Egy őszi sóhaj születése
Nem is olyan régen,
amikor megérett már az őszi körte és a falevelek sárgán
hulltak le a megszáradt avarba, élt egy árva fiú. Nem volt
senkije, az erdőben élt egy kis kunyhóban, amit már rég
elfelejtettek, hogy ott áll az erdő közepén. Bárkivel
találkozott eddig, mindenki fiúcskának hívta, ezért gondolta
azt, hogy őt így hívják: Fiúcska. Pár hete költözött csak
oda a hideg elől, mert már érezte a csípős szelet, és madarak
költözéséből tudta, hogy hamarosan beköszönt a tél. Barátai
csak a fák, növények és az állatok voltak, őket ápolta,
gondozta és ők melegítették a hűvös estéken.
Volt a Fiúcskának egy
kedvenc tölgyfája, égig érő ágakkal, nagy terebélyes
termetével uralta az erdőt télen-nyáron. Amikor felmászott a
legtetejére, egészen ellátott a hegyekig és a dombokon túlra.
Épp megint felmászott,
hogy ott keressen magának alvásra fekvőhelyet, amikor valami
különöset vett észre a távolban. Ahol a nap kelni szokott, pont
a völgy lábánál egy hatalmas nagy máglya égett, körülötte
meg fura emberszerű alakok ugráltak ritmusra. Fiúcska nagyon
kíváncsi volt, mert ekkora tüzet még ő sem rakott soha, ezért
gondolta, ha a harmadik napon is meglátja ezt a tüzet, biztos egy
jel arra, hogy útra keljen és kiderítse mi is az.
Mindhárom éjjel
felmászott a fára és boldogan tapasztalta, hogy ég a tűz, és
táncolnak körülötte. Harmadik nap este összepakolta a táskájába
azt a kevés holmiját amije volt, egy bicska, egy kovakő egy
melegebb pulóver, egy rövidnadrág, háló a halászathoz, egy
kulacs és egy mindenhol megkopott, horpadt, foltozott lábos. Ezeket
a kincseket útja során kapta, találta vagy adták neki a faluban
élő emberek, amerre elhaladt.
Bárki akivel találkozott
kedves volt vele, mert Fiúcska tudta mi a tisztelet, a kedvesség és
tudta, hogy a mosoly mindenhez útlevél. Voltak még emlékei a
családjáról, akiket elveszített egy tűzvészben, de már azok az
emlékek is kopni kezdtek. Beletörődött a sorsába és megfogadta,
hogy vándorként éli le tovább az életét, bejárja a világot és
minden országból hoz magával valamit. Nem feltétlenül valami
kincset, vagy tárgyat, inkább egy tulajdonságot vagy egy szép
emléket, amit majd öreg korára megoszthat a világgal.
Ezzel a lelkesüléssel
intett búcsút a kis kunyhótól, az öreg tölgytől és az
állatoktól, akik segítették az ittléte során. Hosszú útnak
nézett elébe, már ismerte a távokat, és meg tudta becsülni,
hogy hány napra van ide a Tűz. Úgy számolta, hogy ha minden nap
12 órát gyalogol, 5 nap alatt elérheti a helyet. Arra is
felkészült, hogy nem találja majd ott az embereket, de mivel
értett a nyomkövetéshez bízott magában, hogy utánuk tud majd
menni.
Útja során vadászott,
halászott, és bár sajnálta az állatokat, tudta hogy azért
lettek teremtve az embernek, hogy az túlélje amit rendelt neki az
ég. Ha eleredt az eső amíg csak lehetett ment, nagy viharban
behúzódott egy odvas fa gyökeréhez, vagy egy barlangba. Út
közben gyógyfüveket rágott, cickafarkat, kakukkfüvet, kamillát,
hogy elkerülje a megfázást. Amikor csak lehetett énekelt vagy
dúdolt út közben, dalokat, amiket tanult a különböző
országokban, vagy amikre még emlékezett gyermekkorából. Már nem
volt annyira kisgyerek, kiserkent a szakálla olyan régóta járta
az utakat, mégis szerette a Fiúcska nevet, amit az országok
emberei adtak neki.
Pont ahogy számolta, az
ötödik napon elérte a völgyet, ahol felfedezte a hatalmas
máglyarakást. Tudta hogy még itt lesznek a lények, akiket
messziről látott, mert a máglya, bár minden este meggyújtják,
szépen meg volt rakva, és csak arra várt, hogy megint az ég felé
csapjanak a lángjai amit önzetlenül onthat az ég felé.
Fiúcska legnagyobb
örömére, nem messze a farakás közelében állt egy hasonló nagy
terebélyes tölgyfa, amire - nagy meglepetésére - ugyan úgy
lehetett felmászni, mint amit otthagyott a kunyhónál. Az ágak is
ugyan olyanok voltak, és a fekvőhelye is ugyan úgy nézett ki,
mint a másiknak. Ezen egy kicsit meglepődött, de gondolta magában
biztos csak valami véletlen lehet. Amint kényelembe helyezkedett és
várni kezdett, hogy valami történjen, egy mély hangra lett
figyelmes.
Nem értette a szavakat
amit mondott, csak azt érezte, hogy neki szól. Egyre tisztábban
hallotta, de még mindig nehezen vette ki a szavakat. Koncentrált,
erősen, majd nagy meglepetésére ezeket a szavakat hallotta:
- Az ikertestvérem
mesélt rólad Fiúcska! - recsegte egy mély, öblös hang.
Erre már Fiúcska is
felpattant a helyéről, és ijedten fordult körbe, vajon ki
szólhatott hozzá?
- Ki vagy? Ki szólt?
Semmi válasz. Gondolta
csak képzelődött, hisz fáradt volt már a sok gyaloglástól és
egy kicsit szédült is, mert keveset ivott. Lefeküdt hát megint,
egész testével érezte a fa keménységét, ám érezte a fának
finom gyantás illatát. Fázott, mert már egyre beljebb került az
ősz az erdőbe, egyre jobban látszott ahogy színezi aranysárgára
a leveleket, szárítja az avart, és különös illatot hagyva maga
után tovalebben. Ám hirtelen megint hallotta a mély dübörgést,
és újra tisztán hallotta a szavakat.
- Én vagyok az Fiúcska,
a Keleti Tölgy.
Erre rémült kiáltással
felpattant a helyéről és leugrott a fáról. Az ugrás nem
sikerült úgy ahogy tervezte, elesett és beütötte a fejét a fa
törzsébe. Elájult.
***
Amikor felébredt,
feltérdelt. Már lobogott a tűz, a feje még sajgott, homályosan
látott, de ki tudta venni, hogy a tűz körül ott ugrálnak és
táncolnak az alakok. Hajuk ősz, mint az öregemberé, de a testük
fiatal, szemük vad fénye aranybarnán csillan meg a tűz fényétől
pirosra festett arcukon, derekukon, bokájukon és csuklójukon
falevelek füzére ritmusra követi testük minden mozdulatát, a
dobszóra egyszerre táncoló alakok mind egy pontot néznek mereven,
szinte pislogás nélkül:
Fiúcska csak most vette
észre, hogy a hatalmas tűzben egy lombos fa áll. Azonban nagy
meglepetésére nem égett el. Minél gyorsabb volt a zene, annál
jobban sárgultak a tűzben égő fa levelei, majd miután a zene, a
dobszó és a tánc a tetőfokára hágott, egy utolsó nagy dobütés,
majd hirtelen a fa levelekre esett szét. A tűz már nem lobogott
olyan hevesen, az alakok dúdoltak egy fülbemászó dalt, és
Fiúcska akkor vette észre, hogy a körülötte lévő fák levelei
besárgultak.
Mikor vége volt a
táncnak, egyszerre fordultak Fiúcska felé, és hívták, hogy
jöjjön táncolni velük. Nem beszéltek, de a Fiúcska értette mit
akarnak tőle. Ám ő visszalépett. Nagyon megijedt, hogy
elvarázsolják. Ekkor a legidősebb alak, egy gyönyörű szép,
őszhajú lány lépett hozzá, barátságosan megfogta a kezét, és
mutatta neki hogy ölelje meg a Keleti Tölgyet. Fiúcska megölelte,
és sorban megölelték a táncolók is a fát. Amikor mindenki
átölelte, Fiúcska hallgatta a Keleti Tölgy történetét. Már
nem félt. Megtudta, hogy ezek a lények az Ősz Sóhajai, és csak
azok láthatják őket akik megérdemlik. A nyár elmúltával
minden évben ezen a helyen máglyát raknak és ők színezik be a
fák leveleit, táncukkal illatosítják az erdőt, vad, ritmusos
mozgásukkal terelik a csípős őszi szelet, dallamos énekükkel
altatják el a természetet, felkészítve őket a hideg télre. A
költöző madaraknak utat mutatnak a tűzzel és a telet jó
barátjukként üdvözlik.
A történet
meghallgatása után, az Ősz Sóhajai barátságos tekintetükkel
kérték Fiúcskát, hogy csatlakozzon hozzájuk, mert évről évre
látták, hogy milyen szeretettel fordul a természet iránt, hogyan
ápolja a téli hidegben fázó állatokat, és hogyan ültet
tavasszal facsemetéket.
- Hát nem ilyen kalandra
vágytam mindig is? - kérdezte magától Fiúcska. - Dehogynem!
Ezzel a felkiáltással
már ott is volt az Ősz Sóhajai között, és ahogy együtt táncolt
és énekelt velük, látta magán a varázslatos változást. A haja
megőszült, de az arca fiatal maradt, a forró tűz az arcát
megbarnította, érezte a szívében az erdő növényeinek sóhaját,
a téli álom közeledtét, a költöző madarak nekirugaszkodását
a nagy útra. Az Ősz Sóhajai ruhát adtak neki, őszi falevelekből
font fűzért akasztottak rá. Azt érezte, hogy tartozik valahová,
de mégis utazik, mégis bejárja a világot és minden országban
otthagyja a lábnyomát egy őszi falevél képében.