Életrendezés lépésről lépésre

Útkeresés. Önmegvalósítás. Boldogság. Hivatástisztázás. Szabadság. Függetlenség. Közösség. Elfogadás. Elengedés. Megbékélés. Lelki felfrissülés. Életrendezés. Élet szeretet.

Pár szóban összefoglalom, mit tanultam az elmúlt egy évben, különösen nyáron, a különböző utazásaim és élményeim által.

1. Találd meg önmagad és azt ami felráz.
2. Találd meg a megfelelő személyeket akik segítenek.
3. Edzd a tested, lelked és szellemed.
4. Gondolkodj nyitottan, tapasztalj új dolgokat, láss.
5. Ne felejts el megpihenni és hálát adni mindenedért.
6. Feszegesd a határaidat, merj igent és nemet is mondani.
7. Vond le a következtetéseket és lépj egy nagyot!
8. Oszd meg a barátaiddal és a világgal! :)

Első: 2017.07.14-16. Hungarohitch, 3 napos Stoppos verseny

Mint már annyiszor elmondtam, stoppolni nagyszerű. Felismerheted azt, hogy az emberek milyen sokfélék és sokszínűek, és bár különböző társadalmi réteghez tartoznak, a kedvességük és a jószívűségük által, az út végére el is felejted, hogy egy BMW-ben, vagy egy Trabantban ülsz. Kivéve persze, ha Teslában ülsz, mert azt sosem felejted el. ;)

Tágíthatod a tűrőképességed határát úgy, hogy meddig bírsz állni az esőben, napsütésben, kánikulában, szélben, út mellett, úton, pusztában, hidegben, egyedül, vagy a társaddal. 

Fejlesztheti a stratégiai ismereteidet, gyors helyzetfelismerést adhat és az azzal járó döntéshozatal képességét, megtanulhatod, hogyan szólj különböző emberekhez, hogyan old meg a konfliktust a társaddal, barátoddal. 

Engem a stoppolás feltölt jósággal és hálával. Azt érzem, hogy az emberek, akik felvesznek alapvetően jók és kedvesek. Még azok is, akik mellett később néma csendben kell utazni. 

A stoppolás által újra elkezdek bízni magamban és másokban. 

Ez az első lépés, hogy bármilyen lelki fejlődést elkezdhessek. Feltétel nélkül bízni és ráhagyatkozni Istenre, az ösztöneimre, megérzéseimre és a társaimra.

Második: 2017.07.17-22. Tátrai motorozás Pampoval

A Tátra meseszép! Egyszerűen gyönyörű hely! Találhatsz magadnak könnyű és nehéz utat egyaránt és mind a kettő csodálatos élményekkel gazdagít. 

Felmásztunk a Krivánra majd pár nappal később a Rysyre is, és megfogadtam, hogy minden évben vissza fogok térni ide és megmászom az összes lehetséges csúcsot. Sajnálom magam, amiért ennyi éven át nem látogattam meg ezt a területet, ugyanakkor elfogott egy érzés, hogy hány meg hány hely van, ahol még nem jártam. Még el szeretnék menni Európán kívülre is. Ázsiába, Dél-Amerikába, Afrikába! Izlandra...

Mindig úgy érzem, hogy legközelebb Istenhez a természetben lehetek, hiszen ott vesz körül minden olyan dolog, amit az ember képtelen előállítani.

Ezt a közelséget éreztem akkor is, amikor a Tengerszem csúcson álltam a sziklák szélén és ráláttam az alattam fel-fel bukkanó apró kis hegymászókra. Én is onnan indultam el, én is olyan kicsi voltam. Büszke voltam magamra, de tudtam, hogy a Földhöz képest milyen apró vagyok, de fontos része. Hiszen a része vagyok.

Második lépésként megerősödött a kötődésem Istenhez, a természethez és az élethez. Szeretek élni, kihívásokat keresni, kiállni magamért, felvállalni a véleményemet,  a hitemet, fejleszteni az érzelmi-intelligenciám, valamint ráébredni mit is jelent az a szó, hogy barátság.

Tulajdonképpen sokkal több részt foglalt el az útból a barátság fogalom újraértelmezése, mint minden, amit eddig leírtam.

Az igazi barátság amilyen nehéz, olyan értékes!

Harmadik: 2017. 07.24-27. Kerékpártúra Rozival és Magdival

Ha a lelkem már közel van Istenhez és magamhoz, rátérhetünk a fizikai kihívásokra. Hiszen akár a Szentháromságnál, magunkban is meg kell találni a háromságot. A Lélek, Szellem és Test harmóniáját.

Rozival és Magdival egy nagyon hosszú és fárasztó teljesítménytúrába vágtuk a pedálunkat, hiszen nap 100 km-t tekertünk 4 napon át, dombokon és pusztákon keresztül, hol kánikulában, hol zuhogó, villámló viharban, egy izgalmas kerékpártúra keretében.

Azt szeretem a test próbájában, hogy közben a szellemem is fejlődik.

Tovább menni, nem pihenni, figyelni a társaim tűrőképességére, alkalmazkodni másokhoz, lejjebb tenni a mércémet… ezek mind-mind edzik a lelkem és a testem.

Az utunk során rengeteg kedves ember segítette a haladásunkat és az életben maradásunkat.

Az első szállásunkra örökké emlékezni fogok:

A bajai Petőfi-szigeten található kempingben szerettünk volna sátrazni, csak sajnos addigra, mire odaértünk, egy kisebb égi cunami ért el. Végül úgy döntöttünk, hogy a vizes sátor állítás helyett, inkább a kerékpár tároló pincében töltjük az éjszakát.

Erre az ötletre a recepciós lány teljesen értetlenül nézett ránk, majd felajánlotta, hogy idegenforgalmi adó nélkül, 800 forintért aludhatunk ott. Nagyon hálásak voltunk!

ÁM amikor mentem fel kifizetni a díjat, mosolyogva rám nézett és felajánlotta, hogy aludhatunk a házban, egy szobában, zuhannyal meg mindennel együtt, ugyan ezért az összegért.

Képzelhetitek, mennyire leesett az állam és hogy mennyire sokat hálálkodtunk neki!

Bár ez a kis történetnek semmi köze a fizikai kihíváshoz, mégis el akartam mesélni, mert ehhez hasonló csodák történtek velünk az egész úton.

Összességében a fizikai megmérettetést kipipáltuk: 4 nap, 400 km. 20°C-40°C fokig esővel, 700 m szintkülönbséggel, baráti összeveszésekkel. Volt kihívás bőven, viszont a kapcsolatunk megerősödött.

Negyedik: 2017.07.31-08.05. Csodák Csodája Alapítványi tábor

Már évek óta, majdnem minden nyáron, a családi alapítványunk keretében 20+ sérültet táboroztatunk... vagyis táborozunk velük együtt! J

A jelmondatunk az, hogy az épek és a sérültek úgy legyenek együtt, hogy mindenki teljes értékű táborozónak érezze magát. Mindenki a saját tempójában legyen együtt másokkal és keresse meg a számára legegyszerűbb utat nyitni egy sérült felé, legyen bár kerekesszékes, gyengénlátó, értelmi fogyatékos, bosszantó vagy épp olyan, aki nem szimpatikus neki.

Ha egy sérült gyerekkel vagyok együtt, mindig hasznosnak érzem magam és ez egy csodálatos érzés. Hasznos vagyok másoknak, és a sérült gyerekek is hasznosnak érzik magukat azáltal, hogy én hasznosnak érzem magam! Csodálatos körforgás!

A mi táborunkba nem hívunk önkénteseket, vagy segítőket (kivéve a konduktorokat). Mi olyan táborozókat, fiatal felnőtteket keresünk, akik képesek kölcsönkérni egy kerekesszékestől a székét és versenyre hívni a többieket. Akik tudnak fogócskázni, lelkesedni idióta játékokért, akik képesek nemet mondani egy sérültnek, ha azt látja, hogy amit akar, az nem jó. Akik nem sajnálják őket, hanem ugyan úgy tekintenek rájuk, mint mindenki másra. Akik megengedik maguknak, hogy új tapasztalatokat szerezzenek az élet nehezebb részéről. Akik szeretnének tartozni egy szuper jó csapathoz.

Ezek nem könnyű dolgok és sok erő kell hozzá.  Könnyebb sajnálni valakit és távoltól segíteni neki lájkokkal meg élettelen adományokkal, mint odaülni mellé és megetetni ha úgy van, vagy akár ipiapacsozni kerekesszékesekkel.

Ebben a táborban százszorosan igaz az, hogy jobb adni, mint kapni.

2017.08.07-12. Szent László plébániai hittanos tábor - Balatonszárszó

Ez a tábor a pihenésről szólt. Nem volt semmi kötelezettség, semmi aggódás, csak a játék, a víz és a Balaton.

A legfiatalabb résztvevő 1 éves volt, a legidősebb pedig én voltam, de meglepően jól eljátszottunk mindenkivel és próbáltunk olyan közös játékokat játszani, amiben a legtöbben részt tudtunk venni.

Ezen a héten tényleg csak pihentem, játszottam, napoztam, gondolkodtam, fürödtem, kártyáztam, nevettem, ettem, aludtam és játékokat találtam ki a táborozó pajtásaimnak.

Mindegyiküket ismertem, köztük voltak kereszttesóim, testvérem, keresztfiam és a plébániai régi és új barátaim. Nagyon meghitt volt és családias. Egy 20 fős család! J

2017.08.18-23. Szentjánosbogár Vándor vízitúra

Ezzel az eseménnyel megkoronáztam a nyaram, hiszen ez a túra lelkigyakorlat is volt egyben a közösséggel, ahova tartozom.

Azáltal, hogy vízen voltunk kenukban, sokkal jobban összeszokott a csapat. Rengeteg különleges élményben részesültünk:

Hideg esőben evezés, fázás, sátorállítás szintén esőben, szabadban bográcsozás, közös főzés, bash játszmák, meghitt esti tábortüzek, beszélgetések és nevetések, vízi mise összekapaszkodott hajókkal csorgás közben, fürdőzés, misék a tábortűz mellett, kenu versenyek.

Sokan messze kiléptek a komfortzónájukból, viszont nekem egyáltalán nem volt megterhelő a nomád életmód.

Ezt a pár napot azzal töltöttem, hogy erőt gyűjtöttem az új életemhez, munkakereséshez és hogy kialakítsak magamban egy vágyakozást az állandóság felé.

A nyár végére megfogalmaztam, hogy elég volt a sok utazásból és mászkálásból, mostmár „igazi felnőttként” szeretnék tekinteni a jövőmre, egy biztos munkahellyel, fix fizetéssel, fix óraszámmal, tartózkodási hellyel.

Elkezdtem vágyni arra, hogy azt mondhassam másoknak: Nem érek rá, dolgoznom kell.

Másfél éve mondta egy kedves barátnőm, hogy eljön majd az idő, amikor már arra fogok vágyni, hogy otthon ülhessek egy könyvvel, takaróval, bögre forró teával és csak létezzem otthon. Akkor persze kinevettem, hogy én? no way!, és továbbra is terveztem minden napra valami programot.

Viszont most itt ülök és belátom, hogy tényleg erre vágyom. Csak olyan emberekkel találkozom, akik sokat jelentenek nekem, és olyan dolgokat teszek meg, amikből tapasztalok és gazdagodok.

Na jó, hazudtam. Még most is részt veszek vicces programokon, merész versenyeken, lehetetlen küldetéseken, hiszen ilyen vagyok! J de….

….mégis komoly gondolatokkal búcsúztam el az evezős túrán a társaimtól és indultam hazafelé.

* * *

Már a metrón ültem, amikor Anyukám felhívott telefonon, hogy nagy újság van! Elmondja most, vagy majd otthon?

Természetesen nem bírtam volna ki infó nélkül hazáig, így tudtomra adta, hogy lehetőségem van kimenni Németországba dolgozni egy magyar családhoz, ahol egy kisfiúra kell vigyázni. Sok pénz, ingyen szállás, remek lehetőségek, szóval jó lenne, ha még most döntenék, mert minél előbb várják a választ.

ÖÖ. Én még épp önmegvalósítottam a metrón és az új életemet akartam elkezdeni! Bennem kavarogtak a vízitúra friss élményei, a barátok emléke, a Duna vízének illata… 5 napja nem fürödtem rendesen, koszos vagyok és egy hatalmas bográccsal csörömpölök végig az aluljárón.

Nem tudtam mit mondani, csak azt, hogy majd alszom rá egyet.

Másnap eldöntöttem, hogy egyszer élünk, belevágok, bár sosem akartam külföldön dolgozni és eléggé féltem a gondolattól.

Így történt, hogy augusztus 30-án kiutaztam Németországba, Fridingen an der Donau-ba.

* * *

Németországban töltött egy hónapom röviden:

A család, akikhez mentem egy egyedülálló édesanyából és egy 5 éves kisfiúból, Bencéből állt. Rá kellett vigyáznom heti 6 napot. Elhozni fél 1kor az oviból, majd játszani vele délután és lefektetni aludni.

Ez mind szép és jó, viszont a kisfiúra még sosem vigyázott idegen, és eléggé nehéz volt vele foglalkozni. Rengeteg akadályba ütköztem és elképesztően fárasztó volt.

Mindezek mellett teljesen egyedül éreztem magam. Nem volt senki, akivel tudtam volna beszélgetni, vagy tanácsot kérni, a faluban nem volt semmi szórakoztató hely (mondjuk nem is lett volna rá időm, és nem is volt társam).

Szerencsére rövid időn belül összebarátkoztam a felső szomszéd anyukával, aki velem egyidős volt, így láttam valami reménysugarat az ottlétem alatt.

Az eredeti terv az volt, hogy több hónapot maradok, de sajnos pár kellemetlen incidens után úgy döntöttem, hogy a megbeszélt eredeti egy hónapnál többet nem maradok.

Az ottlétem végére Bencével sikerült összebarátkoznom és rengeteg pozitív élményben volt részem. Láttam, hogy a velem eltöltött idő hasznos volt számára, rengeteg új dolgot tanult és sokkal nyitottabb lett mások felé.

Ennek nagyon örültem.

A hónap végére már szinte fájt a családom és a barátaim hiánya. Misére sem tudtam elmenni egész idő alatt, így arra is vágyakoztam.

A haza utamat magamnak szerveztem, egy kedves magyar srác hozott el kocsival, és miattam egy elég nagy kerülőt is tett, hogy bevigyen Budapestre, mindezek tetejére pedig felvonszolta a brutál nehéz bőröndömet a villamoshoz is. Nagyon hálás vagyok neki!

Haza térni nagyszerű dolog. Tudni, hogy várnak rám finom ebéddel és a kíváncsiságukkal a történeteim iránt. A villamoshoz kijött elém Apukám egy molnárkocsival, majd sok ölelgetések és örömködések közepette tartottam egy rövid élménybeszámolót.

A sok nehézségek és a vége felé történő fájdalmas csalódások ellenére, egyáltalán nem bántam meg, hogy kimentem. Jó lecke volt és bizonyítottam magamnak, hogy csodálatos édesanya lesz belőlem. Olyan leszek, amilyen mindig is akartam lenni!

* * *

Végre itthon voltam.

De semmi nem maradt meg a nyár végi elhatározásokból és az új felnőtt élet-érzésekből. Csak az volt bennem, hogy minél több időt szeretnék lenni a családommal és a barátaimmal.

Ez pár hétig kényelmes is volt, viszont egy idő után éreztem a nyomást, hogy valamit kéne már kezdenem az életemmel. Lassan egy éve nem csinálok semmi felmutathatót, semmi biztosat.

Nem azt mondom, hogy bármit is bánnék amit tettem, vagy nem tettem meg, de egy kicsit már szégyeltem magam a léhűtőségemért. 

Mi legyek?

Mivel foglalkozzak az életem hátralévő részében?

Mi az, amiben teljesen ki tudom bontakoztatni a képességeimet?

Az animátor tanfolyam elvégzésével már megfogalmaztam magamban, hogy emberekkel szeretnék foglalkozni. Hasznos akarok lenni másoknak, viszont nem akarok szolgáltatás lenni, mint a vendéglátásban.

Ezért döntöttem a gyerekek mellett, mert nekik nem szolgáltatás lennék, hanem egy játszópajtás. Lehet, hogy a szülőknek az lennék, de szerencsére nem velük kell majd foglalkoznom.

*Sóhaj*… szülinapi zsúrok, kincskeresés, térképgyártás, hercegnőparti, játékok, kalandok, kreativitás, kézműveskedés!

Viszont ott volt mellette az idősek otthona. Idősekkel való animátorkodás. Bingó parti, kvízek, felolvasás, versfelmondás verseny, ország-város, keresztrejtvény, megosztókör, vetélkedő…. színt szerettem volna vinni az életükbe.

Mindenképpen olyan munkát akartam végezni, ami egy vonalban van a hitemmel. A munkámnak a hivatásomnak kell lennie. Ezt határoztam el.

Október vége volt, és azt éreztem, hogy félek. Kényelmes volt otthon lenni és főzni a családra, viszont már elfáradtam a semmittevésben.

Ilyen vívódások közepette jött egy angyali sugallat (egy barátnőm), hogy menjek el egy a pár hét múlva kezdődő Szent Ignáci személyesen kísért lelkigyakorlatra, aminek a fő témája épp a döntés előtt állás volt.

Nekem sem kellett több, jelentkeztem és részt is vettem rajta.

A lelkigyakorlat a Sodrás utcai lelkigyakorlatos házban törént, ahova hatalmas világmegváltó kérdésekkel érkeztem, amik az első reggeli ima után ki is pukkantak.

Ott álltam üres kézzel Jézus előtt és kérdeztem tőle, hogy most hogyan tovább? Mit kellene csinálnom?

Még a kérdés lebegett a gondolataim között, ahogy sétáltam a kerti imaösvényen, mikor éreztem, hogy megfogalmazódik bennem egy ötlet.

Nyugodtságot és biztonságot éreztem. Ahogy ízlelgettem a választ, egyre több és több lehetőséget láttam olyan dolgok megvalósítására, amikre már nagyon régóta vágyom.

Végül döntöttem, és elhatároztam, hogy idősekkel fogok foglalkozni.

A lelkigyakorlat többi részét, a fennmaradó 4 napot, sosem fogom elfelejteni. Rengeteg lelki élményben volt részem, olyanokban, amikről nem is tudtam, hogy lehetséges. Azt éreztem, eddig vakon éltem, de most már tudom, mit kell tennem ha baj van. Tudom, kihez fordulhatok teljes bizalommal és tudok párbeszédet kezdeményezni Vele. Nem gondoltam volna soha, hogy ennyire egyszerű.

* * *

Vége lett a lelkigyakorlatnak, megvoltak a válaszaim, a kellő lendületem, de mégsem csináltam semmit vagy másfél hétig. Természetesen kerestem munkalehetőségeket, de egyik sem tetszett igazán.

Azt éreztem, hogy várnom kell valamire. Vár rám valami csattanó!

Így is lett: egyik reggel azzal az érzéssel keltem fel, hogy nekem ebből a lézengésből  már elegem van. Kinyitottam az internetet, beírtam a keresőbe, hogy idősgondozás, és az első hirdetésre, ami megtetszett elküldtem az önéletrajzom.

Egy óra múlva felhívtak, hogy várnak a meghallgatásra, másnap reggelre, majd rá két napra már a próbanapomat töltöttem.

Így történt, hogy december 1. napjától, már elmondhatom magamról: megtettem az első lépést, mindenem megvan amire vágytam és amit kitűztem magam elé év elején. 

Ez az eredmény nem sikerülhetett volna ilyen tökéletesre, ha nem áll mellettem teljes testtel a családom, szüleim és a barátaim. Nekik köszönhetem, különösen a szüleimnek, hogy eljuthattam ide tiszta szívvel és lelkiismeretfurdalás nélkül. Köszönöm!

A következő lépés pedig....