat átment a Lido étterembe egy közöset vacsorázni, így mi is csatlakoztunk hozzájuk.

Rengeteg -féle ételből lehetett választani, ami igen meghosszította az étel és a gyomrom találkozását, pedig már sok ideje várták, hogy együtt lehessenek.

Evés után együtt (kb 25 ember) indultunk el az utolsó esti imára. Út közben sokat énekeltünk kánonokat, magyar dalokat, taizéi énekeket és minden -féle nótát ami csak eszünkbe jutott. A körülöttünk ülő-álló emberek megtapsoltak minket.

Ezen az imán már teljes tiszta szívvel vettem részt. Egészen a légvégéig ott maradtunk Odajutottam a kereszthez is, valamint Alois testvértől kértem még egy keresztet, majd ezek tán is vagy egy órán keresztül térdeltem és imádkoztam 2017-ért, a jövőmért, a családomért, a békéért és mindenért amiért hálás lehetek az életben. Nagyon nehéz évet zártam le ezzel a Szilveszterrel.

Mikor mindenki befejezte az imádkozást, hazamentünk a lányokkal, Sternéékkel pedig megbeszéltük, hogy éjjel 2 körül átmegyünk az ő plébániájukra, mert a miénk nem volt valami jó.

Hazaérkezés után kicsit összeszedtük magunkat, majd megbontottunk egy bort, koccintottunk és siettünk odaérni a főtérre, ahonnan a tűzijátékot jól lehetett látni.

Kezünkben a kávés pohárban lévő borokkal loholtunk a tömeg után legalább egy fél órát, mire odaértünk a rakpartra, ahol egy kordonnal elkerített részre is bejutottunk. Ott már javában állt a buli, így mi is csatlakoztunk és táncoltunk, pörögtünk, haladtunk közelebb a színpadhoz.

Nemsokkal később megállapodtunk egy jónak tűnő helyen, majd felhangzott a fél perces visszaszámlálás., majd a

TÍZ, KILENC, NYOLC, HÉT, HAT, ÖT, NÉGY, HÁROM, KETTŐ............. EGY............ BOLDOG ÚJ ÉVET PEOKFWPOE WMEPO PWH NH ŐEF PWRG NWPEOG PWE OPE POHM PWEOM!

Pezsgő pukkan, mindenki ordít meg ugrál körülöttünk, mi meg egymás nyakába borulunk és örülünk a fejünknek, majd míg a lettek éneklik a sajátjukat, mi elénekeljük a Magyar Himnuszt.

Ezután valaki mellettünk pezsgőt robbant és fröcsköl le mindenkit, egy fiú csapat csillagszórót nyom a kezünkbe és rövid szélben történő gyújtogatás után pózolunk a kamerának.

Innentől kezdve 3 órán keresztül csak partizunk. Körben állunk és táncolunk, másokkal táncolunk, beugrunk más körökbe, vonatozunk, magyarul éneklünk és nevetünk másokkal.

Közben a Sterne-féle mókát lemondjuk, mert tényleg nagyon fergeteges volt a hangulat, király volt a koncert, és sok új embert ismerünk meg, köztük olaszokat, törököket, litvánokat.

Mikor már kezd lapos lenni parti, úgy döntünk, hogy hazatáncikálunk. A lábunk már brutálisan fájt, így nem akartunk nagyon gyalogolni, ezért megpróbáltunk elérni egy véletlenszerű villamost, amikor hirtelen azt vettük észre, hogy a villamosról épp szállnak le Sternék. Úgy örültem nekik! Őket is megölelgettük, boldog új évet kívántunk nekik, aztán végül mindenki ment a maga útján. Ők mentek be a városba, mi meg haza.

Visszafelé, még útba ejtettük a kedvemért a macskás házat, majd kb. egy óra múlva szenvedtük magunkat haza. A kis lengyelek még ébren voltak, de minket nem nagyon érdekelt, bedőltünk a polifonunkba/hálózsákunkba és aludtunk.

2016..... 2017. dece.... január 1. Vasárnap – Kimaxoltuk

Reggel együtt keltünk a nappal, ami itt 9 órát jelent. Gyorsan összepakoltunk egy kicsit, összeszedtük magunkat, mert 11re kellett mennünk az Újévi szentmisére, a Szent Jakab templomba, ahova a magyarokat kirendelték.

Sajnos esik az eső, de ezzel nem törődve, kómásan sietünk, keressük a jó utat. Természetesen eltévedünk, így késünk 10 percet.

Idén megkértek minden szállásadót, hogy lássa vendégül a zarándokokat, és ebédeljenek együtt.

A mi szállásadónk kiíratta angolul, hogy mivel ők nem tudnak ilyen sok emberre főzni, szeretettel várnak a Kalkuttai nővérek, akik pár háztömbbel arrább laktak mint mi, az ebéd ideje pedig fél 1kor volt.

Azért, hogy elérjük az ebédet, a szentmiséről háromnegyedkor el kellett indulnunk, majd gyors léptekkel hazaérni.

Otthon megvártuk míg az orosz házigazdánk előkerül és minket is átkísér a z apácákhoz.

Amikor odaértünk, hatalmas meglepetésemre egy ismerős nővér fogadott, ugyanis egyik nap, amikor Sternével a műhely után mentünk a vacsora helyre, eltévedtünk és rossz buszra szálltunk. Akkor ott ültünk, táskában az Utimalaccal, egy nővér megszólított azzal, hogy meg szeretné nézni a disznót, mert az a kedvenc állata.

Mikor meghallotta, hogy magyarok vagyunk, kiderült, hogy ő is magyar! Nagyot nevetett, mert elmesélte, hogy ő annyira szereti a malacokat, hogy a többi apáca teljesen abban a hitben él, hogy a malac a magyarok nemzeti állata, és most hogy találkoztak még egy magyarral, aki szintén szereti őket, már nem tagadhatja, hogy a nem a nemzeti állatunk.

Tehát, a nővéreknél, amint beléptünk, egymásra nevettünk, és olyan szeretettel öleltek meg minket, mintha sok idő óta először találkoztunk volna jó barátként.

Az egész fogadtatásunk és ottlétünk egy hatalmas szeretet bomba volt. A szálláson lévő más emberek is mind azt sugározták, amit a nővérek. Kicsit elszomorodtunk, hogy nem náluk lehettünk szálláson, de aztán rájöttem, hogy ha ott lettünk volna, akkor most nem értékeltük volna ennyire magasan ezt az alkalmat.

Az ebéd mennyeien finom volt, annyit ettem, hogy már fájt a hasam, de olyan finom volt és olyan rég nem ettem ilyen szeretetben egy asztalnál, hogy ha képes lettem volna, megettem volna az összes maradékot. Viszont így csak arra voltam képes, hogy egy csirkecombot becsomagoljak magamnak az útra, amit aztán sikeresen ott is felejtettem valahol a kabátoknál egy kis asztalon.

Búcsúzásképp elénekeltünk az apácáknak az Ároni áldást, amit hatalmas tapssal jutalmaztak az ott lévők, majd készítettünk egy közös fényképet, ami azért is volt vicces, mert valamiért az összes ember odajött és rajta akart lenni. Olyan megható volt!

Sűrű ölelések közepette köszöntünk el tőlük, majd visszasiettünk a szállásra véglegesen összepakolni, ugyanis Másáéknak 4kor indult a buszuk, a miénk csak 5kor.

Amíg még együtt voltunk odaadtuk az orosz bácsinak ajándékainkat amit magunkkal hoztunk Magyarországról, elénekeltük az Ároni áldást, és ez olyan megható volt, hogy sokan el is sírták magukat. Biztos jól esett a börtönviselt úrnak, hogy embernek tekintik és hogy ilyen szeretettel búcsúztatják.

Ezután izom tempóban összepakoltunk, megettük a Nutella maradékát amiből egész héten eszegettünk, bár tényleg mindenki dugig volt.

Mikor már Másáéknak indulni kellett, készítettünk egy közös képsorozatot, majd ölelések és elérhetőség csere után elsietnek.

Mi négyen még ottmaradunk, kicsit kitakarítunk, majd 4 körül mi is elindulunk szenvedve, mert valamiért sokkal nehezebb lett a táskánk mint érkezéskor. Úgy néztünk ki, mint a serpák.

A találkozó Kipsalában volt, és mivel eléggé sötét volt és esett is az eső, valamint ünnep nap is volt, borzasztóan sokat kellett várni a buszra, de végül begördült az 57-es busz és eljutottunk a buszunkhoz.

Sajnos nem ment minden zökkenőmentesen, ugyanis Enikő rosszul lett. Féltünk, hogy nem e olyan, mint amivel a többiek is szenvedtek (mert a görög csapatból többen olyan rosszul lettek, hogy napokig nem tudtak felkelni), de szerencsére nem volt annyira vészes, az úton nem történt probléma.

Végül elindultunk. A busz út, pont mint idefelé, borzasztó hosszú volt, de örültem, hogy legalább este indulunk, így a nagy részét átaludhattuk volna, ha nem lett volna irdatlan kényelmetlen folyamatosan zsibbadtan ülni és helyezkedni, meg-meg állni, fagyoskodni a nyitva hagyott ajtók miatt...stb.

Az úton megint néztünk mesét, befejeztük a Mulánt, majd elkezdtük az Oroszlánkirályt is. Énekeltünk sokat, meg imádkoztunk is egy órát taizéi énekekkel, könyörgéssel, és mindennel amit az esti imán hallhattunk általában.

Sternével sokat beszélgettem most is, nagyon örülök, hogy megismertem.

2017. január 2. Hétfő – Érkezés

Valamikor hajnalban találtam meg azt a pózt, amikor viszonylag kényelmesen tudtam aludni, viszonylag sok ideig.

A benzinkutakon találkoztam a többi barátommal, akikkel Rigában sajnos nem tudtam sokat lenni, vagy szinte egyáltalán nem találkoztunk.

A reggeli ébredés után már nem tudtam visszaaludni, így sokat néztem ki az ablakon, vagy a többiekkel szórakoztunk, ettünk. Ezen az úton olyan sok szenny kaját ettünk (csipszet, ropit, mogyorós bigyót), hogy azt hittem sosem fogok már ízeket érezni.

Sok óra utazás után, lassan, megérkeztünk az első állomásunkra, Miskolc környékére, ahol a görög katolikusok elhagyták a buszt.

Olyan jó volt velük lenni, annyira sok csodálatos embert ismertem meg, és olyan jó volt egy kicsit nekem is görög katolikussá válni. Megfogadtam, hogy sokkal több figyelmet fogok fordítani arra, hogy ebben is fejlesszem magam. Igazi görög már nem hiszem, hogy tudnék lenni, de egy kis híd még lehetek. :)

Mikor újra elindultunk nagy integetések közepette, az út már gyorsan telt. 2 óra múlva már meg is érkeztünk Budapest széléhez, fél óra múlva pedig már a táskáinkat halásztuk ki a busz csomagtartójából.

Este fél 6 körül köszöntem el Bettitől, Esztertől és Enikőtől, akikkel ezt a csodálatos utazást végigcsináltam. Remek csapat voltunk, remélem Bázelben hasonló kalandokat élünk majd át!

Azt hiszem, ez a találkozó nagyban hozzájárult ahhoz, hogy elérjem ezt a tiszta boldogság érzést, ami van bennem. Hihetetlenül nehéz éven vagyok túl. Megtapasztaltam azt az érzést, amikor az ember azt hiszi magáról, hogy teljesen értéktelen és semmit nem csinál jól. Megtapasztaltam a totális céltalanságot. Úgy álltam a magam előtt hónapokig, hogy fogalmam sem volt arról, mit is kéne csinálnom az életemmel. Olyan volt, mintha elvesztem volna az űrben és a dzsinntől azt kérném, hogy ne haljak meg soha.

Borzaszó nehéz volt kijönni ebből a kétségbeesésből, de kijöttem, és ezen a találkozón teljes szívemmel azon voltam, hogy megköszönjem Istennek a segítségét, és azt hiszem, figyelt rám.

Valamint.

Szeretném megköszönni Sternének a rengeteg sok szuper mély beszélgetéseket, kalandokat, stoppolást, összeveszést és kibékülést, marhulásokat, énekléseket, és az embereket akiket elhozott. Örülök, hogy megismertelek, és nagyon sok jó dolgot kívánok a pappá válásod útja felé!

Köszönöm Bettinek, Enikőnek, Eszternek, Másának, Marinak, Lucának és Teréznek azt, hogy egy szálláson lehettem veletek. Nagyon mókás volt köztetek poénkodni, nevetgélni, hangosan beszélni a lengyelekhez, partizni, folyamatosan enni és természetesen közösen szívni a szállás miatt.

Végezetül, köszönöm mindenkinek ezt a testi-lelki kalandot, mindenkinek aki hozzájárult ehhez a héthez. Örültem a többi bogárnak, hogy néha-néha összehozott minket Riga, a mindenhonnan való ismerőseimnek, akikkel jó volt csak futtában összekacsintani az utcán, a rengeteg embernek akik türelmesen végighallgatták az angol beszédszörnyeimet, a munkahelyemnek, amiért csak 4-én nyitottunk, a buszsofőröknek akik gyorsan és biztonságosan vezettek, és mindenkinek mindent!

Találkozunk Bázelben!