Bagaboo-Adventure Time!
Kalandra fel!
2012. 12. 01.
2012. 08. 20.
Barátok Útja 2012. Bánffyhunyad – Kolozsvár
Mi a „Barátok útja”?
A Barátok Útja egy zarándoklat, ahol nap, mint nap, a gyalogosan leküzdött távok során egyre közelebb kerülünk úti célunkhoz, önmagunkhoz és társainkhoz, miközben felajánljuk Istennek örömeinket, nehézségeinket.
A Barátok útja barátkozás és megosztás. Kiscsoportokat formálunk, játszunk, együtt örülünk, énekelünk és táncolunk. Eközben az egymással eltöltött idő és beszélgetések által az új, értékes találkozásokból barátságok fonódnak.
A Barátok Útja egy lelkigyakorlat, ahol Istenre és a vele való kapcsolatra figyelünk. Hiszünk abban, hogy Istennel találkozhatunk az anyagi világban, a természet csendjében és a másik emberben is, ha eléggé nyitva tartjuk a szívünket.
A Barátok Útja egy kirándulás, melynek során egyszerű körülmények között megtapasztaljuk saját testünket és határainkat, a természettel való egységünket.
A Barátok Útja ajándék, melyből erőt meríthetünk. Jó arcok, igaz mondatok, tartalmas csöndek, barátok és út, napi 20-25km gyaloglás, napi szentmisék, vidámság és komolyság.
A Barátok Útja egy közösség, melyben évközben sem feledjük egymást. Nyaranta pedig a főbarátok és kisbarátok együtt keresik a válaszokat azokra az életünket formáló kérdésekre, amiket az adott év aktuális témaköre felvet.
Az idei Barátok Útján a Hit értékeit erősítettük magunkban és egymásban, eköré csoportosult minden feladat, játék, tapasztalat és beszélgetés.
2012. július 28. Szombat - Debrecen | 0. nap - Imamód
A szokásokhoz híven a nyitónap első felében megérkeztünk, köszöntöttük a régen látott barátainkat, vezetőinket és várakoztunk többiek érkezésére. Miután mindenki megérkezett megalakultak a kiscsoportok, majd elvonultunk egy csendes helyre, hogy megismerhessük egymást, és nevet válasszunk magunknak. Idén a csoportnévnek színnek kellett lennie, de olyannak, amit mi találunk ki. Nagy nehezen végül is egy kóbor elszólásból így lettünk a Hófehérkékek.
Bemutatkozó játékok és egyéb csapatösszehozó játékok után megvacsoráztunk, majd elindultunk a nyitómisére. A misén meghallgathattuk a köszöntéseket, beszédeket és kedves szavakat a zarándoklat indulásához. A misén a hangulat – mint várni lehetett – fergeteges volt. A zenészek játéka és a közös éneklés mindig felturbózza az érzelmeket. A dob kongása és a fiatalok szívből jövő énekénél nincs összekovácsolóbb.
A mise keretein belül megkaptuk a főbarátainktól kézrátétellel az áldást és az idei zarándoklat keresztjét, ami idén egy egyszerű fakereszt volt.
Mise végén leültünk a főlépcsőre mind a 170-en, és meghallgattuk az előadást az imáról. Nagyon szép volt amiket hallottunk, felért egy kisebb elmélkedéssel. Megtudtuk milyen imák vannak és hogy milyen sokszínűen lehet Istenhez szólni. Kiemelnék egy mondatot belőle, ami nekem egész úton a fejemben volt, és aköré építettem sok mindent:
„Mint minden másban, az imában is két lábbal kell állni a földön…”
Nem részletezném magyarázattal. Sokat jelent nekem ez a mondat és ezért hálás vagyok.
Miután vége lett az előadásnak indultunk fürdeni a kollégium zuhanyzójába. Azt hiszem csak a lányok. Fürdés után megkerestük a hálózsákunkat és arra lettünk figyelmesek, hogy kitúrtak bennünket, ezért átkukacoltunk egy másik helyre. Lefekvés előtt még felköszöntöttük egy barátunkat szülinapja alkalmából, amit egy rögtönzött női kórussal tettünk meg, utólag is köszönjük nekik!
Alvás.
>> a következő naphoz kattints a régebbi bejegyzések gombra <<
A Barátok Útja egy zarándoklat, ahol nap, mint nap, a gyalogosan leküzdött távok során egyre közelebb kerülünk úti célunkhoz, önmagunkhoz és társainkhoz, miközben felajánljuk Istennek örömeinket, nehézségeinket.
A Barátok útja barátkozás és megosztás. Kiscsoportokat formálunk, játszunk, együtt örülünk, énekelünk és táncolunk. Eközben az egymással eltöltött idő és beszélgetések által az új, értékes találkozásokból barátságok fonódnak.
A Barátok Útja egy lelkigyakorlat, ahol Istenre és a vele való kapcsolatra figyelünk. Hiszünk abban, hogy Istennel találkozhatunk az anyagi világban, a természet csendjében és a másik emberben is, ha eléggé nyitva tartjuk a szívünket.
A Barátok Útja egy kirándulás, melynek során egyszerű körülmények között megtapasztaljuk saját testünket és határainkat, a természettel való egységünket.
A Barátok Útja ajándék, melyből erőt meríthetünk. Jó arcok, igaz mondatok, tartalmas csöndek, barátok és út, napi 20-25km gyaloglás, napi szentmisék, vidámság és komolyság.
A Barátok Útja egy közösség, melyben évközben sem feledjük egymást. Nyaranta pedig a főbarátok és kisbarátok együtt keresik a válaszokat azokra az életünket formáló kérdésekre, amiket az adott év aktuális témaköre felvet.
Az idei Barátok Útján a Hit értékeit erősítettük magunkban és egymásban, eköré csoportosult minden feladat, játék, tapasztalat és beszélgetés.
2012. július 28. Szombat - Debrecen | 0. nap - Imamód
A szokásokhoz híven a nyitónap első felében megérkeztünk, köszöntöttük a régen látott barátainkat, vezetőinket és várakoztunk többiek érkezésére. Miután mindenki megérkezett megalakultak a kiscsoportok, majd elvonultunk egy csendes helyre, hogy megismerhessük egymást, és nevet válasszunk magunknak. Idén a csoportnévnek színnek kellett lennie, de olyannak, amit mi találunk ki. Nagy nehezen végül is egy kóbor elszólásból így lettünk a Hófehérkékek.
Bemutatkozó játékok és egyéb csapatösszehozó játékok után megvacsoráztunk, majd elindultunk a nyitómisére. A misén meghallgathattuk a köszöntéseket, beszédeket és kedves szavakat a zarándoklat indulásához. A misén a hangulat – mint várni lehetett – fergeteges volt. A zenészek játéka és a közös éneklés mindig felturbózza az érzelmeket. A dob kongása és a fiatalok szívből jövő énekénél nincs összekovácsolóbb.
A mise keretein belül megkaptuk a főbarátainktól kézrátétellel az áldást és az idei zarándoklat keresztjét, ami idén egy egyszerű fakereszt volt.
Mise végén leültünk a főlépcsőre mind a 170-en, és meghallgattuk az előadást az imáról. Nagyon szép volt amiket hallottunk, felért egy kisebb elmélkedéssel. Megtudtuk milyen imák vannak és hogy milyen sokszínűen lehet Istenhez szólni. Kiemelnék egy mondatot belőle, ami nekem egész úton a fejemben volt, és aköré építettem sok mindent:
„Mint minden másban, az imában is két lábbal kell állni a földön…”
Nem részletezném magyarázattal. Sokat jelent nekem ez a mondat és ezért hálás vagyok.
Miután vége lett az előadásnak indultunk fürdeni a kollégium zuhanyzójába. Azt hiszem csak a lányok. Fürdés után megkerestük a hálózsákunkat és arra lettünk figyelmesek, hogy kitúrtak bennünket, ezért átkukacoltunk egy másik helyre. Lefekvés előtt még felköszöntöttük egy barátunkat szülinapja alkalmából, amit egy rögtönzött női kórussal tettünk meg, utólag is köszönjük nekik!
Alvás.
>> a következő naphoz kattints a régebbi bejegyzések gombra <<
2012. július 29. Vasárnap – Debrecen - Jegenye | 1. nap – Isten hangja, imádság
A reggelek mindig ugyan úgy teltek minden nap. Felkeltünk, összepakoltunk, fogat mostunk, megkerestük egymást, megreggeliztünk, összekészültünk, elénekeltük közösen minden napra jutó különböző reggeli himnuszt és egy rövid zsolozsmát, majd útnak indultunk.
Kivéve ezen a napon, mert itt egy kicsit eltolódtak a dolgok. Debrecenben indulás után bepakoltunk a buszba és elmentünk Bánffyhunyadra (Huedin). Az út hosszú volt, 4 órás de jól telt. Énekelgettünk, beszélgettünk, aludtunk, buborékokat fújtunk. Mikor beértünk a városba csodálkozva néztük a hírös Cigánypalotákat. Hát nem szépek :D.
Megállt a busz, kipakoltunk (a nagy táskákat autók hozták utánunk, sosem kellett azzal sétálni szerencsére) és elindultunk Jegenye felé. Ezt a napot Piri és Balázs járta be, k voltak a túravezetők. Minden Barátok útját földcsókkal kezdünk, de most ehhez menni kellett egy jó órát úgy, hogy mindenki majdnem bepisilt. Én legalábbis már alig bírtam menni… mikor végre megérkeztünk, elmentünk oda ahová a király is gyalog jár, majd összeültünk a kiscsoporttal és ebédeltünk.
Evés után körbeültünk, és meghallgattuk a reggeli fejtágítást, majd elimádkoztuk a reggeli zsolozsmát és himnuszt. Ima után elmondták, hogy most jön 20-30 perc csendes séta. Minden Bún van ilyen, és midig nagyon jó. A feladat egyszerű. Csendben kell menni és mindent kizárni a fejedből, hogy csak arra gondolj ami körülvesz. Csak figyelj, ne gondolkodj. Megfigyelni a körülötted lévő hangokat, érezni a szelet ahogy fúj, a köveket a talpad alatt hogyan csikordul meg és morzsolódik minden egyes lépésed által. Hát nekem nem sikerült. Az elején dudorásztam magamban, meg énekelgettem. Aztán nagy nehezen abbahagytam az énekelgetést és elkezdtem az életemen gondolkodni. Hogy miért vagyok itt, kiért ajánlom fel azt a zarándoklatot. Szóval nekem nem sikerült elcsendesednem…
Egy nagyon meredek dombra kellett felmenni és ott megvárni a többi csoporttársadat. Amikor mindenki megérkezett, egy kiscsoportos beszélgetés keretében megbeszéltük ki hogyan élte meg ezt. Nagyon jókat mondtak és egy kicsivel gazdagabbnak éreztem magam utána. Aztán beszélgettünk az imádságról. Ki hogyan imádkozik, milyen rendszeresen, kötötten vagy saját szavakkal, hogyan képzeljük el Istent, milyen az Istenkapcsolatunk stb. Nagyon jó volt.
Elindultunk és minél többet mentünk, annál jobban sütött a nap. A táj lényegében nagyon sok szempontból ugyan olyan volt. Kopár mezők a végtelenségig, láthatatlan ösvények és semmilyen jelzés, égető napsütés és liter naptej. Út közben sokat hülyéskedtünk Orsival, fújtunk mindenkinek buborékot és jó volt látni, hogy felvidulnak az emberek. Mindenki beszélgetett mindenkivel és kevés volt az olyan ember, aki egyedül ment volna.
Sok forróság után megérkeztünk végre Jegenyébe (Leghia), ahol végigmenvén a falun csupa kedves ember köszöntött minket. Magyarok, fiatalok és idősek, mi is lelkesen köszöntünk mindenkinek. Minden nap este, vacsorára kaptunk meleg ételt, amit a helyek készítettek nekünk. Ezen a napon ünneplőbe öltözött gyerekek vártak minket paprikás krumplival és ők is szolgálták fel. Nem maradt éhes ember :)
Vacsora után felmentünk a templomba és meghallgattuk a misét. Ezen a napon nem tudtuk megoldani hogy együtt aludjunk, ezért a lányok családoknál szálltak meg. Nagyon kedvesek voltak azok, akiknél mi aludtunk. Jegenyén akkor egy hete vezették be a csatornát, nem volt más vizük csak az esővíz. Meg volt mondva a legelején, hogy nem fogadhatunk el vizet inni, mert valószínűleg hasmenésünk lenne tőle. Fürdőruhában megmosakodtunk a pajta előtt esővízből, nagyon izgalmas volt! :) Egy nagyon szép szobát kaptunk alváshoz, még üdítőt is készítettek nekünk.
>> a következő naphoz kattints a régebbi bejegyzések gombra <<
Kivéve ezen a napon, mert itt egy kicsit eltolódtak a dolgok. Debrecenben indulás után bepakoltunk a buszba és elmentünk Bánffyhunyadra (Huedin). Az út hosszú volt, 4 órás de jól telt. Énekelgettünk, beszélgettünk, aludtunk, buborékokat fújtunk. Mikor beértünk a városba csodálkozva néztük a hírös Cigánypalotákat. Hát nem szépek :D.
Megállt a busz, kipakoltunk (a nagy táskákat autók hozták utánunk, sosem kellett azzal sétálni szerencsére) és elindultunk Jegenye felé. Ezt a napot Piri és Balázs járta be, k voltak a túravezetők. Minden Barátok útját földcsókkal kezdünk, de most ehhez menni kellett egy jó órát úgy, hogy mindenki majdnem bepisilt. Én legalábbis már alig bírtam menni… mikor végre megérkeztünk, elmentünk oda ahová a király is gyalog jár, majd összeültünk a kiscsoporttal és ebédeltünk.
Evés után körbeültünk, és meghallgattuk a reggeli fejtágítást, majd elimádkoztuk a reggeli zsolozsmát és himnuszt. Ima után elmondták, hogy most jön 20-30 perc csendes séta. Minden Bún van ilyen, és midig nagyon jó. A feladat egyszerű. Csendben kell menni és mindent kizárni a fejedből, hogy csak arra gondolj ami körülvesz. Csak figyelj, ne gondolkodj. Megfigyelni a körülötted lévő hangokat, érezni a szelet ahogy fúj, a köveket a talpad alatt hogyan csikordul meg és morzsolódik minden egyes lépésed által. Hát nekem nem sikerült. Az elején dudorásztam magamban, meg énekelgettem. Aztán nagy nehezen abbahagytam az énekelgetést és elkezdtem az életemen gondolkodni. Hogy miért vagyok itt, kiért ajánlom fel azt a zarándoklatot. Szóval nekem nem sikerült elcsendesednem…
Egy nagyon meredek dombra kellett felmenni és ott megvárni a többi csoporttársadat. Amikor mindenki megérkezett, egy kiscsoportos beszélgetés keretében megbeszéltük ki hogyan élte meg ezt. Nagyon jókat mondtak és egy kicsivel gazdagabbnak éreztem magam utána. Aztán beszélgettünk az imádságról. Ki hogyan imádkozik, milyen rendszeresen, kötötten vagy saját szavakkal, hogyan képzeljük el Istent, milyen az Istenkapcsolatunk stb. Nagyon jó volt.
Elindultunk és minél többet mentünk, annál jobban sütött a nap. A táj lényegében nagyon sok szempontból ugyan olyan volt. Kopár mezők a végtelenségig, láthatatlan ösvények és semmilyen jelzés, égető napsütés és liter naptej. Út közben sokat hülyéskedtünk Orsival, fújtunk mindenkinek buborékot és jó volt látni, hogy felvidulnak az emberek. Mindenki beszélgetett mindenkivel és kevés volt az olyan ember, aki egyedül ment volna.
Sok forróság után megérkeztünk végre Jegenyébe (Leghia), ahol végigmenvén a falun csupa kedves ember köszöntött minket. Magyarok, fiatalok és idősek, mi is lelkesen köszöntünk mindenkinek. Minden nap este, vacsorára kaptunk meleg ételt, amit a helyek készítettek nekünk. Ezen a napon ünneplőbe öltözött gyerekek vártak minket paprikás krumplival és ők is szolgálták fel. Nem maradt éhes ember :)
Vacsora után felmentünk a templomba és meghallgattuk a misét. Ezen a napon nem tudtuk megoldani hogy együtt aludjunk, ezért a lányok családoknál szálltak meg. Nagyon kedvesek voltak azok, akiknél mi aludtunk. Jegenyén akkor egy hete vezették be a csatornát, nem volt más vizük csak az esővíz. Meg volt mondva a legelején, hogy nem fogadhatunk el vizet inni, mert valószínűleg hasmenésünk lenne tőle. Fürdőruhában megmosakodtunk a pajta előtt esővízből, nagyon izgalmas volt! :) Egy nagyon szép szobát kaptunk alváshoz, még üdítőt is készítettek nekünk.
>> a következő naphoz kattints a régebbi bejegyzések gombra <<
2012. július 30. Hétfő – Jegenye - Mákófalva | 2. nap – Hivatásom, küldetésem
Reggel korán keltünk, összekészülődtünk és sajnos nagyon kellemetlen volt, de el kellett utasítanunk a reggelit, amit készítettek nekünk, mert sietni kellett, és nem volt időnk már ott enni. Szomorúak voltunk, de nem tudtunk mit tenni, csak annyit, hogy szendvicseket készítettünk magunknak. Búcsú után siettünk a többiekhez az előző napi ebéd helyszínére. Lassan beérkeztek a többiek is addig mindenki elintézte a folyó ügyeit. A kiscsoporttal reggeli közben megválasztottuk a Nap Szépét és Nap Erősét. Evés után játszottunk, meg vizet töltöttünk magunknak az útra.
Elfelejtettem írni. A tegnapi misén kaptuk meg a nazír szalagokat, ami egy jelkép a Bún. Egy kis szalag jelzi azokat az embereket akik felajánlják a zarándoklatot valakiért vagy valamiért. Én tavaly is és idén is nazírkodtam. A nazírok feliratkoztak egy listára, ugyanis 20-30 percenként váltottuk egymást az imában.
Még aznap reggel elmondták, hogy a barátkereszt nem véletlenül ilyen kis egyszerű. A zarándoklat végére mindenkinek olyanná kell varázsolnia, ami jellemzi önmagát, a hitét, a jelenlegi lelki állapotát vagy bármit. A napok folyamán kaptunk festékeket és alkothattunk. Be kell vallanom, hogy mindegyik kereszt gyönyörű lett.
Az út sok szempontból izgalmas volt. Nagyon nehéz volt a terep, de szerencsére volt minden. Erdő is meg „szavanna” is, kis patakok és nagy patakok. Út közben sokat énekeltünk Olivérrel főleg, és összességében nagyon nagyon jó volt a hangulat.
10:20 kor mentem imádkozni. Petivel voltam és nagyon jó volt. Elmondtuk miért ajánljuk fel az utat és nagyon sokat beszélgettünk róla. Volt saját szavas imádság, majd váltva mondtunk miatyánkot és üdvözlégyet. Hamar jött a váltás, de a beszélgetést tovább vittük hátra is. Tényleg nagyon jó volt és sokat jelentett nekem az a beszélgetés.
Sok óra gyaloglás után megérkeztünk az ebédelős helyre, ami egy patakos hidas hely volt. Sokat pancsoltunk. Az már közel volt a faluhoz ahonnan már én vezettem a túrát. A kiscsoporton belül ebédeltünk meg, majd beszélgettünk. A nap témája a hivatás és a küldetés volt. Egy számolós játékkal kezdtük a csoportot. Egyszerű volt a szabály: számoljunk el 29-ig úgy, hogy nem mondunk egyszerre két számot. Nehéz volt. Nem figyeltünk oda eléggé egymásra ezért csak nagyon lassan és nehezen sikerült elszámolni.
Nem jutott túl sok idő megbeszélni, hogy milyen volt, mert indulni kellett tovább. Izgultam, bár tudtam, hogy merre kell menni. Lacival mentem és nagyon örültem hogy mellettem volt, mert kicsit lelkiismeret furdalásom volt hogy az elején nem voltam velük.
Mivel nem lett volna már idő arra, hogy misére menjünk Mákófalván, Starjánál álltunk meg egy szentmisére. Egy réten ültünk le, ahol szép misén vettünk részt. A végén eleredt az eső és sárban mentünk tovább. Feltaláltunk egy jó játékot, amit ez előttünk lévők nem értékeltek annyira, de mi annál inkább: a bakancsunkra ragadt kilós sarakat bombáztuk másokra egy erőteljes rúgással. Persze törekedtünk arra, hogy ne találjunk el másokat, de hát, ha eltaláltuk akkor így járt :D.
Mákófalvára érve, amíg a többiekre várunk játszottunk egy ének az esőbent, ami mindig nagy sikert arat. Volt még Honda és Cápázás is. Bevárva a végét elindultunk a helyi lelkésszel a templomba, pontosabban a plébániára, ahol a helyi nénik főztek nekünk nagyon finom paprikás krumplit ubival és sok kenyérrel. Egy „előadóteremben” ettünk, ami úgy nézett ki mint egy egyetemi előadó. Evés után pihenés és szabadidő volt egy kevés. Itt az Orsival bohóckodtunk és vicceltük meg a többieket egy kis trükkel, ami remélhetőleg látszódni fog majd a barátfilmben! Márton és Ambrus is előadott egy kés vicces jelenetet. Ezután mise következett, a végén meg a lelkész úr mesélt Kalotaszegről és a helyi nevezetességekről és a népi viseletről.
>> a következő naphoz kattints a régebbi bejegyzések gombra <<
2012. július 31. Kedd – Mákófalva - Gyalu | 3. nap - Súlyozás, Döntés
Reggel kipihenten ébredtem, mert nagyon jó volt a szállás is és végre nem nyomta a hátam a polifoam. A szokásos reggeli mindenség után elindultunk, és egy közeli domboldalon ültünk le, ahová pont odasütött a reggeli napfény. Itt nagyon átjött a reggeli himnusz és a zsolozsma áhitata.
Azon az úton indultunk el, amin tegnap lejöttünk. Felérve a fennsíkra gyönyörű táj fogadott minket. Ameddig a szemünk ellátott, egy két erdővel megtűzve mindenhol mezők és síkok. A nap meg csak tűzött még ilyen korán is. Ezen a napon sokszor mentem egyedül, gondolkodtam, de hamar rá kellett jönnöm, hogy Barátok Útján nagyon nehéz egyedül menni, mert mindig odajött valaki hozzám . Szerintem ilyen az igazi Barátok Útja. Nem lehet egyedül menni… nem véletlen küldte ki Jézus a tanítványokat kettesével… valamilyen szinten mi is tanítványok vagyunk, akiknek kettesével kell mennünk a világban, hogy ha meginognánk ott legyen nekünk a másik.
Elfelejtettem felírni magamat a nazír listára, ezért csak bekapcsolódtam máshoz. A közös ima mindig elmélyít és feltölt.
Út közben sok állattal találkoztunk: bocik, kecskék, bivalyok, madarak és a többi marha körülöttem ;) Az út nagyon jó volt, énekeltünk, beszélgettünk, és végig nevettünk mindent, buborékokat fújtunk és néztük a mosolygó embereket.
Elérkezett a kiscsoport ideje és az ebéd. Ahhoz hogy elérjük a konkrét helyszínt, át kellett meni egy forgalmas útszakaszon. Ez nagyon sokszor fordult elő a zarándoklat folyamán. Úgy kell elképzelni, hogy 170 ember végig sorfalban áll az út mellett és amikor épp nem jön semmi, egyszerre mint egy hódító hadsereg, ordítva átrohantunk a másik oldalra!
A kiscsopi helyünk egy fa alatt volt, egy nyáj mellett. Csak később vettük észre, hogy kakiban ülünk, de az ebéd így is jól esett.
Ez a kiscsoport és ez a napi téma nagyon megmaradt bennem. Borzasztó nehéz volt a feladat. Írni kellett 10 értéket magadból, amit a legfontosabbnak tartasz magadban, és ami nélkül nem tudnál létezni. Miután nagy nehezen összeírtuk, a főbarátunk mondta, hogy húzzunk ki egyet, ami nélkül talán tudnánk élni. Nekem nagyon nehéz volt. Teljesen beleéltem magam a játékba, és nem tudtam választani. Mindegyik nagyon fontos. Amiket összeírtam mind egymásra épül, és ha kihúzok egyet, akkor az összes az értékét veszti. Végül mégiscsak ki tudtam húzni. Miután mindenki kihúzott valamit, ki kellett húzni még kettőt, aztán még hármat, aztán még kettőt, végül egyet. Csak egy maradhatott.
Amikor már csak egy maradt, értéktelennek éreztem magam és nagyon megviselt fizikailag is. Kiértékeléskor mindenki elmondta, hogy mi maradt neki, és hogy miért az. Amin meglepődtem és majdnem sírtam, az a rádöbbenés volt, hogy… én nem írtam bele a hitet és Istent sem. Nekem a barátság maradt meg legutolsónak. Azzal próbáltam meg vigasztalni magam, hogy biztos azért nem írtam bele, mert nekem annyira egyértelmű, hogy van hitem, hogy nem is jutott eszembe. Amikor a barátaimmal vagyok, bennük mindent megtalálok azokból amiket felírtam és, még ha nem is írtam le, de bennük megtalálom Isten jóságát és szeretetét.
Kiscsoport közben eleredt az eső, pontosabban elkezdett szakadni. Zuhogó esőben indultunk el vizet vételezni és indulni tovább.
Az úton sokat beszélgettem a Bérmalányommal, átbeszéltük ezt a kiscsoportos feladatot és nagyon jó volt, sokat megtudtunk egymásról és önmagunkról is. Beszélgetés közben előre mentünk és leváltottuk a nazírokat. Elmentünk a híres nyúl alakú fa mellett, és onnan nagyon jó tempóban és hamar elértük Magyarvistát, ahol misén vettünk részt. Eléggé fáradtak voltunk, ami a papokon is meglátszott. Egy kis emlékeztetőnek:
„Miképpen bűn és baj nélkül éljünk, míg reménykedve várjuk az örök boldogságot….” Guba atya
Mise után Barbi a főfőfőfőbarát elmondta, hogy még 2 óra van Gyaluig. Ez kicsit sokkolta az embereket, mert már nagyon fáradtak voltunk. Út közben beszélgettem Janóval az El-Caminóról és hogy milyen volt. Én is tervezem, hogy végigmegyek rajta. Az út kalandos volt, kicsit eltévedtünk, kicsit sarasak lettünk. Nagyon meredek részen találtunk utat a falu felé, de jó volt egy kis izgalom. A falutól nem messze odajött hozzám Barbi és beszélgettünk minden féléről. Volt amint meglepődtem volt ami megtisztelt és volt amit nem tudtam hova tenni, de nagyon örültem hogy beszélgettünk.
Hamar elértük a falut, ahol a vacsora töltött káposzta volt. Hihhhhhetetlenül finom volt és rengeteget ettem belőle. A szállásunk egy tornaterem volt, ahol együtt aludtunk mindenki, persze főbarátfallal elszeparálva. Miközben fürödtek a többiek volt idő arra, hogy kifessük a keresztünket. Én nagy gondolkodások után festettem rá egy fát: mindig úgy gondoltam, hogy Istent a legkönnyebben a természetben lehet megtalálni, mert az az egyedüli olyan hely, amit nem tud ember létrehozni. Nem tud a semmiből valamit csinálni, mert az embernek még a semmi csináláshoz is valamire van szüksége.
Büszke voltam rá hogy kész lett, és jól aludtam utána.
>> a következő naphoz kattints a régebbi bejegyzések gombra <<
2012. augusztus 1. Szerda – Gyalu - Tordaszentlászló | 4. nap – Áldozatvállalás
A reggel zötyögősen telt, sokat kellett sorban állni a wcre és a reggelinél narancslekvár volt, amit nem szerettem. Az reggeli áhítat az ottani református templomban volt, a lelkész elmondott szintén egy-két érdekességet, pl. azt, hogy a templomban nem tapsolni szoktak, hanem kopogni a padon. Innentől kezdve mindig kopogtunk a padon.
Az úton páran kivoltak. A délelőtt azzal telt, hogy 5 órán keresztül mentünk fölfelé és alig volt egyenes rész. Ezen a napon sokat mentem egyedül és gondolkodtam a 10 értéken, és hogy miért nem írtam bele a hitet. Több emberrel is beszéltem erről, tanácsokat is kértem és azt hiszem kicsit jobb lett.
Sok idő múlva, kitikkadva értünk fel a gerincre, egy kis tanyára. Gyönyörű volt a táj és olyan kis meghitt volt az az egyszerű rend, ami ott volt. A kiscsoport helyet nagyon nehezen találtuk meg, mert minden más árnyékot befoglaltak már és nekünk csak akkor volt árnyékunk, ha épp eltakarta a felhő napot. Ezért valami nagy nehezen bedzsinzsáztuk magunkat egy bozótosba, ahol sok volt a kullancs, de legalább lejtett a domb. Ott ebédeltünk meg, majd miután rájöttünk hogy ez a hely nem jó, lementünk napra és ott beszélgettünk az áldozatról, és hogy ki mikor, miért, hogyan vállal áldozatot, mi is az áldozat, mi is maga a jelentése, milyen áldozatok vannak... addig-addig fejtegettük ezt a témát, amíg jól össze nem vitatkozunk. Örültem neki, végre egy jó kiscsopi, ahol mindenki megszólalt és tartotta magát a saját gondolataihoz és megnyílt másoknak. Sajnos be kellett rekeszteni a kiscsopit, mert menni kellett. Közben volt egy két vicces dolog, pl.: forgácsháború alias dobáljuk meg Bozót forgáccsal az esőben, ami abban teljesedett ki, hogy Janó mellénk állt és ő találta el!
Eleredt az eső, és égészen a szállásig esett. Visszafelé már könnyebb volt menni, jól meghúzták a tempót és mivel lejtett, nagyobbakat lehetett lépni. Olivérékkel énekeltünk sokat, meg a Janóval is sokat mentem. Beérve a faluba végignéztünk magunkon, és mókásan festettünk nyakig sárosan, vizesen patakosan.
Miután megérkeztünk, megkerestük a vendéglőt, és egy jó felmelegítő welcome drink pálinkával a kezünkben ültünk az asztalhoz. Ott sokáig tartott, míg történt valami, de jól szórakoztunk, Fényképezkedtünk, beszélgettünk és néztük a többieket. Ambrus és Márton előadott egy kisebb jelenetet, nevetés volt és vidámság.
Mindenki borzasztóan éhes volt és amikor kihozták a tál ételt szomorúan láttuk, hogy kevés. Utólag kiderült, hogy nem is volt annyira kevés a pörkölt, mert a túlfőtt tészta hamar kibélelte a gyomrunkat. Az már más kérdés, hogy meddig maradt bennünk.
Nagyon hosszú nap volt és még mindig nem volt vége. Megérkezve a szállásra már elő volt készítve a helyszín a bűnbánatra. Minden Barátok Útján van egy bűnbánati nap. Már vártam és fel voltam rá készülve. Hátulról kezdtük feltölteni a termet, majd mikor mindenki helyet foglalt, megérkeztek a fiúk is. Mindenki kapott egy kendő csíkot, amire rá kellett írni mi az ami elválaszt Istentől, mi az ami meggátol attól hogy közeledj hozzá. Fekete volt a szalag, így csak jelképesen kellett ráírni valamit, majd magunkra kellett kötni, oda ahová szerettük volna. Először a szememet akartam vele bekötni, majd a számat. De mivel nem érte körbe a fejem, így csak a csuklómra tudtam kötni. Akkor vettem le, amikor már felkészültem a gyónásra. Gyónás után mire visszamentem, már mindenki sírt körülöttem. Egy kicsit én is, majd megnyugodtam és előre mentem a gyertyákhoz és ott énekeltem az énekeket. Sokáig tartott és nagyon mély nyomot hagyott bennem. Éneklés után odamentem a Ritához és vele beszélgettem egy keveset. Nagyon örülök annak, hogy vele lakom.
Sok idő után elcsendesedtünk ,és a fiúk elmentek a sátraikba, mi meg egy mese meghallgatása után (már aki ébren tudott maradni) elaludtunk.
>> a következő naphoz kattints a régebbi bejegyzések gombra <<
Az úton páran kivoltak. A délelőtt azzal telt, hogy 5 órán keresztül mentünk fölfelé és alig volt egyenes rész. Ezen a napon sokat mentem egyedül és gondolkodtam a 10 értéken, és hogy miért nem írtam bele a hitet. Több emberrel is beszéltem erről, tanácsokat is kértem és azt hiszem kicsit jobb lett.
Sok idő múlva, kitikkadva értünk fel a gerincre, egy kis tanyára. Gyönyörű volt a táj és olyan kis meghitt volt az az egyszerű rend, ami ott volt. A kiscsoport helyet nagyon nehezen találtuk meg, mert minden más árnyékot befoglaltak már és nekünk csak akkor volt árnyékunk, ha épp eltakarta a felhő napot. Ezért valami nagy nehezen bedzsinzsáztuk magunkat egy bozótosba, ahol sok volt a kullancs, de legalább lejtett a domb. Ott ebédeltünk meg, majd miután rájöttünk hogy ez a hely nem jó, lementünk napra és ott beszélgettünk az áldozatról, és hogy ki mikor, miért, hogyan vállal áldozatot, mi is az áldozat, mi is maga a jelentése, milyen áldozatok vannak... addig-addig fejtegettük ezt a témát, amíg jól össze nem vitatkozunk. Örültem neki, végre egy jó kiscsopi, ahol mindenki megszólalt és tartotta magát a saját gondolataihoz és megnyílt másoknak. Sajnos be kellett rekeszteni a kiscsopit, mert menni kellett. Közben volt egy két vicces dolog, pl.: forgácsháború alias dobáljuk meg Bozót forgáccsal az esőben, ami abban teljesedett ki, hogy Janó mellénk állt és ő találta el!
Eleredt az eső, és égészen a szállásig esett. Visszafelé már könnyebb volt menni, jól meghúzták a tempót és mivel lejtett, nagyobbakat lehetett lépni. Olivérékkel énekeltünk sokat, meg a Janóval is sokat mentem. Beérve a faluba végignéztünk magunkon, és mókásan festettünk nyakig sárosan, vizesen patakosan.
Miután megérkeztünk, megkerestük a vendéglőt, és egy jó felmelegítő welcome drink pálinkával a kezünkben ültünk az asztalhoz. Ott sokáig tartott, míg történt valami, de jól szórakoztunk, Fényképezkedtünk, beszélgettünk és néztük a többieket. Ambrus és Márton előadott egy kisebb jelenetet, nevetés volt és vidámság.
Mindenki borzasztóan éhes volt és amikor kihozták a tál ételt szomorúan láttuk, hogy kevés. Utólag kiderült, hogy nem is volt annyira kevés a pörkölt, mert a túlfőtt tészta hamar kibélelte a gyomrunkat. Az már más kérdés, hogy meddig maradt bennünk.
Nagyon hosszú nap volt és még mindig nem volt vége. Megérkezve a szállásra már elő volt készítve a helyszín a bűnbánatra. Minden Barátok Útján van egy bűnbánati nap. Már vártam és fel voltam rá készülve. Hátulról kezdtük feltölteni a termet, majd mikor mindenki helyet foglalt, megérkeztek a fiúk is. Mindenki kapott egy kendő csíkot, amire rá kellett írni mi az ami elválaszt Istentől, mi az ami meggátol attól hogy közeledj hozzá. Fekete volt a szalag, így csak jelképesen kellett ráírni valamit, majd magunkra kellett kötni, oda ahová szerettük volna. Először a szememet akartam vele bekötni, majd a számat. De mivel nem érte körbe a fejem, így csak a csuklómra tudtam kötni. Akkor vettem le, amikor már felkészültem a gyónásra. Gyónás után mire visszamentem, már mindenki sírt körülöttem. Egy kicsit én is, majd megnyugodtam és előre mentem a gyertyákhoz és ott énekeltem az énekeket. Sokáig tartott és nagyon mély nyomot hagyott bennem. Éneklés után odamentem a Ritához és vele beszélgettem egy keveset. Nagyon örülök annak, hogy vele lakom.
Sok idő után elcsendesedtünk ,és a fiúk elmentek a sátraikba, mi meg egy mese meghallgatása után (már aki ébren tudott maradni) elaludtunk.
>> a következő naphoz kattints a régebbi bejegyzések gombra <<
2012. augusztus 2. Csütörtök – Tordaszentlászló | 5. nap – Fiú-lány nap
Ez a nap volt a legjobb. Mindenkiben mély nyomot hagyott és mindenkit összekovácsolt egy tárgy. Reggel felkeltünk 10 kor és a helyi néniktől kapott rengeteg süti megevése után elmentünk a falu szélére virágot szedni. Az volt a feladat, hogy mindenkinek szedni kellett egy szál virágot, akiről úgy gondolod, hogy igazi nő.
Virágszedés után katicákat röptettünk, és megnéztük, hogy ki meddig látja a saját katicáját. Utána megbeszéltük, hogy milyen érzés volt elengedni a kis katicát, útnak indítani az életben tudva hogy veszélyek lesnek rá.
Ebédre csokitortát kaptunk fagyival, majd desszertnek még egy kis fagyit. A sok édességzabálás után 3 órán keresztül tornáztunk, hogy leadjuk a felesleget, és hogy ne essünk ki a napi mozgásból. Többféle sportból lehetett választani, minden főbarát mást tartott. Volt: Zumba, jóga, aerobik, kardio edzés, talajtorna, futás a falu körül, börtön edzés és fára mászás. Én a fára mászásra mentem meg a zumbára. Szerencsére mind a kettőre jutott másfél-másfél óra. Izmosabbnak is éreztem magam.
A nagy torna után a templomkert hátsó részén felállított medencében áztattuk a megfáradt izmainkat, és részt vettünk egy wellness masszázson a helyi csávóktól. Mindenki sorra került. A masszázs után nem hagyhattuk ki a napi egészséges szépségápolást, ezért jutott idő arra is, hogy széppé varázsoljuk magunkat egy kis manikűr pedikűr és arctisztítás keretében.
A sok kényeztetés után egy rövid csendes pihenő volt, ahol koktélokat kaptunk kis esernyővel és díszmeggyel. A díszmeggy nem finom, mert viaszból van, nem ehető!
A nap végén megvacsoráztunk: könnyen emészthető csirkemelles Caesar salátát kaptunk gyümölcslével és sok öntettel, majd kaszinótojást ettünk, desszertnek meg gyümölcskelyhet.
Végül, hogy ne felejtsük el ezt a szép napot odavarázsoltak a helyi varázslók az ujjunkra egy gyűrűt.
Volt még pár óra pihenés idő, hogy legyen hely még a fiúkkal a közös vacsorára. Mikor már kipihentük magunkat, énekelve mentünk a fiúk elé, akik legényes tánccal fogadtak minket. Azt hiszem többre értékeltük a táncukat, mintha virágot kaptunk volna, mert bizony vannak olyan lányok, akik nem kapnak virágot, de így mindenki kapott táncot.
A nagy taps közepette elindultunk a templomba, ahol fiúk és lányok külön ültek egymással szembe, úgy, ahogyan egy református templomban illik.
Mise után vacsorázni mentünk. Örültünk, hogy ettünk előtte, mert ha nem így lett volna, akkor éhesek maradtunk volna. Töltött káposzta volt, de nagyon kevés, de legalább sok volt a kenyér.
Vacsora után mentünk táncolni. Az elején még vártam háta felkér valaki, de mivel nem kért fel senki, hát én szereztem valakit! Elsőnek Guba atyát kértem fel, mert láttam rajta, hogy táncolna, de inkább nem csinál semmit. Bevallom, eléggé izgultam, mert nem vagyok olyan jó néptáncos. Ez be is bizonyosodott, de azért jót táncoltunk . Mikor vége lett a zenének, kimentünk a kertbe és ott táncoltunk tovább körtáncot. Aztán Lacival táncoltam, aztán a Janóval szalszáztunk bent :P. Megtanítottam cha-cha-cházni.
A hangulat a tetőfokára hágott, amikor elkezdtünk moldvait táncolni. Nagyon nagyon jó volt!!! A legvégén Zorbáztunk, amibe mindenki beállt és nagyot alkottunk.
Mikor már éreztük, hogy menni kell, lecsendesedtünk és úgy ahogy voltunk zorba pózban elkezdünk énekelni minden félét. Vicceseket is, majd egyre csendesebbeket, a végén meg a Haza is kéne már menni… című népdalt.
Elbúcsúzva a fiúktól elment ki-ki a maga szállására és egy rövid mosakodás után úgy aludtunk, mint a bunda.
>> a következő naphoz kattints a régebbi bejegyzések gombra <<
2012. augusztus 3. Péntek– Tordaszentlászló - Méra | 6. nap – Szövetség
Reggeli összecuccolás után átmentünk a fiúkhoz, ahol kiscsoporttal megreggeliztünk. Bevallom, sosem ittam még szénsavas hideg vízzel 3in1 kávét de most kipróbálhattam és meg kell mondanom nem volt finom. Reggeli után volt egy kis holt idő, amit kihasználtam arra, hogy hintázhassak és megtanítottam pár embernek az Én egy PING-PONG lapba vagyok című játékot és elterjesztetem. A reggeli áhítat után a helyi nénitől kaptunk Szent László pénzét, ami egy kis kör alakú kavics. A legendát mindenki ismeri, de aki nem az ITT olvashat róla.
Ez az út gyönyörű volt. Dimbes-dombos, nagy erdők, szép kilátás, hihetetlen jófej emberekkel. Út közben kaptam virágot Bolditól. Miután felértünk a hegyre, felmentünk a sziklára ahol egy egész napot el tudtam volna tölteni. Gyönyörű volt és megnyugtató. Ráláttunk Magyarlétai-várra. Itt ki tudtam kapcsolni a fejem és nem gondoltam semmire. Persze csak pár percig, mert folyton azon aggódtam melyik kisgyerek fog lezuhanni a szakadékba ha így folytatja tovább az ugrabugrát.
A tetőn ebédeltünk, nem kaptunk vajat, ezért mindig kuncsorogni kellett a másik csapattól. Ebéd után Ping-Pongoztunk páran, aztán letelepedtünk az erdős részre misére. Mise elején letettük a keresztjeinket az oltárra. Ez a nap volt a zarándoklat lélektani csúcspontja. Eddig végig beszélgettük a témákat és kialakult bennünk félig meddig az, hogy kik is vagyunk, merre visz a hívás, merre megyünk tovább, mi az én küldetésem, milyen értékek vannak bennem és az életemben, hogyan döntök az utamról, mi mellett és mi ellen, mi az életem alapja. Ezzel a tudattal helyeztük le a keresztet, mint egy felajánlásképpen.
A prédikáció után mindenkinek el kellett mennie magányosan és meg kellett írnia a saját Hiszekegy-ét. Nehéz volt, mert csak egy óránk volt rá, és mindent bele szerettem volna írni. Szummázni mindazt a tömény tapasztalatot amit kaptam eddig a Bútól. Végül egy jó ötletem támadt, ami mindent magába foglalt. Eszembe jutott a 10 érték amit fontosnak tartok magamban, és mivel ezek az értékek közelebb visznek Istenhez, és a tökéletes érték Istenben van, e 10 értékre építettem a hiszekegyemet.
Mise után, kaptunk egy szimbólumot, egy fából kifaragott kézfejet, rajta a nevünkkel, ami azt jelképezte, hogy Isten tenyerében vagyunk, és ezzel megpecsételtük a szövetségünket felé. Legalábbis én így értelmeztem.
A lefelé menet elég húzós volt, meredek és kis kavicsos. Izom tempóban nyargaltunk lefelé. Az úton beszéltem Pirivel, megbeszéltük a problémáinkat, majd beszéltem Ambrussal. Vele egy kicsit félreértettük egymást, de szerencsére kibékültünk. Örülök hogy megtörtént, de legközelebb inkább máshogy oldom meg a problémáimat, erre jöttem rá.
Leértünk Százfenesre, ahol buszra szálltunk és elmentünk Mérára. Mérán még egy kicsit sétáltunk, majd elértük a vacsihelyet, ahol rettentően finom és ipari mennyiségű bivalypörköltet kaptunk. Most is összefut a nyál a számban ha rágondolok, meg a káposztasalátára.
Vacsi után kiültünk az út szélére és a sötétben kiscsoportoztunk. Már nem tudom miről beszéltünk, kicsit magamba voltam zuhanva és nagyon szomorú voltam. Elmentünk a szállásra, ami egy suli volt, és fürdés nélkül elaludtunk.
>> a következő naphoz kattints a régebbi bejegyzések gombra <<
2012. augusztus 4. Szombat – Méra - Kolozsvár | 7. nap – Isten országa
Gyors reggeli mindenség után bepakoltunk a nagy hátizsákokat a kocsiba és átvonultunk a templomba a reggeli áhítathoz. A naplómban azt írtam, hogy kicsopi is volt, de nem emlékszem rá, de azért megjegyzem.
Erőltetett menetben indultunk el Kolozsvárra, mert oda kellett érni a templomba még a keresztelő előtt, de sajnos nem sikerült. Út közben kitisztult az ég a fejem felett és kibékültem valakivel akivel nagyon összevesztem és onnantól felhőtlen lett a kedvem.
Mikor beértünk Kolozsvárra onnan még vagy 2 órát sétáltunk, míg tényleg elértük azt a helyet, ahová mentünk. Bemenvén a templomba letettük a keresztjeinket az oltárhoz. Ilyenkor mindig meghatódunk. Én is meghatódtam, kicsit sírtam is. Megkönnyebbültem de ugyan akkor fájt hogy vége van. Sok idő volt míg mindenki leteszi a keresztjét és imádkozik egy keveset, de örültem neki, hogy hagytak időt letisztulni.
Visszamenve a szállásra Laci eltörte az önnön maga bordáját Ambrus ölelése által. Gratulálok nekik! :D. Megérkeztünk a szállásra, ami egy iskola volt. Fent a kollégiumban a tetőtéren kaptunk szobát, LÉGKONDIVAL! Akinek volt ideje lefürdött, aki nem, nem. Kicsi kavarodás után nagy nehezen elmentünk enni. A vacsi nagyon finom volt: sültcsirke, rizibizivel, csorbaleves, mindenféle salik.
Vacsi után végre! Megfürödtem, hajat mostam és tiszta ruhát vettem fel. Lehet kicsit túlzásba vittük a luxust a lánynapon, legközelebb visszafogjuk magunkat. Miután mindenki megtisztult és lefürdött, volt egy kiscsoport, ahol hogyvagykört indítottunk és megbeszéltük félig a zárójelenetet. Bevallom jobban élveztem a készítését, mint magát az előadást.
Végül elérkezett a várva várt pillanat, és elindultunk a zárómisére. Az ott történt dolgokat és érzelmi hullámokat nehéz lenne leírni. Amikor ott ülnek körülötted azok az emberek, akikkel egész úton mentél, és velük dobbant a szíved, most melletted éneklik szívből a taizéi énekeket, a dob kong, a fuvolák visszhangoznak az óriási templom belsejében és a falakról visszapattanva találnak meg minket. A pap beszéde a lelkünkig hatol, és mi csak tapsolunk és éneklünk. Még a mise elején kaptuk vissza a keresztjeinket. Jó volt újra a nyakamban érezni.
A szentbeszéd alatt voltak a köszönetnyilvánítások, és az a rész, ami a legjobb. Mindenkihez odamenni és megölelni, megköszönni neki mindent. Mindenki mindenkihez odament és ha nem is öleléssel de egy kézszorítással vagy egy puszival üdvözölte a másikat. Megható volt.
Mikor már vége lett a misének, még énekeltünk sokáig, és énekeltünk volna még többet, ám hirtelen a templom portása odajött és ennyit mondott: KÉSZ. ENNYI. KÉSZ. MENJENEK EL!
Nem tudom mi ütött belé, de a hangulat úgy tört darabokra, mint egy leejtett kristálypohár. Néma csendben és felháborodva felkeltünk a földről meg kikászálódtunk a padokból és kimentünk. Már ismert hagyomány szerint mindenki beállt a templom kapujába és várta a túrórudiesőt! Meg is kaptuk a magunkét, és nagyon finom volt!! Nyami.
Visszamenve a szállásra még volt idő arra, hogy tökéletesítsük a jelenetünket, majd még egy két másik jelenetet elpróbálva elkezdődött a záró est.
Nagyon viccesek voltak a jelenetek, és a kisebb viccesebbnél viccesebb műsorok. Mi is előadtuk amit már régóta terveztünk, az Alma-körte-cseresznye kezdetű kórusművet.
Miután mindennek vége lett, megköszönte Barbi mindenkinek a munkáját. Akiknek mondták a nevét, kiment a színpadra. Engem is kihívtak a plakát és a lejárás miatt. Mindennek a végén Olivér vezénylésével elénekeltük az Apofádatbefogod című sokatmondó éneket, majd szétszéledtünk.
Én leültem egy asztalhoz és elkezdtem írni a harmonikákat. Nem akartam másnap a buszon zötyögve. Majd miután nem tudtam már fent maradni elmentem aludni.
>> a következő naphoz kattints a régebbi bejegyzések gombra <<
2012. augusztus 5. Vasárnap – Kolozsvár – Biharkeresztes - Budapest | 7. nap
Az utolsó nap hamar elment. Még egy utolsó közös reggeli, gyors pakolás és buszokba tömörlődés, búcsúképek, búcsúpuszik.
A buszút hosszú volt, 4 óra Biharkeresztesig ahol kettévált a tömeg. Ki ment tovább Debrecenbe, kis Budapest felé vonattal. A vonaton Tamás mellett ültem, jól elszórakoztunk, meséltünk a szemben ülő nőnek a Búról, mert kiszúrta a sok gyereket keresztel a nyakában. Milyen kis szemfüles! :D
Budapesten hamar szerteszéledt mindenki, de megígértünk mindent egymásnak, hogy hamarosan találkozunk. Én is mentem a magam útjára. Örültem neki, hogy a Keletibe érkeztünk, mert onnan csak pár sarok az albi. Az utolsó saroknál elkapott egy hatalmas esőtömeg, de jólesett a melegben a hideg eső.
Kicsit sokkolt a csend, ami itt fogadott és az, hogy nincs itt a Rita. A családom is nyaralt, szóval egészen egyedül éreztem magam. Szerencsére ott volt nálam a harmonika, amit a csoporttársaim írtak nekem, és meghatódottan olvastam a szavaikat. Aztán jött a mindenféle dolog, szóval örültem, hogy nem unatkoztam. Takarítottam, rendet raktam, megfürödtem meleg vízben és ettem egy vagonnyi csokit meg rendeltem egy pizzát.
Köszönöm mindenkinek, aki velem volt a Barátok Útján!
2012. 07. 02.
Lejárás
Ambrus & Ani lejárása : Jegenyétől Mákosrétesig (alias Mákófalva)
Nincs naptejünk.
Induláskor már rossz irányba mentünk, de szerencsére még a templomnál rájöttünk, hogy nem arra kell menni. Elindultunk hát a jó irányba. Ambrus talált egy paraszt szalmakalapot, amit egyből a fejére nyomott. Kicsit szakadt volt, de jól szolgált. Boldogan indultunk útnak, mit sem sejtve a Román pusztaságról és arról, hogy mi fog velünk történni.
A Táj gyönyörű volt, lankás bozótos, a nap égett, és égetett, a szél messziről elkerült minket, de legalább szép volt a táj, és a kedvünk letörhetetlen.
Már sajnos nem emlékszem pontosan hogy történt, de azt hiszem, hogy úgy, hogy egyszer csak elfogyott az út. Konkrétan olyan volt, mint a mesékben, hogy valaki kijön a képernyőről és elvágja egy ollóval, hogy majd pár 10 kilométer után máshova ragassza... ne mindegy, elindultunk kb. amerre akartunk.
Szerencsére elértük az első falut, Gyerővásárhelyet (Dumbrava). Ide gondoltuk azt, hogy megkapjuk az ennivalót. Könnyen be tud jönni a kocsi, és nincs messze Jegenyétől. Csoporhelyre még nem gondoltunk, mert egy darab árnyékos hely nem volt.
Olivér mondta, hogy mindenképpen menjünk fel a Gyerőffy-szöktetőre, de találtunk egy jobb utat a tóhoz, egy szépnek vélt heggyel, ami magasabb is volt mint a szöktető, ezért inkább kihagytuk, és elindultunk lefelé. Átmentünk az autóúton, és innen kezdődött minden baj okozója.
Bear Grylls színre lépése avagy a 10 csapás
Még a faluban megkérdeztük, hogy merre kell menni a tóhoz, ők meg lelkesen mondták, hogy egyenesen jobbra, végig, egyenesen de legjobb lenne, ha inkább az út mellett mennénk, ahol van kiépített rész, de mi ragaszkodtunk hozzá, hogy erdőbe szeretnénk menni. Erre ez volt a válaszuk: - de ha eltévedtek az erdőben, akkor kitől kértek tanácsot? A FÁKTÓÓL? (és milyen igazuk volt). De azért mi csak kértük, hogy azt az utat mondja el, ami átvisz az erdőn. Mondta hogy egyenesen. Mikor elindultunk, egy bácsi mondta, hogy legyen nálunk bot, mert kutyák vannak és veszélyesek. Bólogattunk, majd gyorsan elindultunk.
Tehát átmentünk a főúton, és egy hatalmas nagy végeláthatatlan lankás dimbes-dombos táj fogadott minket. Mentünk, aztán láttuk, hogy rossz irányba megyünk, ezért átvágtunk a jó útra. Mentünk, mentünk frattaráztunk, kb. percenként :D
Mikor már egy jó fél órája mentünk, megláttunk egy nyájat a közelben, mellette a pásztor, aki meglátott minket, és elkezdett kalimpálni, meg mutogatni előre, meg vissza, meg indokolatlan hangokat adott ki magából. Nem tudtuk mire vélni, ezért csak mentünk tovább. Az út egy karám és egy bódé között vitt minket, de még a bódé előtt megláttunk 1 kutyát felfelé menni a nyájhoz. Azt hittük, hogy nem vett minket észre, ezért mentünk tovább. Sajnos a kutya észrevett minket (1), és elkezdett iszonyatos iramban felénk rohanni és ugatott mint egy vadállat. Ekkor megjelent egy másik. Én akkor ott azt hittem, hogy összeesek a félelemtől. Ambrus elővette a botot, és csapkodott vele a levegőbe. Ekkor egy kicsit hátráltak, de annál nagyobb erővel kaptak a lábunkhoz. Ha Ambrus nem lett volna velem, tuti elkezdek vagy sírni, vagy kiabálni, vagy futni, de mindenképpen megettek volna a kutyák. Ambrus mondta, hogy ne mutassam a félelmemet... na mondom, épp hogy nem kaptam szívrohamot, és a lábam is kezdte elhagyni magát. gyorsan elkezdtünk hátrálni, majd előremenetben nagyon gyorsan menni. A kutyák nem tágítottak. kb. 400 méteren keresztül mentünk, mire a kutyák elhagytak minket. Akkor megfordultunk, és megpróbáltunk kerülővel visszamenni az útra. Amikor az ív végénél jártunk, a kutyák megint elkezdtek felénk rohanni. Én ott mondtam fel, és mondtam ,hogy fussunk. Bár nem futottunk, de egy meredek dombra igen hamar felértünk, és a kutyák végre elhagytak minket. (hozzáteszem, azok a kutyák tényleg vérkutyák voltak, és akkorák mint egy fél medve).
Fent a hegyen a nagy félelemtől megéheztünk, és megettük minden ennivalónkat. Gondoltam előveszem a csokit a táskámból, hogy megegyük. Igen ám, de a csoki inkább úgy gondolta, hogy megolvad, és mindenemet elárasztja (2). A mobilom sikeresen belefulladt a csokiba, de még később tudtuk használni. Az irataim szintén eláztak. Kicsit ideges lettem, de Ambrus lelkes FRATTARÁÁÁira újra visszanyerte, jókedvemet.
Mikor összeszedtük magunkat, már 2 tapasztalattal voltunk gazdagabbak: el kell kerülni a nyájakat, és a kutyákat minél besszebre, és azt, hogy a megbontott tábla csokit ne tartsuk a fontos dolgok mellett, mert még azon kapjuk magunkat, amint én kaptam magam.
A további másfél óra azzal telt, hogy kerestük az utat, és próbáltuk betájolni hol lehetünk. Végül találtunk egy patakot, és mivel nem tudtuk már amúgy sem ,hogy hol vagyunk elkezdtünk úgy gondolkodni mint Bear Grylls. És így alakult ,hogy elindultunk a patakmederbe, mert a tóhoz biztos elvisz.
A Patak egyszerűen gyönyörű volt. nem győztem csodálkozni. Élénk színek, ragyogó napsütés, kristály tiszta víz, gyönyörű kövek, rengeteg élet körülöttünk, halacskák, rákok, gőték, halacskák, madarak! A patak nagyon hasonló volt mint a Rám-szakdék. Könnyen lehetett benne menni, nagy kövekkel, bár eléggé csúszós volt némelyik. Voltak olyan kövek, amik úgy néztek ki, mintha lelocsolták volna vérrel, és megmaradt volna rajta. gyönyörű volt.
Miután eltelt vagy 3 óra, már nem láttam annyira gyönyörűnek. Addigra már beleestünk, és a patakban mentünk, mert végül is Hakuna Matata. Nagyon becsapós volt az a térkép és egészen más arányok voltak mint a magyar térképen, így nem tudtuk annyira átlátni, hogy meddig is kell még menni. Sok óra elteltével VÉGRE találtunk két embert, akik a patakban fürödtek, és elmondták ,hogy a tó már "nincs messze" csak követni kell a patakoz. Az a nincs messze még volt vagy másfél óra.
Elértük a tavunkat, ami igazából egy töltés volt, ahonnan zuhanyszerűen folyt le a párkányokon, mint egy lépcső. Na jó, csak egy lépcső volt, de az is nagyon jó. Ambrus megfürdött benne, én csak bevizeztem magam.
Megtaláltuk a köves utat, és innentől már minden jól ment. A falu egész messze volt, de könnyen megtalálható kiépített út vezetett odáig. Láttunk lovakat, meg kiscsikót, tehenet, meg mindent. Kiérve a faluból már tényleg minden jól ment. Átmentünk a főúton és tovább a mezőre. Ekkor már, bár minden jól ment, nagyon elegünk volt mindenből, és félve mentünk neki a lankás domboknak.
Starja falu előtt kaptunk egy bizonyos hívást Báló Andristól. Ekkor még jobban letörtünk, de menni kellett tovább, és mivel már ott voltunk, hogy ennél rosszabb már nem lehet, ennél rosszabb kedvünk már nem lett.
Starja végén egy kedves magyar anyuka elvezetett minket a jó útra, és onnan már hamar megláttuk a Mákosrétest. A réten még egy kicsit kóvályogtunk, de 2 óra múlva megtaláltuk a jó utat.
9 re értünk be a faluba, egyszerre az Olivérékkel. Kaptunk gyógyító italt, és még annál is inkább ennivalót. Mivel már 2 körül megettük minden kajánkat, kicsit éhesek voltunk.
Készítettem egy képet, ehhez fűzök egy kis jelmagyarázatot:
A zöld csík az az az út, ami jó és tudjuk hogy hol mi van.
A piros az az az út, ahol eltévedtünk, és lövésünk sincs arról, hogy mi van.
A kék az az az út, amikor a patakban megyünk.
A rózsaszín az az az út, amin kellett volna jönnünk.
Helyzetjelentés:
Bennem nem volt egy kullancs sem. Leégtem elég rendesen, de nem jobban min a Piri, és megtanultam, hogy Erdélybe nem megyek be egy hatalmas nagy husáng nélkül!!!
De mindenek előtt:
FRATTARA- FRATTARATTARAAA- RAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAA
Nincs naptejünk.
Induláskor már rossz irányba mentünk, de szerencsére még a templomnál rájöttünk, hogy nem arra kell menni. Elindultunk hát a jó irányba. Ambrus talált egy paraszt szalmakalapot, amit egyből a fejére nyomott. Kicsit szakadt volt, de jól szolgált. Boldogan indultunk útnak, mit sem sejtve a Román pusztaságról és arról, hogy mi fog velünk történni.
A Táj gyönyörű volt, lankás bozótos, a nap égett, és égetett, a szél messziről elkerült minket, de legalább szép volt a táj, és a kedvünk letörhetetlen.
Már sajnos nem emlékszem pontosan hogy történt, de azt hiszem, hogy úgy, hogy egyszer csak elfogyott az út. Konkrétan olyan volt, mint a mesékben, hogy valaki kijön a képernyőről és elvágja egy ollóval, hogy majd pár 10 kilométer után máshova ragassza... ne mindegy, elindultunk kb. amerre akartunk.
Szerencsére elértük az első falut, Gyerővásárhelyet (Dumbrava). Ide gondoltuk azt, hogy megkapjuk az ennivalót. Könnyen be tud jönni a kocsi, és nincs messze Jegenyétől. Csoporhelyre még nem gondoltunk, mert egy darab árnyékos hely nem volt.
Olivér mondta, hogy mindenképpen menjünk fel a Gyerőffy-szöktetőre, de találtunk egy jobb utat a tóhoz, egy szépnek vélt heggyel, ami magasabb is volt mint a szöktető, ezért inkább kihagytuk, és elindultunk lefelé. Átmentünk az autóúton, és innen kezdődött minden baj okozója.
Bear Grylls színre lépése avagy a 10 csapás
Még a faluban megkérdeztük, hogy merre kell menni a tóhoz, ők meg lelkesen mondták, hogy egyenesen jobbra, végig, egyenesen de legjobb lenne, ha inkább az út mellett mennénk, ahol van kiépített rész, de mi ragaszkodtunk hozzá, hogy erdőbe szeretnénk menni. Erre ez volt a válaszuk: - de ha eltévedtek az erdőben, akkor kitől kértek tanácsot? A FÁKTÓÓL? (és milyen igazuk volt). De azért mi csak kértük, hogy azt az utat mondja el, ami átvisz az erdőn. Mondta hogy egyenesen. Mikor elindultunk, egy bácsi mondta, hogy legyen nálunk bot, mert kutyák vannak és veszélyesek. Bólogattunk, majd gyorsan elindultunk.
Tehát átmentünk a főúton, és egy hatalmas nagy végeláthatatlan lankás dimbes-dombos táj fogadott minket. Mentünk, aztán láttuk, hogy rossz irányba megyünk, ezért átvágtunk a jó útra. Mentünk, mentünk frattaráztunk, kb. percenként :D
Mikor már egy jó fél órája mentünk, megláttunk egy nyájat a közelben, mellette a pásztor, aki meglátott minket, és elkezdett kalimpálni, meg mutogatni előre, meg vissza, meg indokolatlan hangokat adott ki magából. Nem tudtuk mire vélni, ezért csak mentünk tovább. Az út egy karám és egy bódé között vitt minket, de még a bódé előtt megláttunk 1 kutyát felfelé menni a nyájhoz. Azt hittük, hogy nem vett minket észre, ezért mentünk tovább. Sajnos a kutya észrevett minket (1), és elkezdett iszonyatos iramban felénk rohanni és ugatott mint egy vadállat. Ekkor megjelent egy másik. Én akkor ott azt hittem, hogy összeesek a félelemtől. Ambrus elővette a botot, és csapkodott vele a levegőbe. Ekkor egy kicsit hátráltak, de annál nagyobb erővel kaptak a lábunkhoz. Ha Ambrus nem lett volna velem, tuti elkezdek vagy sírni, vagy kiabálni, vagy futni, de mindenképpen megettek volna a kutyák. Ambrus mondta, hogy ne mutassam a félelmemet... na mondom, épp hogy nem kaptam szívrohamot, és a lábam is kezdte elhagyni magát. gyorsan elkezdtünk hátrálni, majd előremenetben nagyon gyorsan menni. A kutyák nem tágítottak. kb. 400 méteren keresztül mentünk, mire a kutyák elhagytak minket. Akkor megfordultunk, és megpróbáltunk kerülővel visszamenni az útra. Amikor az ív végénél jártunk, a kutyák megint elkezdtek felénk rohanni. Én ott mondtam fel, és mondtam ,hogy fussunk. Bár nem futottunk, de egy meredek dombra igen hamar felértünk, és a kutyák végre elhagytak minket. (hozzáteszem, azok a kutyák tényleg vérkutyák voltak, és akkorák mint egy fél medve).
Fent a hegyen a nagy félelemtől megéheztünk, és megettük minden ennivalónkat. Gondoltam előveszem a csokit a táskámból, hogy megegyük. Igen ám, de a csoki inkább úgy gondolta, hogy megolvad, és mindenemet elárasztja (2). A mobilom sikeresen belefulladt a csokiba, de még később tudtuk használni. Az irataim szintén eláztak. Kicsit ideges lettem, de Ambrus lelkes FRATTARÁÁÁira újra visszanyerte, jókedvemet.
Mikor összeszedtük magunkat, már 2 tapasztalattal voltunk gazdagabbak: el kell kerülni a nyájakat, és a kutyákat minél besszebre, és azt, hogy a megbontott tábla csokit ne tartsuk a fontos dolgok mellett, mert még azon kapjuk magunkat, amint én kaptam magam.
A további másfél óra azzal telt, hogy kerestük az utat, és próbáltuk betájolni hol lehetünk. Végül találtunk egy patakot, és mivel nem tudtuk már amúgy sem ,hogy hol vagyunk elkezdtünk úgy gondolkodni mint Bear Grylls. És így alakult ,hogy elindultunk a patakmederbe, mert a tóhoz biztos elvisz.
A Patak egyszerűen gyönyörű volt. nem győztem csodálkozni. Élénk színek, ragyogó napsütés, kristály tiszta víz, gyönyörű kövek, rengeteg élet körülöttünk, halacskák, rákok, gőték, halacskák, madarak! A patak nagyon hasonló volt mint a Rám-szakdék. Könnyen lehetett benne menni, nagy kövekkel, bár eléggé csúszós volt némelyik. Voltak olyan kövek, amik úgy néztek ki, mintha lelocsolták volna vérrel, és megmaradt volna rajta. gyönyörű volt.
Miután eltelt vagy 3 óra, már nem láttam annyira gyönyörűnek. Addigra már beleestünk, és a patakban mentünk, mert végül is Hakuna Matata. Nagyon becsapós volt az a térkép és egészen más arányok voltak mint a magyar térképen, így nem tudtuk annyira átlátni, hogy meddig is kell még menni. Sok óra elteltével VÉGRE találtunk két embert, akik a patakban fürödtek, és elmondták ,hogy a tó már "nincs messze" csak követni kell a patakoz. Az a nincs messze még volt vagy másfél óra.
Elértük a tavunkat, ami igazából egy töltés volt, ahonnan zuhanyszerűen folyt le a párkányokon, mint egy lépcső. Na jó, csak egy lépcső volt, de az is nagyon jó. Ambrus megfürdött benne, én csak bevizeztem magam.
Megtaláltuk a köves utat, és innentől már minden jól ment. A falu egész messze volt, de könnyen megtalálható kiépített út vezetett odáig. Láttunk lovakat, meg kiscsikót, tehenet, meg mindent. Kiérve a faluból már tényleg minden jól ment. Átmentünk a főúton és tovább a mezőre. Ekkor már, bár minden jól ment, nagyon elegünk volt mindenből, és félve mentünk neki a lankás domboknak.
Starja falu előtt kaptunk egy bizonyos hívást Báló Andristól. Ekkor még jobban letörtünk, de menni kellett tovább, és mivel már ott voltunk, hogy ennél rosszabb már nem lehet, ennél rosszabb kedvünk már nem lett.
Starja végén egy kedves magyar anyuka elvezetett minket a jó útra, és onnan már hamar megláttuk a Mákosrétest. A réten még egy kicsit kóvályogtunk, de 2 óra múlva megtaláltuk a jó utat.
9 re értünk be a faluba, egyszerre az Olivérékkel. Kaptunk gyógyító italt, és még annál is inkább ennivalót. Mivel már 2 körül megettük minden kajánkat, kicsit éhesek voltunk.
Készítettem egy képet, ehhez fűzök egy kis jelmagyarázatot:
A zöld csík az az az út, ami jó és tudjuk hogy hol mi van.
A piros az az az út, ahol eltévedtünk, és lövésünk sincs arról, hogy mi van.
A kék az az az út, amikor a patakban megyünk.
A rózsaszín az az az út, amin kellett volna jönnünk.
Helyzetjelentés:
Bennem nem volt egy kullancs sem. Leégtem elég rendesen, de nem jobban min a Piri, és megtanultam, hogy Erdélybe nem megyek be egy hatalmas nagy husáng nélkül!!!
De mindenek előtt:
FRATTARA- FRATTARATTARAAA- RAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAA
2012. 05. 13.
Túlélni
Minden azzal kezdődött, hogy a bátyám felhívott a munkahelyen telefonon. Onnantól minden simán ment a maga medrében. Felkerestem a csapattársakat, és megbeszéltük, hogy május 11-én megyünk a Túlélő Versenyen.
Rengeteg mindent elképzeltem ,hogy vajon mit kell majd csinálni: mocsárban mászva megszerezni a pontokat, fára mászni, sziklát mászni, barlangba bemenni...stb. Hát nem ilyen volt. :D
A hetek folyamán, kaptunk mindig a szervezőktől egy két tanácsot, tudniillik, nem tudtuk, hogy hová visznek, és egyébként, semmit nem tudtunk. A csapattársakkal rendszeresen leveleztünk ,hogy mit vigyünk magunkkal, mire lehet szükségünk. Az első és legfontosabb az volt, hogy beszerezzünk Magyarország minden tájegységéről térképeket - mivel nem tudjuk hogy hová megyünk, és a segítség térkép általában vaktérkép.
Összeszedtünk minden fontos térképet, és boldogan és lelkesen találkozunk május 11-én pénteken du. 5 kor a Keletinél. Megbeszéltük a fontosabb dolgokat, kaptunk dögcédulát amivel azonosíthattuk magunkat, és vártunk hogy indulhassunk. Azzal ellentétben, hogy azt hirdették aki nincs ott 17:40-re az nem jöhet, a vonatunk fél 7 után indult... -_-
Felszálltunk, és fll óra múlva el is indult a vonatunk Szombathely felé. A biciklitárolóban ültünk, és a másik csapattal beszélgettünk, közben találgattunk, vajon hová megyünk, vagy hol dobnak ki. Reménykedtünk Őrségben, mert ott kevesen jártak a csapatból, és nagyon szép hely. Az út (kb 4 óra volt) vége felé a főszervezőktől megkaptuk a füzeteket, amiből kiderült, hogy a Kőszegi-hegység lesz a végállomás... épp körben ültünk a padlón, mind a négyen, és mindenkinek egyszerre koppant, de rohadtul fájdalmasan: nincs Kőszegi térképünk. . .
Túlélni térkép nélkül... TÉRKÉP NÉLKÜL! Minden reményünk abban volt, hogy majd a kapott vaktérkép lesz olyan, hogy használni tudjuk valamennyire... na mindegy - gondoltuk - ha más nem akkor elmegyünk várost nézni, és átugrunk Ausztriába meg minden.
Szombathelyre mikor megérkeztünk, átkapcsoltak minket a Kőszegi vonatra, így késtünk egy órát. A verseny nulladik pontja a Kőszegi kilátó volt, az Óház. Miután leszálltunk a vonatról mindenki arra ment amerre akart, mi árnyákként követtük a csapatokat, remélve, hogy mindenki jó irányba megy. Az odaút nagyon hajtós volt, rohadtul gyorsan kellett menni, és nagyon meredeken. Azt hittem hazamegyek olyan fáradt voltam, és annyira nem bírtam menni. Teljesen azt hittem hogy én leszek majd az, aki hátráltatja a csapatot... Végül is nagy nehezen felértünk, bemutattuk a dögcédulát, és megkaptuk a térképet.
A TÉRKÉP
Tudni kell erről a versenyről, hogy minden térképet amit kaptak eddig a versenyzők, valahogyan megbabrálták, valamit kellett vele csinálni, hogy kijöjjenek a tereppontok, ahol voltak a bónuszok. Első ránézésre felujjongtunk, mert teljesen jó volt! Halványan lehetett látni a turista vonalakat és a domborzat is jó volt. Csakhogy össze voltak keverve a részek, képzeljétek úgy el, mint egy puzzlet, csak téglalapokkal. Körbenéztünk, hogy a többiek mit csinálnak, és hát, elkezdtük tétován kivágni, hogy összerakjuk. Kaptunk a térkép mellé egy segédletet, hogy hogyan kell kirakni a térképet, mármint hogy hogyan kell rászerkeszteni a pontokat.
első instrukció: NE ESS PÁNIKBA! Második: A térkép mindent úgy ábrázol, olyan méretben, ahogyan a turistatérkép is van, higgyük el.
Hát mi szétvágtuk, és kiraktuk. Minden téglalap sarkában volt egy betű és egy szám, mi szépen mint a jógyerekek, elkezdtük kiolvasni: N....E....V....Á....G....D....S....Z....É.....T..... HOGYMI??!!
Sajnos mikor tovább olvastuk az utasításokat, akkor döbbentünk rá, hogy tényleg nem kellett volna szétvágni, mert előbb rá kellett volna szerkeszteni a pontokat. Mondtunk mindenféle szépet...
Hajnali 1 óra volt. Teljesen elcsüggedve, de elkezdtük összerakni. Az volt a szerencsénk, hogy nem mindenhol egyenesen vágtam, így a keresztvonalakat, meg a többi vonalakat, hajnali vak sötétben, zseblámpák fényénél illesztgettük össze csupán 2 órán keresztül... Közben párszor feladtuk, és megbeszéltük, hogy inkább alszunk, és elmegyünk várostnézni.
Kínszenvedés után kiraktuk, jöhetett a szerkesztés. Nem volt olyan nagyon bonyolult így utólag, de mi egyáltalán nem értettük, hogy mi van... régen volt általános iskola, és abba sem gondoltunk bele, hogy mi az az irányított egyenes, és hogy melyik pontból kell mérni melyik pontokat, és hogy mit kell mivel összekötni, hogy kijöjjenek a tereppontok... Hajnali 4kor már mindenki szállingózott fel a kilátóra, hogy megcsodálja a napfelkeltét. Miközben szenvedtünk a térképpel, jó volt felnézni, és látni ,hogy nem csak mi vagyunk ilyen szerencsétlenek, és hogy mások is összevágták a térképet, sőt, volt aki teljesen rosszul ragasztotta össze, és össze vissza... nagyon szemét volt az a térkép...
Elértem a holtpontomat napfelkelte előtt, és aludtam egy órát, szerintem a többiek is. Közben szereztünk egy padot, mert eddig a fűben szerkesztettünk.. Szóval a padon már jobb és könnyebb volt egyeneseket húzni, még úgy is, hogy a vonalzónk egy centi szalag volt! Fő a kreativitás.
Mire felébredtem, már reggel volt, és szó szerint egy csapat sem volt a közelben, akik a kishalálon vettek részt, csak a nagyhalálosok, akiknek a versenyük vasárnapig tartott.
Még szerkesztgettünk egy két pontot, és nagyon jól és még mindig fáradtan elindultunk 8kor. Közben VÉGRE felhagyva a szaros büszkeséggel, lefényképezhettem a másik csapat térképét, hogy legalább egy átkozott fotónk legyen a turistatérképről. Komolyan mondom... ha ez egy olyan túlélő lenne, ami tényleg arra menne, hogy meghalsz ha nem érsz be, a csapatom fele meghalna a büszkeségüktől... ennyire ideges már régen voltam... :@@
Na mindegy. Félredobatva a büszkeséget elindultunk fél térképpel, és még egy kis szarakodással, de elindultunk.
A verseny elején kaptunk egy füzetet, max életpontot: 300, és egy nagy adag sok sikert! Az életpont abból állt, hogy 3 percenként lement egy életpont. Csapatilag volt 300, nem külön külön. Akkor tudtál életben maradni, ha teljesítetted a tereppontokon lévő feladatokat, amik abból álltak, hogy meg kell keresni a stafétuszokat. Minden ponthoz volt egy leírás, hogy hol található a stafétusz, pl: egy nagy odvas fának a gyökere alatt.
Minden tereppontnak volt egy nehézségi foka, és hogy mennyit ér. Ha találtál egy 9 pontos stafétuszt, akkor .... na ez nagyon bonyolult volt, a lényeg ,hogy valamennyivel nőtt az életpontod. Asszem úgy kellett kiszámolni, hogy fel kellett írni mikor érkeztél meg a ponthoz. Megnézted, hogy mennyi idő telt el az előző pont óta, kiszámoltad, hogy mennyi életpontod ment le. A Múltkori életpontból ezt kivontad, majd hozzáadtad a tereppont pontszámát, és így kijött hogy mennyivel nőtt az életpont. Vagy valami ilyesmi...
Naszóval. Elindultunk, és jól eltévedtünk, ezért mentünk tovább, hogy legalább egy jelzést találjunk. Találtunk, és még pontot is. Már az Óháznál is volt egy pont, aminek nagyon örültünk.
Maga a túra nem túl izgalmas, megyünk, keresünk pontokat, számolunk, elkerüljük a másik csapatot, de ha nem hát ez van, megyünk, futunk, pihenünk, hajtanak, hajcsárkodnak, megyünk, eszünk, iszunk, keresgélünk.
Van két kötelező pont, amit meg kell szerezni különben nem sikerül a túlélés. Ez az 1. és a 73. pont volt. A 73. pont az már Ausztriában volt, az egyes meg az Írottkő volt. Mi át akartunk menni az országhatáron, de végül szerencsére nagy nehezen meg lett beszélve, hogy inkább a túlélésre menjünk, mint arra, hogy eltévedjünk, és sok pontot szerezzünk TÉRKÉP NÉLKÜL...
Végül kiértünk Írottkőhöz, közben szereztünk sok sok pontot, aminek nagyon örültünk, és megpihentünk. A cél Velem volt (az egy kis falu). Csodáltuk Ausztriát, és a hegyeket, ettünk sok sok csokit, és megállapítottuk Velem felé, hogy Kőszeg egy gyönyörű szép hegység. Tuti elmegyek még többször oda, mert ilyen szép helyen régen jártam. hasonlít a Mátrára, de mégsem teljesen olyan. Fenyvesek és bükkös-tölgyesek váltogatják egymást, nagyon sokat lehet menni gerincen, de olyan gerincen, ahol nincsenek fák, sok az írtás, és belátni az egész tájat. Egyszerűen gyönyörű!!
Hamar megérkeztünk Velembe, a Hősök kapujához, ahol leadtuk a füzetünket, és gratuláltunk magunknak, hogy túléltük. Megkaptuk a pólót, és nagyon büszkék voltunk magunkra, hogy egy órával előbb teljesítettünk.
Összességében nem volt olyan rossz, csak egészen másra gondoltam. Biztos az is közre játszott, hogy nem ismertem a csapattársaimat, és így nem tudtam önfeledten szórakozni és máshogy jöttek le a dolgok. Hazaúton végig aludtunk mint a tej.
Nem hiszem, hogy fogok menni újra, mert nem olyan nagy kihívás. Ez a verseny - érdekes módon - inkább a kockáknak való. Számolni kell kb folyamatosan... Talán nem véletlen hogy Fizikusok meg MatematikusokELTE tanárai a szervezők. Ha tényleg nagy erőpróba lenne, kb mint egy cserkészes zizinyó, vagy valami egész más, ahol tényleg van valami tétje, hogy túléled e vagy sem.... pl ha nem érsz be időbe, akkor elmegy a vonatod és magadnak kell fizetni, vagy valami nehezítés közben... Szóval nekem ez nagyon száraz volt.... de legalább túléltem :)
Képeket majd teszek fel, ha elküldik és bocsi, kicsit össze-vissza fogalmaztam :D
Rengeteg mindent elképzeltem ,hogy vajon mit kell majd csinálni: mocsárban mászva megszerezni a pontokat, fára mászni, sziklát mászni, barlangba bemenni...stb. Hát nem ilyen volt. :D
A hetek folyamán, kaptunk mindig a szervezőktől egy két tanácsot, tudniillik, nem tudtuk, hogy hová visznek, és egyébként, semmit nem tudtunk. A csapattársakkal rendszeresen leveleztünk ,hogy mit vigyünk magunkkal, mire lehet szükségünk. Az első és legfontosabb az volt, hogy beszerezzünk Magyarország minden tájegységéről térképeket - mivel nem tudjuk hogy hová megyünk, és a segítség térkép általában vaktérkép.
Összeszedtünk minden fontos térképet, és boldogan és lelkesen találkozunk május 11-én pénteken du. 5 kor a Keletinél. Megbeszéltük a fontosabb dolgokat, kaptunk dögcédulát amivel azonosíthattuk magunkat, és vártunk hogy indulhassunk. Azzal ellentétben, hogy azt hirdették aki nincs ott 17:40-re az nem jöhet, a vonatunk fél 7 után indult... -_-
Felszálltunk, és fll óra múlva el is indult a vonatunk Szombathely felé. A biciklitárolóban ültünk, és a másik csapattal beszélgettünk, közben találgattunk, vajon hová megyünk, vagy hol dobnak ki. Reménykedtünk Őrségben, mert ott kevesen jártak a csapatból, és nagyon szép hely. Az út (kb 4 óra volt) vége felé a főszervezőktől megkaptuk a füzeteket, amiből kiderült, hogy a Kőszegi-hegység lesz a végállomás... épp körben ültünk a padlón, mind a négyen, és mindenkinek egyszerre koppant, de rohadtul fájdalmasan: nincs Kőszegi térképünk. . .
Túlélni térkép nélkül... TÉRKÉP NÉLKÜL! Minden reményünk abban volt, hogy majd a kapott vaktérkép lesz olyan, hogy használni tudjuk valamennyire... na mindegy - gondoltuk - ha más nem akkor elmegyünk várost nézni, és átugrunk Ausztriába meg minden.
Szombathelyre mikor megérkeztünk, átkapcsoltak minket a Kőszegi vonatra, így késtünk egy órát. A verseny nulladik pontja a Kőszegi kilátó volt, az Óház. Miután leszálltunk a vonatról mindenki arra ment amerre akart, mi árnyákként követtük a csapatokat, remélve, hogy mindenki jó irányba megy. Az odaút nagyon hajtós volt, rohadtul gyorsan kellett menni, és nagyon meredeken. Azt hittem hazamegyek olyan fáradt voltam, és annyira nem bírtam menni. Teljesen azt hittem hogy én leszek majd az, aki hátráltatja a csapatot... Végül is nagy nehezen felértünk, bemutattuk a dögcédulát, és megkaptuk a térképet.
A TÉRKÉP
Tudni kell erről a versenyről, hogy minden térképet amit kaptak eddig a versenyzők, valahogyan megbabrálták, valamit kellett vele csinálni, hogy kijöjjenek a tereppontok, ahol voltak a bónuszok. Első ránézésre felujjongtunk, mert teljesen jó volt! Halványan lehetett látni a turista vonalakat és a domborzat is jó volt. Csakhogy össze voltak keverve a részek, képzeljétek úgy el, mint egy puzzlet, csak téglalapokkal. Körbenéztünk, hogy a többiek mit csinálnak, és hát, elkezdtük tétován kivágni, hogy összerakjuk. Kaptunk a térkép mellé egy segédletet, hogy hogyan kell kirakni a térképet, mármint hogy hogyan kell rászerkeszteni a pontokat.
első instrukció: NE ESS PÁNIKBA! Második: A térkép mindent úgy ábrázol, olyan méretben, ahogyan a turistatérkép is van, higgyük el.
Hát mi szétvágtuk, és kiraktuk. Minden téglalap sarkában volt egy betű és egy szám, mi szépen mint a jógyerekek, elkezdtük kiolvasni: N....E....V....Á....G....D....S....Z....É.....T..... HOGYMI??!!
Sajnos mikor tovább olvastuk az utasításokat, akkor döbbentünk rá, hogy tényleg nem kellett volna szétvágni, mert előbb rá kellett volna szerkeszteni a pontokat. Mondtunk mindenféle szépet...
Hajnali 1 óra volt. Teljesen elcsüggedve, de elkezdtük összerakni. Az volt a szerencsénk, hogy nem mindenhol egyenesen vágtam, így a keresztvonalakat, meg a többi vonalakat, hajnali vak sötétben, zseblámpák fényénél illesztgettük össze csupán 2 órán keresztül... Közben párszor feladtuk, és megbeszéltük, hogy inkább alszunk, és elmegyünk várostnézni.
Kínszenvedés után kiraktuk, jöhetett a szerkesztés. Nem volt olyan nagyon bonyolult így utólag, de mi egyáltalán nem értettük, hogy mi van... régen volt általános iskola, és abba sem gondoltunk bele, hogy mi az az irányított egyenes, és hogy melyik pontból kell mérni melyik pontokat, és hogy mit kell mivel összekötni, hogy kijöjjenek a tereppontok... Hajnali 4kor már mindenki szállingózott fel a kilátóra, hogy megcsodálja a napfelkeltét. Miközben szenvedtünk a térképpel, jó volt felnézni, és látni ,hogy nem csak mi vagyunk ilyen szerencsétlenek, és hogy mások is összevágták a térképet, sőt, volt aki teljesen rosszul ragasztotta össze, és össze vissza... nagyon szemét volt az a térkép...
Elértem a holtpontomat napfelkelte előtt, és aludtam egy órát, szerintem a többiek is. Közben szereztünk egy padot, mert eddig a fűben szerkesztettünk.. Szóval a padon már jobb és könnyebb volt egyeneseket húzni, még úgy is, hogy a vonalzónk egy centi szalag volt! Fő a kreativitás.
Mire felébredtem, már reggel volt, és szó szerint egy csapat sem volt a közelben, akik a kishalálon vettek részt, csak a nagyhalálosok, akiknek a versenyük vasárnapig tartott.
Még szerkesztgettünk egy két pontot, és nagyon jól és még mindig fáradtan elindultunk 8kor. Közben VÉGRE felhagyva a szaros büszkeséggel, lefényképezhettem a másik csapat térképét, hogy legalább egy átkozott fotónk legyen a turistatérképről. Komolyan mondom... ha ez egy olyan túlélő lenne, ami tényleg arra menne, hogy meghalsz ha nem érsz be, a csapatom fele meghalna a büszkeségüktől... ennyire ideges már régen voltam... :@@
Na mindegy. Félredobatva a büszkeséget elindultunk fél térképpel, és még egy kis szarakodással, de elindultunk.
A verseny elején kaptunk egy füzetet, max életpontot: 300, és egy nagy adag sok sikert! Az életpont abból állt, hogy 3 percenként lement egy életpont. Csapatilag volt 300, nem külön külön. Akkor tudtál életben maradni, ha teljesítetted a tereppontokon lévő feladatokat, amik abból álltak, hogy meg kell keresni a stafétuszokat. Minden ponthoz volt egy leírás, hogy hol található a stafétusz, pl: egy nagy odvas fának a gyökere alatt.
Minden tereppontnak volt egy nehézségi foka, és hogy mennyit ér. Ha találtál egy 9 pontos stafétuszt, akkor .... na ez nagyon bonyolult volt, a lényeg ,hogy valamennyivel nőtt az életpontod. Asszem úgy kellett kiszámolni, hogy fel kellett írni mikor érkeztél meg a ponthoz. Megnézted, hogy mennyi idő telt el az előző pont óta, kiszámoltad, hogy mennyi életpontod ment le. A Múltkori életpontból ezt kivontad, majd hozzáadtad a tereppont pontszámát, és így kijött hogy mennyivel nőtt az életpont. Vagy valami ilyesmi...
Naszóval. Elindultunk, és jól eltévedtünk, ezért mentünk tovább, hogy legalább egy jelzést találjunk. Találtunk, és még pontot is. Már az Óháznál is volt egy pont, aminek nagyon örültünk.
Maga a túra nem túl izgalmas, megyünk, keresünk pontokat, számolunk, elkerüljük a másik csapatot, de ha nem hát ez van, megyünk, futunk, pihenünk, hajtanak, hajcsárkodnak, megyünk, eszünk, iszunk, keresgélünk.
Van két kötelező pont, amit meg kell szerezni különben nem sikerül a túlélés. Ez az 1. és a 73. pont volt. A 73. pont az már Ausztriában volt, az egyes meg az Írottkő volt. Mi át akartunk menni az országhatáron, de végül szerencsére nagy nehezen meg lett beszélve, hogy inkább a túlélésre menjünk, mint arra, hogy eltévedjünk, és sok pontot szerezzünk TÉRKÉP NÉLKÜL...
Végül kiértünk Írottkőhöz, közben szereztünk sok sok pontot, aminek nagyon örültünk, és megpihentünk. A cél Velem volt (az egy kis falu). Csodáltuk Ausztriát, és a hegyeket, ettünk sok sok csokit, és megállapítottuk Velem felé, hogy Kőszeg egy gyönyörű szép hegység. Tuti elmegyek még többször oda, mert ilyen szép helyen régen jártam. hasonlít a Mátrára, de mégsem teljesen olyan. Fenyvesek és bükkös-tölgyesek váltogatják egymást, nagyon sokat lehet menni gerincen, de olyan gerincen, ahol nincsenek fák, sok az írtás, és belátni az egész tájat. Egyszerűen gyönyörű!!
Hamar megérkeztünk Velembe, a Hősök kapujához, ahol leadtuk a füzetünket, és gratuláltunk magunknak, hogy túléltük. Megkaptuk a pólót, és nagyon büszkék voltunk magunkra, hogy egy órával előbb teljesítettünk.
Összességében nem volt olyan rossz, csak egészen másra gondoltam. Biztos az is közre játszott, hogy nem ismertem a csapattársaimat, és így nem tudtam önfeledten szórakozni és máshogy jöttek le a dolgok. Hazaúton végig aludtunk mint a tej.
Nem hiszem, hogy fogok menni újra, mert nem olyan nagy kihívás. Ez a verseny - érdekes módon - inkább a kockáknak való. Számolni kell kb folyamatosan... Talán nem véletlen hogy Fizikusok meg Matematikusok
Képeket majd teszek fel, ha elküldik és bocsi, kicsit össze-vissza fogalmaztam :D
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)