Megyek, mert mennem kell: január 2015

Egy nagyon jó program után mindig nehéz belekezdenem az írásba, mert vissza kell állnom abba az állapotba ahonnan indultam és mivel most a jó program utáni katartikus boldogság és hála érzése van bennem, nehezen tudom visszaépíteni a kezdeti aggódást és a kíváncsiságot. A fogalommegalkotás már megvan, jöjjön a beszámoló :) :

2014. december 28. Vasárnap - Indulás

Ezen a napon volt nálunk a nagy családi karácsonyozás. Előző napon már összepakoltam, hogy ne a rokonaimtól vegyem el az értékes időt, hiszen úgy is olyan kevésszer látjuk egymást így egyben. Legalább 30an voltunk itthon és rengeteget játszottunk, beszélgettünk. Ennek köszönhetően kicsit alábbhagyott az aggódásom az úttal kapcsolatban, minden pont jól jött ki. Este 10kor volt a gyülekező, de én már este 6 órától tűkön ültem, és 5 percenként azon gondolkodtam, hogy mit hagyok itthon, mi az ami felesleges lenne, és mi az ami még jó lehet valamire. Végül elérkezett a búcsú ideje, és mindenkitől elköszöntem, boldog új évet kívántam, ők pedig – mivel 29-én van a szülinapom – boldog szülinapot kívánva megöleltek és elbúcsúztak.

Elindultam: Hátamon a nagy táska, elöl a kistáska, kezemben a nagy gitár. Úgy néztem ki, mint egy serpa, és kb úgy is néztek rám. Ahogy haladtam az úton, imádkozgatva, egyre több és több embert láttam, akik szintén úgy néztek ki mint én, és volt olyan, akikkel össze is köszöntünk, mert tudtuk, hogy egy helyre megyünk.

A találkozó előtt fél órával kaptam egy meglepetést, mégpedig azt, hogy Magdi és Rozi összehozott egy találkozót a szintén szülinapos Kingával így együtt ünnepelhettünk lufikkal az aluljáróban. :D Nagyon meghatódtam, hogy elém jöttek és hogy ott voltak a nagy kezdés előtt!! KÖSZÖNÖM!!! ♥

Este 10 órakor összegyűltünk azokkal, akikkel együtt terveztünk zenélni, név szerint: Laci, Domi, Pampo, Berci, Bogi és én. Már a találkozó előtt összepróbáltuk a dalokat, vegyesen minden félét, hogy ne érjen váratlanul a közös munka.

A Magyar Szentek Templomában szétszórva foglaltunk helyet, mert rengetegen(!!!!) voltunk! Imádkoztunk, énekeltünk, ráhangolódtunk a taizéi találkozóra, majd rövid eligazítás után végre indulhattunk a buszunkhoz, a 2-es számúhoz. Bepakoltuk a cuccunkat, a kis táskák és a hangszerek kivételével.

Az utazás. Hát az örök élmény volt! Egy kupacban találtunk helyet, Laci mellett ültem. Nagyon jó volt a hangulat, beszélgettünk az elején, mindenki kíváncsi volt és izgatott, majd elkezdtünk zenélni. Domi hozott egy guitalelét, Laci, Pampo cajont, Berci hegedűt, Bogi a csodálatos énekhangját, én pedig egy sima gitárt, valamint voltak még csörgők és tikfa. Színes együttest alkottunk :)

Lassan haladt az idő, ám amikor elértük az éjfélt, elénekelték a nekem a boldog szülinapot éneket. Annyira megható volt! :) Aztán ment tovább a beszélgetés, bulizás.

Az alvásról még nem írtam, ugyanis szinte lehetetlen volt aludni. Voltak ügyesek, akiknek sikerült, de nekem valahogy nem. Próbáltam ide dőlni, oda dőlni, erre tekeredni, arra rakni a lábam, de sehogy nem ment. Lehajtani az ülést esélytelen volt, és nem is szerettem volna kényelmetlenséget okozni a mögöttem ülőnek. Aztán amikor megtaláltam a legkevésbé kényelmetlen pózt az alváshoz, és sikerült elaludnom, akkor kiáltotta el magát a buszfelelős, hogy megállunk egy kicsit pihenni és egyéb. Gondoltam remek. A buszvezető kinyitotta a középső ajtót, így premier planban kaphattam a mínuszos hideget, mivel az ajtó mellett ültem. Becsukni már elfelejtette, de szerencsére Bogi pokróca megmentette az életemet és a hangszerekkel is elbarikádoztak. A megálló után ismét indulás következett, ekkor már a tömeg is kezdett el-elaludni, csendesedett az alapzaj. Újra sikerült elaludnom, ám ekkor nem tudom miért, de a velünk utazó atya kitalálta, hogy imádkozzunk egyet hajnali 3kor. Megint felébredtem, de be kell vallanom, amíg tudtam figyelni, addig nagyon tetszett a beszéde. Szakaszokban emlékszem rá, majd a miatyánkra felriadva én is engedelmesen bekapcsolódtam, mintha mindig is ébren lettem volna. Végezetül, Lacira hajtottam a fejem, és úgy sikerült „sokáig” aludni. Körülbelül 3 órát aludtam összesen...

2014. december 29. Hétfő – Első nap

Kómásan kikecmeregve a buszból, boldogan fedeztük fel, hogy már nem kis ideje esik a hó! Összeszedve a cuccunkat, elindultunk az iskolához, ahol történt a regisztráció. Betömörültünk a nagyterembe, majd miután letettük a cuccainkat elkezdtünk zenélni, énekelni, amibe Sajgó Szabolcs atya is vidáman bekapcsolódott. Énekeltünk mindenfélét és sokan mosolyogtak rajta.

A regisztrációkor jelentkeztünk ételosztó önkénteseknek, majd az eligazítás után megkaptuk a térképet, úti lapot (sárgát) – ezen voltak rajta, hogy mikor hol kell lenni, és hogyan lehet odautazni, - a helyi bérletet, amivel utazhattunk, és egy fehér füzetet, amiben a napi programok és énekek voltak. Szerencsére egy szállásra, kerültünk mindannyian amennyien szerettünk volna. A szállásunk egy iskola volt, név szerint: Základní Škola. Megnyugodtam, hogy nem kell egyedül lennem sehol és hogy ilyen összetartó a csapat. Bár ekkor még nem éreztem a hangulatot és nem nagyon épültem be a közösségbe. Ez az érzés eléggé elrontotta ez első két napom....

Mielőtt elindultunk volna, egy utolsó nagy zenélést csaptunk, ami még az előzőnél is nagyobb volt, mert ebbe már többen bekapcsolódtak, és tapsoltak is. De, hogy le ne maradjunk, gyorsan összeszedtük a cuccainkat és elindultunk megkeresni a szállást.

Prága nagyon hasonlít Budapesthez, mind az utcái mind a metrói.

Először metróra szálltunk, majd a Múzeumnál átszálltunk a 103-as buszra, ami csak fél óránként járt. Amíg várakoztunk, játszottunk egy csúcsacsát, és megismerkedtünk Alioz-zal. (remélem így írják a nevét).

Megérkezve a szállásra, bemutatkoztak a vendéglátók és a szállás felelősei, majd kaptunk sütit és kávét, aminek nagyon örültünk és hálásak voltunk. Miután ettünk, kitöltöttük a szállásadóink számára a személyes adatainkat, információt cseréltünk és elfoglaltuk az alvóhelyünket.

Amíg vártuk a többieket, lehoztuk a hangszereket és elkezdünk játszogatni. Ennek köszönhetően az egyik vezető felkért minket, hogy a reggeli imát kísérjük hangszerekkel. Igent mondtunk, és el is kezdtük próbálni a dalokat. Próba után a már megérkezettekkel imádkoztunk, ezután elindultunk az ételosztásra, hogy megtudjuk, hogyan is fog történni ez az egész.

Mivel segítők voltunk, közel kaptunk szállást az evős helyhez, ami azért volt nagyon jó, mert keveset kellett utazni. Egy nagy.... egy hatalmas hangárban megkerestük a Michael feliratú táblát, majd leültünk a földre és meghallgattuk angolul, hogyan is lesz az osztás. Nem vagyok jó angolból, de szerencsére mindig akadt jófej ember, aki fordított nekünk. Agytágítás után magunk is beálltunk ételt kérni, és egy gyors evés után beosztottak minket egy-egy oszlopba, vagy szemetet szedni. Kb. 10-13 oszlop volt, keresztben a hangárban. Először zacskót kaptak, majd fél liter vizet, aztán csomó minden mást, pl.: májkrémet, csokit, krémsajtot, kenyeret, joghurtot, kéztörlőt, almát, mandarint és a legvégén a meleg ételt. Ezen a napon hátul álltunk, így nem ételt osztottunk, hanem szemetet szedtünk. Fárasztó munka volt. Azt kellett csinálnunk, hogy a sorok közül kihordani a szemetet, kartonokat, ládákat és mindig figyelni, hogy mindenből van e elég. A szemetet szelektíven gyűjteni, a kartonokat széttépni és úgy bedobni a konténerbe, amiben valaki ugrált, hogy még több férjen bele. Pörögtünk, bár nagyon fáradtak voltunk az utazás miatt. 2-3 óráig tartott, és meglehetősen kimerültünk.

Ételosztás után mentünk mindig az esti imára. Ez is egy hatalmas hangárban volt, kisebbe mint az evésnél, mert itt több részre osztottak minket. Mindig a sárga lapról tudtuk, hogy hol a helyünk. Ekkorra már rendesen elfáradtunk, és nehéz volt nem elaludni.

Az elején még nem tudtam nagyon ráhangolódni a taizéi énekekre és nehezen tudtam elcsendesedve imádkozni. Mivel ez volt nekem az első ilyen találkozón való részvétel, nem is tudtam mire számíthatok a következő napokban. Féltem is, de hálás is voltam azért, hogy eljutottam erre.

Az ima végeztével összeszedtük magunkat és visszamentünk a szállásra, amit mindig este 9kor nyitottak csak ki. Az utazás miatti kevés alvás miatt nem kellett altatni minket.

2014. december 30. Kedd – Ráhangolódás

Reggel 7kor keltünk, engem általában Bogi keltett, mert nem tudtam beállítani ébresztőt. Felöltöztünk és lementünk reggelizni. Amit előző este kaptunk ételt, úgy kellett beosztani, hogy másnap délután 4ig kitartson. Reggeli után következett a reggeli ima, ahol, mint már írtam, mi szolgáltattuk a hangszeres kíséretet. Az imán minden nyelven felolvastuk az adott szöveget, zsolozsmát vagy könyörgéseket, a végén pedig mindenki a saját nyelvén elmondta a Miatyánkot. Általában mi mondtuk a legtovább, bár inkább gyorsan elhadartuk a végét.

Ima után volt 2 óra kiscsoportos beszélgetés. Pampoval voltunk együtt a 4-es csoportban. Nyelvi tudás szerint osztottak be minket, szóval a kommunikációnk nem volt a legjobb. Ez egy kicsit megnehezítette magát a beszélgetést. A vezetőnk egy lengyel szerzetesnő volt, aki szintén nem beszélt angolul, őt egy szintén lengyel fiú tolmácsolta. Mivel nem volt túl gördülékeny a társalgásunk, hamar vége lett és indultunk kitakarítani a lépcsőket. A többiek csoportjai sokáig beszélgettek, a végén pedig elkezdtek játszani. Mivel a mi csoportunk teljesen szétszóródott, nem tudtam már őket visszahívni játszani, ezért beálltam egy másik csoporthoz.

Így telt el a délelőtt, majd miután mindenki összekészült elindultunk várost nézni, mert volt egy kis szabad időnk. Busszal bementünk a központba, ahol átszálltunk metróra, amivel bementünk az Ó városba, ahol rengeteg, a találkozón résztvevő emberrel, külföldiekkel és magyarokkal találkoztunk. Nagy nevezetességeket nem tudtunk megnézni, ezért csak beültünk egy cukrászdába sütit enni. Mindenki különböző félét vásárolt, és bár kicsinek tűnt a sütemény, alig tudtuk megenni, olyan laktató volt. Mikor elfogyott, mentünk még pár kört a városban, majd futottunk a metróhoz, mert délután 1-re kellett odaérni a Szent Ludmilla templomhoz. Sajnos késtünk, így állva imádkoztunk, ami nagyon fárasztó, és hideg volt.

Ima után kicsit leültünk a melegített padok közé, ahol több ismerőssel is összefutottunk. Mikor kimentünk a templomból és a többieket vártuk, Lacinál és még pár fiúnál volt népi furulya, amint elkezdtek játszani népi dalokat, mi pedig, hogy kicsit kimelegedjünk, összekapaszkodtunk és táncoltunk! Táncolás után, összeverődött egy kisebb magyar csapat azzal a céllal, hogy ellátogatunk Vytopna (magyarul Fűtőház) nevű híres sörözőbe. Ez a hely arról nevezetes, hogy pincér helyett egy modell vasúton gördülő tehervonat hozza ki a sört.

„Tehervagonjaikban kényelmesen elfér egymás mellett két korsó sör - hagyományos tányér ugyanakkor nem fér rájuk. Csaknem fél kilométer a vasúti pálya összhossza, mindegyik asztalhoz vezet vakvágány - mármint olyan, amelynek sínpárja nem megy tovább. A játékosság ellenére az egész vasúthálózat meglehetősen bonyolult, évek alatt fejlesztették ki a vendéglő tulajdonosai, akik persze eleve imádták a modellvasutazást. Az étterem belseje leginkább egy hatalmas terepasztalhoz hasonlít, végső soron egy asztalnál ül mindenki, ám külön leágazások vannak a szeparált asztalrészekhez. A vonatok erdős, sziklás vidékeken, alagutakon, tavak feletti hidakon zakatolnak keresztül, hogy elfuvarozzák a vendégeknek innivalójukat.”

Sajnos, a mi sörünk nem gördült be, hanem az egyik vasútfelelős tolta oda a vonatot, mert megérintettük a sínt, és így zároltuk az áramkört. Vagy valami ilyesmi történt. Sajnáltam, de szerencsére a második körnél már simán ment minden és láthattuk, ahogy besiklik a mozdony! :)

Gyorsan megittuk a sörünket, mert nekünk minden nap délután 4re ott kellett lennünk Letňany-ban, ahol első nap az ételt kaptuk és ahol az imák voltak. Ez minden nap ugyan úgy telt: odamentünk, megkaptuk a saját ételünket, egy részét megettük, majd kiosztottak minket oszlopokhoz, ahol jött a nagy hajrá, és legalább 2 órán át osztottuk az ételt. Ezen a napon Lacival és Pampoval együtt kaptunk feladatot, a legrosszabbat... zacskót osztottunk és vizet. Nagyon nehéz volt, mert úgy kellett odaadni az embereknek a zacsit, hogy már ki van nyitva. Biztos többetekkel előfordult már, hogy nem tudtok kinyitni egy nejlonzacskót. Na itt most ipari mennyiségben kellett volna. Több-kevesebb sikerrel ment is, majd kitaláltunk egy remek stratégiát: ketten nyitották, és egyből beletették a vizet, így könnyebb volt odaadni az embereknek és hálásabbak is voltak, valamint sokkal gyorsabban is haladt a mi sorunk a többiekénél. A legszélén voltunk a sorban, ezért kívül álltunk a látótérből, ezért mindig kiabáltunk az embereknek, hogy jöjjenek a mi sorunkba, és versenyeztünk az előttünk levő szintén zacskót osztókkal. Ekkor kezdtem el berekedni.

Osztás után indultunk az esti imára, ahol megint elfogott az álmosság, de itt már sokkal jobban próbáltam ébren maradni és imádkozni a barátaimért, szeretteimért, és azért, hogy megjöjjön a hangulatom. Rengetegféle dalt énekeltünk, de az idei találkozóra írt ének volt a kedvencünk, a 'Stantese soli zeme' című. 1 órásak voltak az imák, de ezen tovább maradtunk, többen körbejártuk a helységet, már azért is, mert azt ígérték, hogy lesz egy kis eligazítás a holnapi nappal kapcsolatban, de nem volt, így hazamentünk.

Ekkorra már gyorsan tudtunk haladni, hamar megtanultuk az útfonalakat és a járatokat. Megérkezés után vacsoráztunk, majd elindultunk Bogival fürdeni. Sajnos nagyon hosszú volt a sor, így csak lestoppoltuk a helyet a cuccainkkal és lementünk játszani a többiekhez. Kártyáztunk, zenéltünk, aztán visszaültünk a sorba a fürdéshez. Közben énekeltünk, ami a franciáknak annyira tetszett, hogy megtapsoltak minket és kérték, hogy énekeljünk még. Sorra jutás után egyből bebújtunk a hálózsákba és aludtunk.

2014. december 31. Szerda – Béke

Reggeli kelés után lementünk reggelizni. Rendszerint kávéztunk, bár erre a napra már elfogyott a cukor, így csak feketén minden nélkül kortyolgattam a forró italt. Ima után megint kiscsoportokra bontódtunk. Ekkorra már úgy éreztem jobb lett a hangulat, feloldódtunk és bár még mindig keveset beszéltünk, mégis sokkal többet nevettünk. Mai nap minden a békéről szólt. A csoporton is a békéről elmélkedtünk. Kérdéseket tett fel a szerzetesnővér és arról kellett gondolkodni, a bátrabbak még válaszoltak is. Mikor befejeztük a beszélgetést, a nővér mutatott egy kedves táncot, amit mindannyian eltáncoltunk. Azt mondta, ez a békehozás tánca. Kicsit hasonlított egy törzsi tánchoz.

Úgy volt meghirdetve, hogy ezen a napon a magyarok és a lengyelek tartják az imádságot a világ békéjéért, ezért oda kellett jutnunk fél 1-re a Szent Vitus Katedrálishoz. Az út során megnéztük a Moldva folyót, átmentünk egy szép hídon (nem a Károly hídon), majd egy nagyon meredek csúszós lépcsőn felsétáltunk a vár középpontjába, ahol a sárga lapot felmutatva tudtunk csak belépni a templomba. Ott elöl találtunk ülőhelyet. 1 órás volt az ima, amin leginkább könyörgéseket énekeltünk magyarul és lengyelül. A katedrálisban leírhatatlanul hideg volt. Négyen ültünk egymás mellett, és vacogtunk. Szerencsére Zsófinak volt egy pokróca, amit a lábunkra terítettünk, így egy fokkal kevésbé fáztunk. A könyörgés végeztével kimentünk a templomból, ahol megint csak rendezünk egy magyar táncolást, furulyákkal. Rengeteg ember vett benne részt, de sokkal több nézett minket. Láttunk egy őrségváltást is, majd amikor befejeztük, odajött egy rendőr, hogy többet már ne táncoljunk, mert nem szabad. Szerencsére addigra már kimelegedtünk, és épp indultunk, így nem okozott nagy fájdalmat a lefújás.

Nagyon hiányoltuk a rendes, fűszeres ételt, ezért úgy döntöttünk, hogy elmegyünk a KFC-be enni egy „otthonos” ételt, de annyian voltak, hogy inkább a szemben lévő gyorsétteremben ettünk egy kebabot. Nem volt olyan finom, mint az itteni, de azért nem panaszkodtunk. Csak egy kicsit.

Miközben haladtunk és kerestük a metrót, egy kicsit eltévedtünk, így éreztük, hogy el fogunk késni az ételosztásról. De ezzel a nagyobb kitérővel láthattunk szép utcákat, bűvészeket, meg utcazenészeket.

A szállásadóink kértek minket, hogy ha tudunk, akkor az esti nemzetek ünnepére hozzunk valamennyi nassolni valót, ezért, amikor megtaláltuk végre a metrót, még az ételosztás előtt bementünk Bercivel egy boltba, ahol vettünk rágcsát, teát és egy kiló cukrot a reggeli kávéhoz. Visszaérkezve a többiekhez, most már turbó tempóban siettünk a helyre.

Odaérve gyorsan kikértük az ételünket, majd behabzsoltuk. Beosztottak minket oszlophoz, aminek az lett a vége, hogy megint zacskóztam, de most Zsófival és Annával. Velük is remek stratégiát találtunk ki, így nem volt probléma.

Az imádkozáson most találtunk egy jó helyet ahol kényelmesen lehetett törökülésben vagy akár nyújtott lábbal is ülni. Természetesen sehogy sem tudtunk sokáig ülni zsibbadás nélkül. Közeledett a Szilveszter éjszakája és ezen az éjszakai imán éreztem a legtöbb hálát a szívemben. Eltöltött a békesség, és végiggondoltam az elmúlt egy évemet. Idén lettem 25 éves (29-én), és egész évben azt éreztem, hogy ez az év különleges lesz számomra és hogy valami nagyon értékeset fogok kapni. Most hogy betöltöttem, ezen az imán összegeztem mindent. A kalandokat, a barátaimat, a családomat, azt a rengeteg szeretetet, figyelmet törődést amit a negyed évszázad alatt kaptam, az embereket akikkel találkoztam, a nehézségeket amiket letettem, az akadályokat amiket áttörtem, és nem utolsó sorban Istennel való kapcsolatomat és a hitemet.

A fülbemászó dallamokkal a fejemben adtam hálát mindenért amim van. Nagyon meghatódtam akkor, amikor elmeséltem a körülöttem lévőknek, hogy milyen békességet érzek és válaszul megöleltek. Nem vagyok az a nagyon ölelgetős típus, de ezalatt az egy hét alatt nagyon fontossá vált számomra az érintés, egy-egy kéz/karszorítás, vagy egy őszinte mosoly. Ezen a találkozáson pedig mindig ez volt, csak nem vettem észre. Csodálatos érzés volt részt venni a többiek örömében és lelki feltöltődésükben. Hálát adtam azért is, hogy befogadtak és elfogadtak olyannak milyen vagyok. Önmagam maradtam és még így is megszerettek és velem ünnepeltek. Így telt el az utolsó közös ima 2014-ben a többi nemzettel.

Amikor indultunk haza, akkor is nagyon barátságos és szeretetteljes volt az út. Persze az egész hetet végig viccelték a fiúk, és a hét végére már mi is az ő szintjükre süllyedtünk.

Amikor megérkeztünk, vacsoráztunk egy kis szottyadt kenyeret, majd összegyűltünk imádkozni. Elmélyültünk mindannyian az éneklésben, ám amikor megszólalt valakinek az órája, és Bogi oldalba bökve és eltátogta, hogy boldog új évet! Egyből éber lettem, és néztem a többiek reakcióit. Míg énekeltek, mindenki széles mosollyal fordult a másik felé, persze titokban, és boldog új évet kívánt a másiknak. Egy másodperccel később felpattantak az első petárdák, tűzijátékok és kiabálások. Visszafokoztam az érzéseimet és boldogan kapcsolódtam be az éneklésbe. 5-10 perc után befejeztük az éneklést, az egyik vezető drámaian középre sétált, majd elkiabálta, hogy HAPPY NEW YEAR!!!!!!! majd hatalmas tapsvihar és füttyögés következett! Mindenki felállt és megölelte a másikat, köszöntötte a többieket és boldog új évet kívántunk!!

Elérkezett a Nemzetek Ünnepe!!! Minden nemzet, aki a szálláson volt készült valamilyen vicces műsorral. A legtöbben játékot tanítottak és énekeltek, volt aki csak énekelt, volt aki csak játékot tanított. Mi magyarok, utoljára kértük magunkat, mert Laci tanítani akart magyar táncot. Bár a végére már sokan elfáradtak, a táncot mégis mindenki élvezte és ügyesen megtanulták a lépéseket és a kurrongatást. Hatalmas buli volt! A játékok után még kártyáztunk, meg beszélgettünk, zenéltünk amíg bírtuk. Bogival fél 3-3 körül mentünk aludni.

2015. január 1. Péntek – Új, új, uuiiiii!!!

Szerencsére a Szilveszterre tekintettel tovább lehetett aludni, így 9kor keltünk fel. Mivel előző este kihagytam a fürdést, most reggel gyorsan elmentem, és nagy mákomra üresen találtam a zuhanyzót. Be is campeltem és a hajamat is megmostam.

Üdén mentem le reggelizni a többiekhez. Evés után részt vettünk egy lengyel nyelvű misén, ami azért volt érdekes, mert a miserészek egészen más helyen voltak és volt olyan rész is, amiről fogalmunk sem volt, hogy mi történik, valamint megfogtuk egymás kezét a hiszekegy elején, aztán gyorsan el is engedtük, amikor konstatáltuk, hogy rossz helyen járunk. Szóval a lengyel mise csupa izgalom volt!

Ezen a napon 12 órára és délután 4 órára kellett menni ételt osztani, mert a délutáni csomaggal kapták meg az emberek az úti csomagjukat, a délire pedig az ebédet, értelem szerűen.

Ezen a héten bebizonyosodott, hogy a fiúkra is lehet sokkal többet várni, mint lányokra, mert szinte mindig valamelyikükre kellett várni több 10 perceket!!! Végül elindultunk, őket hátra hagyva, és csak reménykedtünk, hogy utolérnek minket a buszmegállóban. Reménykedésünk meghallgatásra talált, mert még a busz érkezése előtt lihegve beértek minket.

Szokásos ételosztás, szokásos zacskózás részemről :). Két lengyel fiúval osztottam zacskót, nehezen elmakogtam valamit angolul, hogy mennyire örülök nekik, és milyen jó csapatot alkotunk. Aztán az egyik fiú büszkén mondta, hogy tud egy magyar mondatot, és a már ismerős: Lengyel, magyar két jó barát mondatot mondta, nagyon szép kiejtéssel. Kértem, hogy tanítson meg a lengyel verzióra, de már csak az első két szóra emlékszem, arra sem tisztán. Na jó, már arra sem emlékszem...

Osztás után mentünk a magyar közös imádkozásra, ahol több emberrel beszélgethettünk, több ismerőssel is találkoztam, Szentjánosbogarasokkal, meg régi máshonnan ismerősökkel. A beszélgetés után szentmise jött, amin Bogival és Borókával maradtunk. Nem bántam meg, hogy két misén vettem részt Újév napján, mert a mise nagyszerű volt! Az evős helyre mentünk vissza, Borókát Nórira cserélve. Így 3-an érkeztünk meg a 4 órás ételosztásra, amit most kihagytunk és csak mint civil kértünk ételt. A többiek ott csatlakoztak hozzánk. Az ennivaló megint borzasztó volt, kb semmit nem tudtam enni, mert mindenben volt tej, a gyógyszeremet pedig legtöbbször elfelejtettem bevenni. Nem is emlékszem min éltem egy hétig....

Evés után mentünk az esti imára, ahol kaptunk egy 2 percig égő gyertyát, ami a viasz felénél valami okból kifolyólag elaludt és már nem lehetett újra meggyújtani. Ezen az imán és sikerült elmélyülni és ráhangolódni a dallamokra és a belső imáimra. Azt éreztem küldetésem van még, valamivel hozzá kell járulnom a környezetemhez, még többet kell adnom magamból, hogy jobb legyek, hogy jobb legyen minden. Sokáig maradtunk az utolsó közös imán, bár nagyon fáradtak voltunk addigra.

A hazaúton annyira fáradtak voltunk, hogy Bogival egészen fellelkesültünk és próbáltuk a többiekre is ráragasztani a pörgést, ami csak a szálláson aktivizálódott a többiekben. Utolsó este alkalmával megint bepörögtünk, zenéltünk és beszélgettünk, játszottunk. Éjfél tájban azonban elálmosodtam, meg elkezdtem unatkozni, így lefeküdtem aludni. A többiek utólag mesélték, hogy akkor kezdődött el a buli, és volt olyan közülünk, aki 2-ig bírta a pörgést.

2015. január 2. Szombat – Búcsú

Korán felkeltünk reggel és lementünk reggelizni. Kipakoltuk az összes megmaradt ennivalónkat: egy egész asztalsort elfoglaltak csak az almák, de maradt még sok lekvár, narancs juice, mandarin, szottyadt kenyér, csokik...stb. A reggeli kávé után felmentünk a szobába is összepakoltuk a táskáinkat, mert akik a jezsuita busszal utaztak, azoknak még erre a napra volt egy külön program. Reméltük, hogy a jó program mellé jó ennivaló is jár majd, és a várakozásunk happy enddel végződött, ugyanis a jezsuita templom sekrestyéjében már illatozott a finom rántott hús és a finom fűszeres rizs, kávé és tea. Bőség szaruja fogadott minket! Miután lepakoltuk a táskáinkat lementünk enni és üdvözöltük a barátainkat, akikkel nem egy szálláson voltunk. Beszélgetéssel és evéssel telt el 1 óra, majd mentünk a templomba meghallgatni az első blokk előadóit. Bogi és Berci között ültem, és legnagyobb örömömre, Berci fordított nekem, amiért mindig hálás leszek, mert így végre értettem mindent, nem csak részletekben.

Először bemutatták a templomot, majd a cseh keresztényektől beszéltek, végül tanúságtételek következtek. A tanúságtételek után egy idős szerzetes atya beszélt az életéről és hogy hogyan hívta meg őt Isten erre az útra.

Sajnos nem tudtuk végigülni az első blokkot, mert kiderült, hogy 2-3 lánynak ellopták a táskáit és valakinek a kabátját. Teljesen lesokkolt a hír. Odamentünk mi is, de addigra már bottal üthettük a nyomát. A kistáskákat vitték el, egyikből kipakolták az értéktelen dolgokat a lépcső tetején, de az iratok, mobiltelefon és egyéb értékes tárgyak eltűntek. Nagyon felháborodtam, de meglepve láttam, hogy a meglopott lány nem sír. Én biztos sírtam volna. Nagyon sajnáltam őket. Később kiderült, hogy még pár lánytól ellopták a táskát. Gergővel, az egyik fiúval végigjártuk a környéket és az összes kukába, konténerbe és bozótba beletúrtunk, hogy nincs e véletlenül ott, de sajnos nem találtuk meg. Amíg mi kukáztunk, a többiek Bercivel aki fordított nekik elmentek a rendőrségre bejelenteni a lopást és igazolást kérni, mivel papírjaik nem voltak.

Amíg vártunk rájuk leültünk beszélgetni, aztán valahogy a kezünkbe akadtak a hangszereink és elkezdünk játszani. Hatalmas sikerünk volt! Mindenfélét zenéltünk, ami csak a kezünk ügyébe került a Csalamádéból, vagy amit el tudtak játszani a fiúk. Domi volt a fő gitáros, mert ő hallás után is el tudott játszani dalokat, Laci cajonon dobolt, Pampo tikfázott, Bogi énekelt én pedig csörgőztem. A végén az egész szoba velünk énekelt és tapsolt. Egyik dalnál bejöttek a „külföldiek” tapsolni és táncolni. Legalább másfél órát zenéltünk, amíg Berciék meg nem érkeztek. Hogy a lányok is felviduljanak, még velük is énekeltünk egyet.

A meglévő szabadidőnkből elmentünk várost nézni, ~~sört~~ szuvenírt venni és megnéztük még a helyi látványosságokat ami az útba esett. Először bementünk egy hatalmas plázába, ahol egy élelmiszerboltban megvettük a családtagjainknak szánt híres italokat, csokikat meg minden félét, majd kihasználva az ingyen wifit, megkerestük az Abszintbárt. Sosem voltam még ilyen helyen, de azt hiszem nem is leszek sűrűn. Nagyon érdekes volt és látványos a felszolgálás. Nem is tudom pontosan leírni, de olyan volt mint egy bűvészmutatvány. A pincérnő kihozta a rendelést, majd elmondta, hogy melyik milyen, mire kell számítani, aztán bemutatta, hogy a franciák hogyan isszák. 3 abszintot tisztán hozott, ezeket nagyobb poharakba öntötte, megmártott mindegyikben egy-egy kockacukrot, amit külön tálba tett, majd ami a pohárban maradt ital, azokat meggyújtotta. Közben a 2 darab koktélon volt két levél alakú lyukacsos kanál, amin szintén egy-egy kockacukor helyezkedett el. Ezekre egy talpas csapból csöpögtetett rá vizet. Amíg csöpögött a víz, addig az égő feleseket meg-megkeverte, és ilyenkor felcsaptak a lángok. Nagyon látványos volt! Amikor eloltotta a tüzet, mondta, hogy melegen kell meginni, mert ha hidegen isszuk, akkor úgy nagyon erős. Körbeadogattuk és aki akart belekortyolhatott. Bevallom, nagyon erős volt, de a képek mindent elmondanak az ízvilágról! :D Egy élmény volt!

Elindulva hazafelé láttuk a lógó bácsi szobrot és nem messze tőlük a gombákat is. Visszaérkezve már gyülekeztek az emberek, mert az egyik atyának a születésnapját ünnepeltük meg egy közeli kocsmában, meglepetésként. Korábbi történet, hogy Lacival véletlenül összefutottam az utcán, ahol mondta, hogy kísérjem el. Nem túl sok kedvem volt hozzá, tökre fölösleges voltam egész végig, és úgy is mentem haza, hogy ennek semmi értelme nem volt, hogy ott legyek.... a lényeg, hogy amikor a főszervező már indulni akart, a Laci épp elment valahová így, mivel tudtam, hogy hová kell menni, jelentkeztem, hogy majd én elvezetem a csapatot, amíg Laci elő nem kerül. Ebből az a tanulság, hogy mindennek meg van az oka, még akkor is ha az adott pillanatban nem látjuk az értelmét és jelentéktelennek érezzük magunkat!

Amikor odaérkeztünk, rövid köszöntés után tortázás következett, majd egy hatalmas táncház és szórakozás. A nagy bulizás után viszont sietni kellett a buszokhoz, mert már vártak minket, hogy megint eltölthessünk egy zötykölődő utat együtt.

A buszokon ugyan ott foglaltunk helyet ahol a múltkor ültünk, azzal a változatossággal, hogy most Bogi mellett ültem. Már bemelegedve, elkezdtünk énekelni, és zenélni amibe többen bekapcsolódtak az utazók közül. István a királyt énekeltünk, meg a kottánkról szinte mindent. Nagyon jó hangulatot teremtettünk. Bár ekkorra már alig volt hangom, és nagyon köhögtem és az orrom is tele volt, mégis énekeltem, mert nem bírtam megállni, hogy ne legyek részese ennek az eseménynek, ami ennyire jó és így összehozza az idegen embereket!

Hajnali 1 körül elcsendesedtünk és elhelyezkedtünk aludni. Bogi lefeküdt a padlóra, mert volt pokróca, így én el tudtam fetrengeni a dupla ülésen. Ez az út sokkal jobb volt mint az odaút alvás szempontjából. Egyszer álltunk meg Csehországban, ahol el lehetett költeni az utolsó koronákat. Nekem két korona híján sikerült is :) Boldog és értékes emlékekkel gazdagodtam ezen a héten.

Második elalvásomkor már Budapesten ébredtem fel. Összeszedve a cuccainkat, felszálltunk a 6-os villamosra, hogy az utolsó közös utunkon részt vegyünk együtt.

Köszönöm Nektek, mindannyitoknak akikkel együtt töltöttem ezt a csodás hetet! Úgy érzem mindenki gazdagodott valamivel, mindenki hazavitt magával szép emléket, jó barátot, új barátot vagy megerősödött a barátságuk egymással.

* * *

Egész évben azt vártam, hogy kapok majd valami nagyon különlegeset ebben a 25. évemben, és hálát kell adnom Istennek, hogy felismertem az ajándékait: Titeket! Nem csak a taizei találkozón megismert új embereket, hanem az összes barátomat akit magaménak tudhatok. Akik a szülinapomon ott voltak, akik majdnem ott voltak, akikkel egész évben heti rendszerességgel találkozom, a szentjánosbogáron megismert embereknek, a családomat, a legjobb barátomat: a nővéremet, és még sorolhatnám. Mind akik az életem során keresztezték az utam, az akadályokat, a fájdalmakat és a leküzdéseket, mind-mind meg kell köszönni és egyesével hálát adni értük Istennek.

Végezetül idézném az egyik kedvenc tanulságos történetemet, ami vezet engem és példával lebeg a szemem előtt (természetesen ezt mindenre rá lehet vetíteni, nem csak a párkapcsolati életre):

"Egy nap a diák megkérdezte a tanártól, hogy „Mi az a szerelem?”

„Ahhoz, hogy meg tudjam válaszolni a kérdésed, menj ki a mezőre és válaszd ki a legnagyobb búzát, amit csak találsz, és hozd el nekem.” –válaszolta a tanár.
„A szabály az, hogy a mezőn csak egyszer mehetsz keresztül, és nem fordulhatsz vissza egy olyan búzáért, amit már elhagytál.” –tette hozzá.

A diák felöltözött és kiment a mezőre. Az első soron haladva, talált egy nagy növényt, de úgy gondolta, hátha lesz még ettől is nagyobb a többi sorban, ami csak rá vár. Aztán meglátott egy másik példányt, ez még nagyobb volt. Viszont még mindig úgy gondolta, hogy talán beljebb a sorok között lesz egy hatalmas, ezért ezt sem szakította le.

Telt az idő és már lassan túl volt a búzatábla felén, amikor azt vette észre, hogy az itt található növények meg se közelítik méretben azokat, amiket eddig látott. Elgondolkodott és már bánta, hogy nem szakított le egyet közülük.

Amikor a végére ért, visszaindult az iskolába a tanárhoz üres kézzel.

„Ez a szerelem!” –mondta rögvest tanár.

„Mindig kutatsz egy jobb után, és csak később jössz rá, hogy az igazit már elmulasztottad. ”

„Akkor mi a házasság tanárnő?” –kérdezte a tanuló.

„Ahhoz, hogy tudjak válaszolni neked erre a kérdésre, menj ki a kukoricamezőre, válaszd ki a legnagyobb kukoricát, és hozd ide nekem.” –felelte.

„A szabály ugyan az. Nem fordulhatsz vissza sosem.” –tette hozzá.

A diák kiment a kukoricásba. Most már tapasztalattal a háta mögött, nem akarta elkövetni az előbbi hibáját. A kukoricás közepén leszakított egy közepes nagyságú kukoricát, és visszaindult vele az iskolába.

„Ezúttal, hoztál nekem kukoricát.” –fogadta a tanár.
„Kerestél egyet ami szép, és hittél benne, hogy ez lesz a legjobb választásod, mind közül.” –tette hozzá.

„Ez a házasság!”