Zemplénben innen, Regécen túl!

Idén megfogadtam, hogy nyáron minden szabad percemet kalandozással fogom tölteni. Olcsó utazásokkal, kirándulásokkal, stoppolással, barangolással és élmények gyűjtésével. Június elején volt az első:

2015. június 5. Péntek – Feles

Már régóta terveztük ezt az utazást Tottoval, őt mentem meglátogatni Zemplénben. Nagyon vártam már, készültem az útra, foglaltam kocsit a BlaBlaCar szuper fuvaros szervezetnél, és még a bőrműves utolsó sulinapot is lemondtam, hogy minden sínen legyen.

Hogy ne késsek el, fél órával előbb odaértem a Keleti pályaudvarhoz. Fél 6kor volt a találkozó és én már tűkön ültem, amikor megcsörrent a telefonom. A sofőr nő hívott, hogy hol vagyok, mert már mindenki bent ül a kocsiban. Erre pánikoltam és nem értettem semmit. Kiderült ugyanis, hogy rossz helyen várakoztam, így fénysebességgel átdzsalltam a másik oldalra, és kétségbeesetten kerestem a szürke passát autót. Fogalmam sincs, hogyan néz ki egy passát. És miért pont szürke? Újabb telefonálás, és végre meglett a kocsi. Sűrű elnézések közepette beültem az autóba és elindultunk.

3 óra volt az út, 2 óra Miskolcig, ahol a 4 utasból 3-an kiszálltak, így már csak én maradtam a maradék 1 órára. A sofőrrel jó dolgokról beszélgettünk: boldogságkeresés, élet, munkahely, hivatás, fontossági sorrendek. Szóval elég jó beszélgetés volt.

Miután megérkeztünk a végállomásra (Encs), a benzinkúton várakoztam Totterre, aki csak háromnegyed óra múlva érkezett meg (az én hibámból, mert későn szóltam neki, hogy induljon). Mea culpa.

Miután megérkezett, jól megölelgettük egymást, mert nagyon régen találkoztunk. Ennek örömére beültünk még Encsen egy nagyon gyönyörű szép étterembe, aminek „Anyukám Mondta” volt a neve. Pizzát ettünk és Gönci barackpálinkát ittunk. Eszméletlenül finom volt minden!

Az út Regécre egy óra volt. A kék terepjáró, mint a villám cikázott az utakon. Az utolsó 20 km-en pedig 7 őzet/szarvast láttunk, akik teljesen nyugodtan és ráérősen ballagtak át az út egyik oldaláról a másikra. Nem győztünk csodálkozni.

Miután megérkeztünk a regéci vendégházba, megnéztem mi merre van, majd a nagy fáradság ellenére egy kis bor iszogatása mellett megnéztük a Song of the Sea című mesét. Még mindig ez a legszebb mese, amit láttam.

Jó alvás.

2015. június 6. Szombat – Hosszú lépés

Úgy volt megbeszélve, hogy ő még szombaton dolgozik és korán oda kell mennie a helyszínre, így én addig aludhattam ameddig bírtam.

10 kor kopogásra keltem. Kimásztam az ágyból, Totter már visszaért. Reggelire házi kolbászos lekváros kenyeret ettem, eléggé finom volt. Kis felébredés, készülődés után megmutatta a mindenséget:

- Megnéztük a faluban épülő információs ház építését, megismertem a munkásokat, majd egy valakit felvettünk a kocsiba.

- Terepjáróval felmentünk a várba, ahol kaptam munkás sisakot.

- Bementünk a vár aljába, egy szűk kis alagúton, ahol ha nem lett volna rajtam a kobak, biztos megskalpoltam volna magam Az aljában volt a kút, amibe kavicsokat dobáltam.

- Körbejártuk a várat, jöttek az ott dolgozó munkások is, köztük II. Váradi Balázs. (klón).

- Felmentünk az építési területre, állványokra, falakra és mindenre amire lehetett.

A táj gyönyörű, és a levegőt harapni lehetett volna olyan friss volt! Miután lejöttünk, Totter még maradt a lenti építkezésen, én visszamentem a szállásra, feltettem egy fazék vizet, megfőztem a tésztát és naplót írtam. Mikor visszaérkezett ettünk egy nagyon finom tonhalas makarónit, aminek a szószát Totto anyukája készített szeretetből. Mennyei volt!

Ebéd után punnyadtunk egy keveset, mély és fontos dolgokról beszélgettünk, megváltottuk saját kis világunkat, majd ő visszament dolgozni én meg azt mondtam, hogy elmegyek sétálni.

De nem mentem el, mert elaludtam a padon, meg a hintaszékben, aztán a napon és egyszer az árnyékban. Amikor már sok óra eltelt, úgy döntöttem elindulok, de pont akkor érkeztek meg az esti vendégek első csapata. Két hölgy, Tünde és Zsuzsa. Beszélgettem velük egy kicsit, majd tényleg elmentem sétálni.

Rá 5 percre hívott Totter, hogy végzett, menjek le az építkezésre. Lementem, aztán visszajöttünk üdvözölni a megérkezetteket, majd mielőtt beszállhattunk volna, halljuk a szomszédot, aki kétségbeesetten kiabálja, hogy: BOBI!! BOOOOBIIII!!!!! BOoooOBI!

Bobi egy kiskutya volt, aki elszabadult és úgy döntött, hogy ő most világot jár. De aztán inkább mégsem ment el, hanem visszasomolygott a gazdájához.

Beszálltunk a kocsiba és célba vettük az országutat. Egyenlőre cél nélkül haladtunk az úton, majd felfedeztük Hutát és környékét. Lélegzetelállítóan takaros falucskák voltak. Tiszta, rendes, szép, boldog mosolygós öregnénikkel.

Hamar visszafordultunk és elindultunk az erdő felé. Leálltunk a kocsival és onnan gyalog mentünk tovább. Befelé az erdő egyre szebb volt. Tágas, ritkás fák, sűrű aljnövényzet. Hasonló volt, mint Őrség. Elértünk egy kis tisztásra, ahol vadállat sózó volt, kis erdészházzal és egy kis horgásztóval. Ott bohóckodtunk, aztán mentünk egy kört, majd indultunk haza. Kicsit fáradtak voltunk.

Kis kulcsszerzés után robogtunk fel a várba. A sorompó után átvettem a vezetést, ami hatalmas élmény volt számomra! :) Sajnos a nagyon meredek részen már nem ment az elindulás, ezért ott gyorsan visszacseréltük és beparkolt a vár aljába.

Volt ott egy srác, aki őrködött, ő mesélte el, hogy bezártak egy csapat kisiskolást a várba, akik kihívták a rendőröket. Nagy hűhó volt, pedig ki tudtak volna simán mászni....

Ekkorra már lemenőben volt a nap. Kis rábeszéléssel, végre felmerészkedtünk a 40 méteres darura! felmenni fárasztó volt és amíg nem éreztem rá a ritmusra, mindig jól bevertem a térdem, így az most szép lila.

Amikor felértünk fotóztuk a naplementét, tájat, magunkat és egymást. Hihetetlen volt madártávlatból nézni a környéket. Elláttunk egészen a Tátráig!

Miután elbújt a napocska, lemásztunk a daruról, majd egészen hazáig üresben gurultunk lefelé. 

Mire hazaértünk megérkezett a bringás csapat másik fele, már pirongott a szalonna a bográcsban. Közéjük ültünk (az emberek közé), hoztunk egy üveg pálinkát és beszélgetésbe elegyedtünk. Mesélgettünk, majd egy kis technikai szünetet tartva (fuvart kerestem holnapra) ismét odatelepedtünk.

Nagyon jó hangulatú este volt. Sokat nevettünk, megismertük a szolnoki tejet és a gyártását, Zsuzsát, Tündét, Bélát, Sanyit, Istvánt, Mariannt és férjét, valamit Sárát a lányukat. Éjfél körül előkertül egy gitárt, azon kezdtünk el prüntyögni, majd amit tudtam fejből eljátszottam. Énekeltünk és nevettünk. Meg pálinkáztunk és boroztunk.

A lecsó megevése után eléggé elfáradtam, addigra a mulatozás is egyéni beszélgetésbe avanzsálódott, majd az emberek elszállingóztak lefeküdni.

Mi is így tettünk és egy nagy jó napot zártunk.

2015. június 7. Vasárnap – Fény

Reggel Totto korán kiment, hogy kinyissa a munkásoknak a kaput, majd visszajött és együtt elbúcsúztunk a bringásoktól, mert indultak hazafelé.

Sajnos nem találtam fuvart a visszaútra, így vonatot néztünk Hidasnémetiből. Egy közvetlen járat volt átszállás nélkül, ez 18:33 kor indult, bőven marad idő kalandozni!

Összepakoltam, elköszöntem a helytől és berámoltam a kocsiba. Első célunk Kőkapu volt, de az odaút egy komplett Bermuda háromszögnek bizonyult, mert sehogy sem akaródzott megtalálni a jó utat. 40 km-es csiki-csuki után hallottuk a fejünkben az ismert GPS hangot: Újratervezés.

Így elindultunk, addigra már éhesen, Gönc felé, hátha találunk egy kis éttermet ami nyitva van vasárnap.

Nem találtunk.

Még gönci pálinkát sem tudtunk venni. Továbbmentünk. Cél nélkül bolyongtunk be Hidasnémetibe, ahol egy kis kocsmában egy gyors kávé után tovább indítottak a határ menti autós étterembe. Ott megettünk mind a ketten egy Dömper Burgert.

Evés után kitaláltuk, hogy megnézzük Gönc mellett a pálos kolostorromot, így útnak indultunk. Közben gyakran emlegettük BOBI-t, aki időközben beszippantott egy bogarat, elgázolta egy fűnyíró és elütötte egy kocsi (természetesen csak a képzeletünkben), valamint az aznapi kedvenc zenénkből idéztünk elég sokat, megfelelő hangsúllyal. ÜGH!

Az erdő szélén álltunk meg a jippel (jipjip!), és indultunk gyalogszerrel a szép erdei ösvényen. Potácsházát hamar elértük, onnan felfelé haladtunk egy meredek ösvényen, és 2 km után értük el a romokat. Találtunk közben egy döglött léha békát is, aki beszorult két kő közé.

A romnál fotózkodtunk, rajzoltunk, felmásztam a falakra, majdnem lezuhantam, megcsípett minket a csalán, Totto talált önmagában életében először egy kullancsot amit boldogan szabadon engedett.

Lassan indultunk visszafelé, üdvözöltük a békánkat, láttunk egy kis házikót egy fa tetején, még egy kis csaláncsípést elviseltünk, majd beszálltunk a kocsiba.

Ott láttuk, hogy van még egy bő óránk, így tehát beültünk a kávézós kocsmába, ahol ittam egy finom fröccsöt. Beszélgettünk és nosztalgiáztunk.

Nagyon jó két és fél nap volt! Rengeteg közös poénunk született, amit csak mi értünk, sok vicces képet készítettünk, amit senkinek nem fogunk megmutatni (na jó, de.), és a barátságunk sem ment tropára a sok együttléttől. Ez már valami! - ami meg már, nem semmi!

Az állomáson vettem első osztályra jegyet, mert a másodra már nem volt szabad helyjegy.... -_- Kicsit ránk nehezedett a rengeteg jó emlék mellett a búcsúzás. Hirtelen lett vége, maradtam volna még egy hetet is akár!

Végül könnyes búcsú, majd 3 óra vonatozás után értem haza a Keletibe. Amíg tömegközlekedtem, azon gondolkodtam, hogy mennyire szeretem Budapestet és az ismerős szagokat illatokat. De most mégis visszamennék arra a gyönyörű tájra! Zemplén gyönyörű!